Alapjogokért Központ

Baloldi “ébredés” ?

Pócza István

Ha a populista szót halljuk, szinte automatikusan jobboldali politikusok és pártok jutnak az eszünkbe. Sokkal kevesebb szó esik egy másfajta populizmusról, amely kihasználva, hogy a populizmusvita kizárólag a jobboldalról szól, szinte zavartalanul erősödik és fejti ki hatását.

Ennek tanulságait már néhány éves távlatból láthatjuk az Egyesült Államok belpolitikájában. Mint oly sok más területen, Európa sajátos módon bár, de követi az amerikai trendeket. Az említett trend pedig, amely folyamatosan, mégis szinte láthatatlan módon erősödik: a baloldali populizmus. Nem szerepel gyakran a hírekben, mégis egyre meghatározóbb, s egy már világszerte is érzékelhető mozgalommá kezd válni, amely átalakíthatja a baloldali pártokat. Olyan módon, hogy azok egyszerre képesek legyenek magukba olvasztani a kommunista világnézetet, a homoszexuális házasság és az LMTB-jogok erőltetését, sőt az Izrael-ellenességet és a hagyományos antiszemitizmust is. A cél pedig nem más, mint a nemzetközi politikára is óriási hatást gyakorló jobboldali  fordulat megtörése, eddig elért eredményeinek visszafordítása.

Baloldali populizmus?

A nyugati demokráciákban az elmúlt évtizedek politikáját meghatározó hagyományos centrumpolitizálás  végnapjait éli. Egy korszak lezárása folyik, amelyben a hagyományos jobb- és baloldali pártok folyamatos konszenzusra törekvésének és egymáshoz nem szakpolitikai, hanem ideológiai síkon történő közeledésének eredményeképpen a bal és jobb annyira összemosódott, hogy nagyon sok kérdésben nem is lehet megkülönböztetni őket egymástól. A választók egyre inkább a valós alternatívákat keresik. Éppen ezért új törésvonalak látszódnak körvonalazódni, s egy karakteresebb politika időszakába lépünk. Ennek a karakteres politikának a konzervatív képviselőit ma rendre populistának, vagy jobboldali, esetleg szélsőjobboldali populistának bélyegzik. Ezzel kapcsolatban számtalan vita folyik. Kevés szó esik ugyanakkor egy másik, ellentétes trendről, a baloldali populizmusról. Pedig érdemes figyelmet fordítani erre az igen érdekes jelenségre.

A baloldali populizmus a ma látott formájában új jelenség a politikában. Ugyanis, amit ma baloldali populizmus alatt értünk, az nem az, amit korábban ez a kifejezés jelentett. Hagyományos értelemben nem is nevezhetjük populistának ezt a mozgalmat és a ma ezt képviselő erőket. A populista szó ugyanis a többség képviseletét, a többség értékeinek képviseletét jelenti. A baloldali populista erők nem a hagyományos értelemben vett társadalmi többség támogatását igyekeznek megnyerni. Éppen ellentétes logika mentén működnek: úgy igyekeznek többséget szerezni, hogy a társadalmat megosztják. Egyrészt úgy, hogy kisebbségeket kreálnak sokszor mesterséges módon (itt gondolhatunk a jól felépített „környezettudatos kerékpárosok” csoportjára, vagy az egyre növekvő számú gender-kategóriák megjelenésére), másrészt pedig igyekeznek felerősíteni és egymás ellen hangolni egyébként sok esetben normálisan együttműködő csoportokat (erre példa a szélsőséges feminista irányzatok tevékenysége, amelyek lényegében a férfiak alapvető karakterének, a férfiasságnak a teljes felszámolását követelik).

Bizonyos tekintetben tehát az igazi megkülönböztetést és társadalmi feszültségeket maguk a baloldali populisták kreálják és erősítik fel – mindezt a saját politikai érdekükben. Végső céljuk, hogy a társadalmat olyan mértékben megosszák, hogy senki se érezhesse magát a többségi társadalom részének, mindenki elsősorban valamilyen kisebbséghez tartozóként definiálja magát. Ha ugyanis ezt sikerül elérniük, akkor valami miatt mindenki fenyegetve érzi magát. Retteg attól, hogy a társadalmi többség a neme, az életmódja vagy akár a vallása miatt egyik pillanatról a másikra ellene fordul. Lényegében egy mindenkit átható többségfóbia jön létre: egyetlen ügy mentén sem szabad társadalmi többséget létrehozni, hiszen az biztosan elszabadul, és a kisebbségek ellen fordul. Ezzel pedig a társadalom saját magát tartja rettegésben, hiszen senki nem mer majd felszólalni a többség érdekében, senki nem meri maga mögé állítani a széles tömegeket, mert azonnal megjelenik a félelem kontrollja. Ez a stratégia a konzervatív értékeket vallókkal szemben is tökéletesen működőképes lehet. Hogy egy konkrét, ám nem légbőlkapott példával éljek: „Te csak ne akarj többséget létrehozni a házasság férfi és nő kapcsolataként való definiálása érdekében, mert te egy vallásos kisebbséghez tartozol. Ne akard az akaratodat az egész társadalomra rákényszeríteni! Talán most meggyőzöd az embereket ebben a kérdésben, de az általad létrehozott többség holnap majd ellened és a vallási közösséged ellen fordul. Saját érdeked tehát, hogy inkább hallgass ebben az ügyben.”

