Alapjogokért Központ

Határtalan világunk

Kéri Veronika

A konzervatív embernek már csak egyetlen lehetséges fel­adata van a modern korban, megvédeni azt a kevéske fennmaradt határszakaszt, amely még látható a világ számára. A konzervatív ember: határőr.

A XX. század első fele egyfelől a pusztítás, másfelől a „látnokok” kora volt. Ott volt például José Ortega y Gasset, aki a Tömegek lázadásában 1929-ben a következőket írta: „a nivellációk, az alámerülés korában élünk. Elmerülnek a sorsok, elmerül a kultúra a különböző társadalmi osztályok között, elmerülnek a nemek. Nos: a világrészek is elmerülnek.” Aztán ott volt Aldous Huxley, aki a Szép új világban 1931-ben előrevetítette a fogyasztás oltárán feláldozott, „génkezelt”, szómamámorban élő embert, akit megfosztanak saját életétől a kollektíva (társadalom) érdekében. 1949-ben jelent meg Orwell disztópiája, az 1984. Hamvas Béla pedig az 1942–43-ban megjelent Scientia sacrában írja le látomását a mindent felemésztő apparátusról, amely ellehetetleníti az életet.

Honnan tudták? – merülhet fel bennünk a kérdés. Valójában e látnokokban közös, hogy megértették a pusztítás alapját és mechanizmusát, és így mivel kristálytisztán látták a mozgatórugókat, a jövőben kifejlődő folyamatokat is le tudták vezetni. Ők ugyanis megértették, hogy éppen az egyén kollektívára cserélése zajlik, pontosabban az individualizmus feláldozása a kollektivizmus oltárán. Ennek eszköze pedig az identitás lerombolása (volt/van/lesz).

Az identitás napjaink egyik közkedvelt fogalma, amelyet mindenki saját kénye-kedve szerint alkalmaz, ennek ellenére keveset beszélünk arról, pontosan mit is jelent. Az identitás latin eredetű szó, azonosságot jelent. Egészen pontosan azt, hogy valami önmagával azonos. Régóta velünk élő kifejezés, a szociálpszichológia mégis az ’50-es években kezdte el tudományos igénnyel megközelíteni jelentését. (Hogy erre közvetlenül a második világháború után került sor, valószínűleg senkit sem lep meg.)

Tehát van egy fogalmunk, amely azt jelenti, hogy azonosak vagyunk önmagunkkal. Kérdés, hogy az identitás puszta öndefiníció-e vagy determinizmus. E kérdés megfogalmazása pedig azonnal napjaink egyik legtöbb konfliktussal terhelt, esszenciális vitájának kellős közepére röpít bennünket. Ha azt válaszoljuk: az vagyok, akinek mondom magam, akkor az identitás fogalmával nem kell tovább bajlódni, hiszen ez azt jelentené, hogy az ember valójában ha akarna sem lehetne nem önazonos, vagyis identitásdeficites. A determinizmus oldaláról közelítve meg a kérdést – és úgy gondolom, ezt nevezhetjük konzervatív szemléletnek – azt mondhatjuk, hogy az identitás határokat jelent.

Ez az identitás legfontosabb eleme: vannak határok, amelyek között életünk kibontakozhat, és amennyiben e határokat elhagyjuk, úgy elveszítjük életterünket, sorsunkat és vele együtt önmagunkat is. Amikor az ember élete természetes határaira gondol, óhatatlanul eszébe jut Ikarosz története. Ikarosz nem kapott természetes úton szárnyakat az égiektől – ki hallott már szárnyas emberről –, az ő önazonosságához nem tartoztak hozzá, fabrikált eszközök voltak csupán, amelyek megrészegítették, és végül halálát okozták.

