Alapjogokért Központ

Választás, stabilitás

Szánthó Miklós

Bármilyen országos voksolásról is legyen szó, a leadott szavazat egyben véleménynyilvánítás is a hazai állapotokról.

Magam is számtalan alkalommal írtam – ezen hasábokon is – a május 26-ai EP-választás tétjéről. Magáról a konkrét szavazásról, annak pillanatnyi mikro­klímájáról és arról is, milyen, a konkrét eseményen jócskán túlmutató jelentősége van a voksolásnak: mik azok a világnézeti törésvonalak bevándorlás, multikulturalizmus, nemzeti identitás, szuverenitás és keresztény civilizációs gyökerek kapcsán, amelyek a hónapok-évek óta zajló migrációs vita „farvizén” a felszínre kerültek. Tagadhatatlan tehát, hogy a szavazásnak van egy európai politikai dimenziója a bevándorláspárti és bevándorlásellenes erők harca révén – milyen összetételű EP alakul, és milyen összetételű lesz majd az Európai Bizottság –, és van egy nagyon is „ideologikus” dimenziója: milyen Európát szeretnénk örökül hagyni utódainkra?

De fentieken túl találunk egy nagyon is magyar belpolitikai vonatkozást, ami alapvetően a stabilitásról vagy valami „újnak” a támogatásáról szól. Bármilyen országos voksolásról is legyen ugyanis szó bárhol, a leadott szavazat egyben véleménynyilvánítás is a hazai állapotokról. A választópolgár, amikor a szavazóurnához járul, véleményt mond a regnáló kormány munkájáról: a papírra helyezett két, egymást metsző vonallal támogatásáról biztosítja az adott országot irányító politikai erőket, vagy éppen ellenkezőleg, protestszavazatot ad le, kifejezve, hogy szerinte nem mennek jól a dolgok. És ez természetesen a közelgő EP-választásra is igaz: közvetve, politikai értelemben arról is döntünk május 26-án, hogy az Orbán-kormány jó irányba viszi-e az ország szekerét, vagy sem. Legyen szó tehát az országgyűlési választáson kívül akár népszavazásról, akár önkormányzati, akár EP-s voksolásról, azok eredménye – vagy támogató, vagy ellenérzést kifejező – üzenet a regnáló erőknek. És ezt mindenkinek érdemes jól a fejébe vésnie – nemcsak akkor, mikor eldönti, kire adja majd most vasárnap a szavazatát, hanem akkor is, amikor aznap reggel eldönti, elmegy-e szavazni.

És az ezeken történő gondolkodás közben érdemes figyelembe venni pár dolgot – most EP-s erőviszonyokon, bevándorláson, multikultin túlmenően. Az egyik ilyen dolog pedig az, hogy értékeljük-e az országban kialakult, Európában egyébként valóban párját ritkító stabil viszonyokat? A „jót” egy idő után ugyanis hamar megszokja az ember, természetesnek, nyilvánvalóan létező adottságnak fogja fel, és nem is érzékeli, hogy az nem „csak úgy”, magától van. Picit olyan ez, mint az egészséges lélegzés képessége: „alapjáraton” természetesnek vesszük, hogy van levegő, hogy tudunk lélegezni – és csak akkor „esik le”, hogy ez milyen fontos és kivételes dolog és képesség, amikor hirtelen légszomjunk lesz, vagy valami felső légúti megbetegedés miatt alig kapunk levegőt. Akkor eszünkbe jut, hogy milyen fontos az a valóban nagyon hétköznapi gázelegy, amit levegőként ismerünk, és milyen rendkívüli képességünk az életben maradáshoz a légzés, amire fuldoklás közben vágyakozunk. És néha egy kicsit úgy érzem, hogy így vagyunk a Magyarországon kialakult, politikailag és gazdaságilag is stabil helyzettel. Amikor válság volt; amikor szokványos jelenségnek számított tüntetők kardlapozása; amikor idegesítő, de adott helyzet volt, hogy amorális politikusok vezetik az országot; amikor a megszorítások politikája dominálta az aktuális év költségvetését, akkor sokan arra vágyódtak, arra áhítoztak, hogy ez az időszak érjen végre véget, és ne a bizonytalanságról, az általános kilátástalanságról szóljon a közélet, hanem teremtődjenek meg a normális kormányzás – és a normális élet – feltételei. És most, hogy ez jó pár éve adott, talán úgy tűnik: minden további (szavazási) aktus nélkül így is lesz mindörökké. Holott ez természetesen nem igaz, ennek fenntartásához politikai és szavazói teljesítmény szükséges.