A baloldali populizmus nem ideológia, annál sokkal veszélyesebb

A stratégia lényege az, hogy a baloldali populisták nem a valós társadalmi többséget szerzik meg, tehát nem egy vagy több ügy mentén egyesítik a társadalmat, hanem éppen fordítva: tudatosan kisebb csoportokra bontják, majd leszalámizzák azt, s egyesével szerzik meg az immáron kisebbségi csoportok támogatását – hiszen kizárólag ők lehetnek az oltalom a többség zsarnokságával szemben. A fentebb bemutatott működési elvekből az is következik, hogy tulajdonképpen nem egy eszmerendszerről, egy ideológiáról beszélünk, inkább egy stratégiai keretrendszerről, cselekvési módról, amelyet aztán minden politikus a maga elképzeléseivel tölthet fel. Egyetlen fontos szabály van csupán: a tartalomnak szélsőségesnek kell lennie, amely a társadalom megosztására alkalmas. Az egész tehát egy nyitott eszmerendszer, amely mindent képes magába olvasztani, ami a hagyományos jobboldali értékekkel szemben áll.

Túl az elméleteken: milyen politikát képviselnek ma a baloldali populisták?

A gyakorlati példákat mindenképp érdemes egy amerikai szállal indítani, hiszen kicsin múlott csupán, hogy a legutóbbi amerikai elnökválasztáson a Demokrata Párt jelöltje egy virtigli balos populista legyen: Bernie Sanders. A Demokrata Párt láthatóan identitási zavarban van. Nem találja eredeti, szó szoros értelmében vett demokrata önmagát. Rendkívül erős bizonyítéka volt ennek az identitási válságnak, hogy a pártnak lényegében két politikus és út között kellett választania: egyrészt a szélsőséges liberalizmus, amelyet Hillary Clinton képviselt, illetve a baloldali populista stratégiát alkalmazó, közelebbről megnézve azonban kifejezetten szocialista, sőt kommunista elképzelésekkel operáló Bernie Sanders között. A Demokraták 2016-ban az előbbit választották, Trumppal szemben azonban alulmaradtak. Sanders mégsem adta fel, folyamatosan hallatja a hangját, ennek eredménye pedig egészen megdöbbentő: egy tavalyi felmérés szerint a Demokrata szavazók többsége már vonzóbbnak tartja a szocializmust, mint a kapitalizmust. Sanders célja most egy nemzetközi progresszív mozgalom felépítése, amely visszafordítja azt a világszintű folyamatot, amelyet annak kritikusai populista előretörésnek, támogatói viszont jobboldali ébredésnek neveznek. Ehhez azonban elsősorban otthon, Amerikában kellene felvennie a küzdelmet, méghozzá Donald Trumppal – sokan éppen emiatt azt várják, Sanders ismét nekifut az elnökjelöltségnek.  A nyíltan szocialista Sanders több olyan kérdésben is igyekszik megnyilvánulni, amelyben vélhetően támogatói csoportokat tud kreálni. Így többek között a ma trendinek számító zöld üzenetekkel is próbálkozik, illetve igyekszik újra működésbe hozni egy régen már bevált megoldást: a társadalmi osztályok erős elkülönítését és egymás ellen hangolását. Emellett régóta élharcosa az LMBT-jogkiterjesztésnek, elnökké választása esetén pedig bevallottan mindent megtett volna annak érdekében, hogy véleményét rákényszerítse a konzervatív államokra is.