Az identitás egy meghatározott, velünk született, természetes kiteljesedésünket biztosító keretrendszer, amely élő és mint ilyen, állandó változásban van bennünk. „Az őssejtig vagyok minden ős” – mondja József Attila. Ez azt jelenti, rengeteg ember életének vagyunk a „konklúziói”. Életük, döntéseik, bűneik és jó cselekedeteik tovább élnek bennünk, ezek jelölik ki életmedrünket. A nyelv, amelyet gyerekként megtanulunk, a kultúra képei, amelyeket látva felnövünk, amelyek már őseink tapasztalataként összegezve születésünk pillanatától kezdve bennünk élnek, mind identitásunk elemei. Ha elhagyjuk e keretrendszert, vele együtt a saját lényegünket is elhagyjuk. Az identitás tehát határok összessége, és éppen ezek a határok azok, amelyeket a fent idézett bölcsek már a XX. század elején elveszni láttak. A kiegyenlítődés, a határok megsemmisítésének korában élünk.

Itt érkezünk meg a kollektivizmus kérdéséhez. Kollektíva alatt nem a természetes közösségeket értem, amelyeket szabad individuumok alkotnak. Kollektíva az identitásdeficites embereket tömörítő, manipulált, az ortegai „tömegemberek” csoportja vagy a fogyasztói társadalom Huxley-féle egyenemberei. Éppen ezért nem ellentmondás, ha az alapvetően individualizmust hirdető liberalizmust is ilyen kollektívákat létrehozó eszmerendszerként kezeljük. Mit hirdetnek ugyanis követői? Azt, hogy mindenki büntetlenül elhagyhatja határait. De még ennél is tovább mennek. Nem csak a határok elhagyására, a határok porig rombolására szólítanak fel a szabadság és az individualizmus jegyében. Készítsetek magatoknak szárnyakat! – ez lehetne a mottójuk. Azt hiszik, ez teszi az individuumot, az identitás önnön meghatározása. „Repülni akarok, így repülni fogok, aki pedig azt mondja, hogy nem vagyok madár, az gyűlöl engem, gyűlöli az egyéni szabadságot, az individualizmust, és az életemre akar törni!”

Az identitás elvesztése, a határok lerombolása pedig nemhogy nem vezet szabadsághoz, de valódi rabság a vége. Aki ugyanis elveszíti életének természetes kereteit, amelyek születése pillanatától fogva folyamatosan eligazítják, az saját magát is elveszíti, és onnantól fogva saját vagy mások elképzeléseinek kiszolgáltatva kell élnie az életét, elszakadva valóságától. Ezekből az identitásukat vesztett emberekből állnak össze aztán az (ideologikus) kollektívák, amelyek egymást erősítik ez irányú törekvéseikben. Ezek a kollektívák azon fáradoznak, hogy a még megmaradt határoktól is „megszabadítsák” szegény, rabságban élő, tudatlan embertársaikat. Hogy újabb és újabb egyének lelkét ejtse foglyul a kollektíva az individualizmus és a szabadság égisze alatt.

Individualizmus ott van, ahol identitás van. Aki pedig nem érti meg, hogy az identitás határokat jelent, az soha nem érti meg, hogy mit jelent a valódi szabadság. Az emberen kívül minden élőlény megelégszik a számára adott élettérrel. Egy madárnak példának okáért eszébe nem jutna lemenni az óceán mélyére a mélytengeri halakkal pókerezni. Az ember azonban ezeket a határokat már teljesen elveszítette, lerombolta, és vele együtt lerombolta saját identitását is.

A konzervatív embernek pedig már csak egyetlen lehetséges feladata van a modern korban, megvédeni azt a kevéske fennmaradt határszakaszt, amely még látható a világ számára. A konzervatív ember: határőr. Ő az, aki lelki érzékelésével még képes megérteni ezek jelentőségét, és pontosan tudja, identitásunk utolsó bástyái is ostrom alatt állnak. Ezért mondják azt a konzervatív emberre a francia forradalom óta, hogy reakciós. Neki ugyanis reagálnia kellett minden egyes alkalommal, amikor támadást intéztek a határok ellen. Azóta is ezt teszi.

Ennek ellenére nem szabad azt gondolni, hogy csakis reaktív módon képes működni, hiszen önmagában álló – nem mások által provokált – céljai is vannak. A konzervatív ember nagyon egyszerű dolgokra vágyik: a hal maradjon a vízben, a madár a levegőben, az ember a saját életében, ne pedig egy agresszív kollektíva világtól elrugaszkodott elképzelésében kelljen léteznie.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatóhelyettese.

Határtalan világunk