Ha egy kicsit közelebbi példával is szeretnénk szolgálni, akkor egy nagyon hasonló próbálkozást látunk az Egyesült Királyságban. Bár a Brexit miatt kialakult „médiazajban” kevés szó esett róla, Jeremy Corbyn vezetése alatt a komoly történelmi gyökerekkel rendelkező Munkáspárt is a baloldali populizmus útjára lépett. Corbyn szervezetileg és a képviselt ügyek, illetve csoportok szintjén is igyekszik átformálni a pártot. A hagyományos választókerületi szerveződés helyett tanácsi működést és politizálást képzel el, igen erős utcai aktivitással. Az Independent egyik újságírója ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott: ha Corbyn tervei sikerrel járnak, akkor a jövőben a munkáspárti politikusokra gondolva nem a parlamenti öltönyös figurák, hanem sztrájktüntetéseken az első sorban menetelő politikai aktivisták jutnak majd eszünkbe. Corbynt a legtöbb kritika mégsem a szervezeti átalakítás, hanem az antiszemitizmussal játszó tevékenysége miatt éri. A Munkáspárt ugyanis mostanra fejezte be azt a nagy utazását, amely során az évtizedekkel ezelőtt még kifejezetten filoszemita erőből mára antiszemitizmussal játszadozó, Izrael-kritikus párttá változott. Ezt a hatalmas mértékű változást, amelyet Corbyn fejezett be, egy cinikus számításon alapul: az Egyesült Királyságban folyamatosan növekvő muszlimok aránya miatt a párt felismerte, hosszú távon szavazókat nyernek, ha antiszemita szélsőségbe hajló üzeneteket is megengednek maguknak. Corbyn további más területeken is igyekszik egyre radikálisabb  irányba tolni a baloldalt: szerinte gazdasági és diplomáciai módon is nyomást kellene gyakorolni azokra az országokra, amelyek az LMBT-jogokat nem veszik figyelembe. Bernie Sandershez hasonlóan a Munkáspárt vezetője is meghatározó szereplő kíván lenni a jövőben, a Brexit miatti fejetlenségben pártjával már a konzervatívok megbuktatását igyekszik előkészíteni, hogy átvehesse tőlük a hatalmat.

Bár számos más példával lehetne még folytatni a sort, végezetül egy csupán félig sikeres baloldali populista próbálkozással zárom a felsorolást. A fentebb tapasztalt mozgalom ugyanis Németországban is érzékeltette hatását, mégpedig egy szintén nagy múlttal bíró párt, az SPD esetében.

A 2017-es szövetségi tartományi választásoknak ugyanis a párt Martin Schulz vezetésével futott neki, aki sok tekintetben baloldali populista módszerekkel igyekezett érvényesülni. Sikertelenül, ugyanis pártja történelmi vereséget szenvedett, Schulz pedig távozott is a német politika élvonalából. Azonban mégis érdemes említést tenni pünkösdi királyságáról. Egyrészt a fenti képbe tökéletesen passzoló „populizmus-ellenessége” miatt, amely címszó alatt európai, sőt világszintű ellenállást és küzdelmet hirdetett meg a hagyományos jobboldali pártok megerősödésével szemben, magát Donald Trump és Orbán Viktor ellentéteként  definiálva. Másrészt érdemes megemlíteni egy tanulságos folyamatot. Bukása ellenére rövid német politikai pályafutása alatt egy nagy projektet mégis sikerre vitt: a homoszexuális házasság ügyét. Ugyanis Schulz és az SPD hirdette meg azt a programot a választási kampány alatt, amellyel sikerült csőbe húznia jobboldali politikusokat is: össznemzeti, pártpolitikán felül álló ügyként mutatta be és fogadtatta el a homoszexuális házasságot – mindezt a választási kampány kellős közepén, az állampolgárok társadalmi vitába való bevonása nélkül. Bár nem lett kancellár, sőt a német és európai politikából is kiszorult, ezt a győzelmet mégis elkönyvelhette.

A fenti igen rövid példák is jól mutatják, a baloldali populizmusba minden belefér, mindent képes önmagába olvasztani: a szocialista és kommunista eszmeiséget és világlátást, az osztályharclogikát, a homoszexuális házasság és LMBT-jogok erőltetését, az antiszemitizmust és még sorolhatnánk. Mindent, amely valamilyen módon szemben áll a hagyományos jobboldali értékekkel. Üzenete rendszerszintű: egy nemzetközi progresszív mozgalomban egyesíteni azokat a pártokat, politikusokat, csoportokat, akik vissza akarják fordítani a jobboldal nemzetközi szinten érezhető megerősödését. Ez az ellentrend az előttünk álló időszakban folyamatosan velünk lesz, érezteti majd hatását – mint látjuk, még akkor is, ha útját politikai bukások is szegélyezik. Képviselőiről, zászlóvivőiről azonban vélhetően nem baloldali populistákként hallunk majd, hanem a progresszívekként, a populistákkal szemben fellépő modernitás híveiként – és ezekhez hasonló módokon.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője:

http://www.hetek.hu/kulfold/201902/baloldali_ebredes