A „beinduláshoz” az első lépcsőfok talán nem is a 2010-es országgyűlési választás volt, hanem politikai értelemben inkább a 2006-os, kiemelkedő jobboldali sikert hozó önkormányzati voksolás, majd a 2008-as szociális népszavazás és a 2009-es EP-választás, hogy mára „tényszerű tény” legyen: a Fidesz–KDNP és/vagy a jelenlegi kormányzat az elmúlt 13 évben zsinór­ban az összes, szám szerint 10 országos szavazást megnyerte. És bár természetesen a kormányzás közjogi értelemben vett alapját az országgyűlési választás, illetve annak eredménye, az ott kapott (kétharmados) felhatalmazás jelenti, nyilvánvaló, hogy a 2010-et követő valamennyi „egyéb”, különféle szavazás is egy-egy újabb politikai legitimációt adott a döntéshozatalnak, hogy az irány jó. És a sorban a következő május 26. lehet.

Bár a modern történelemben Európában és Magyarországon is találhatunk hasonlóan sikeres és hosszúra nyúlt politikai regnálást – elég csak Helmut Kohlra vagy Tisza Kálmánra gondolni –, a jelenlegi európai konstellációban valóban kivételes a kortárs „magyar helyzet”. Az, hogy világos választói felhatalmazás alapján stabil – koalíciós és egyéb kényszerekkel nem gyötört – kormánymunka zajlik, hogy ehhez a kormányzati tevékenységhez összetartó (és nem töredezett) parlamenti többség társul, nem magától értetődő. Szétnézve Európa térképén – Ausztriától kezdve az Egyesült Királyságon át Spanyolországig – az egyes országok belpolitikai tájképe igen erős instabilitásról árulkodik, koalíciós kormányok bomlanak fel egyik percről a másikra, választáson győztes erők képtelenek parlamenti többséget szerezni maguknak, vagy éppen az egymással rivalizáló vezető pártok nem tudják eldönteni, hogy akkor most maradjanak-e az EU-ban vagy sem.

A hazai jobboldal szempontjából itt persze nem csak arról van szó, hogy magának a közjogi értelemben vett kormányzásnak erősek a fundamentumai. A helyzet más szempontból is összehasonlíthatatlan a ’90-es, de még a 2000-es évek hazai viszonyaival is. Akkoriban nem vagy csak nyomokban létezett jobboldali nyilvánosság, a közbeszéd alapvető irányát a balliberális nyelvezet határozta meg, gazdasági, politikai, pénzügyi kérdésekben a baloldal „beszélő fejei” domináltak, és ritkaságszámba ment, ha egy-egy közéleti szereplő, művész, „értelmiségi” vállalni merte jobboldali identitását – ma, azt hiszem, ezt magyarázni sem kell, igencsak másként van. De szintén nem evidencia, hogy ez így legyen: milliók összefogása és munkája kellett hozzá.

És a politikaihoz egy másik „stabilitás”, a gazdasági is társul: nyilvánvaló persze, a kettő kéz a kézben jár. 2008–2009-ben az ország az államcsőd szélén állt: valóban nem jókedvében hívta be a Gyurcsány–Bajnai-kormány az IMF–EU–Világbank trojkát, és kért 20 milliárd eurós hitelt, hanem mert a balliberális kabinetek elhibázott, mértéket nem ismerő fosztogatáson és felelőtlen osztogatáson alapuló gazdaságpolitikája ide vezetett. Ennek a vége külföldi béklyó, fizetés- és nyugdíjcsökkentés, szociális megszorítás lett. Kiugróan magas munkanélküliséget, zsugorodó GDP-t, történelmi csúcson lévő államadósságot és óriási költségvetési hiányt kapott így örökül 2010-ben az Orbán-kormány. A kormányzati gazdaság- és jegybanki monetáris politika összehangolt munkájának köszönhetően ebből mára rekordalacsony, a teljes foglalkoztatottságot „súroló” munkanélküliség, 10 százalékkal leszorított államadósság és az EU-ban éllovas gazdasági növekedés lett – úgy, hogy közben adócsökkentés, egykulcsos, 15 százalékos szja és kiterjedt családtámogatási rendszer épült ki, csak hogy egy pár eredményt soroljunk. Úgy sikerült tehát dinamizálni a gazdaságot, hogy nem (rabló)privatizáció zajlott, nem külföldi hitelekből történik felelőtlen osztogatás – hanem a beindított gazdasági növekedés ad lehetőséget újabb és újabb társadalmi csoportoknak arra, hogy lépjenek egyet (vagy kettőt) előre. Ez a gazdasági stabilitás pedig szintén nem önmagától jött létre, hanem úgy, hogy szavazások sokaságán erősítették meg a választók: támogatják e gazdaságpolitikát.

A politikai és gazdasági stabilitás mellet persze van még egy lényeges belpolitikai tényező, mely szintén nem magától alakult úgy, ahogy, de talán több, mint a „csillagok szerencsés együttállása” – tehát teljesítmény van mögötte, még ha más és más előjelű is az az egyes szereplők esetében. Igen, a hazai ellenzékről beszélek. Arról az ellenzékről, melynek politikáján a düh, a frusztráltság és az önmagával szembeni elégedetlenség érződik. Volt és van Magyarországon ugyanis egy politikai verseny, amelyben a ’90-es évek elején helyzeti előnyből induló balliberális erők mára combos vesztésre állnak. Nem tudják tartani a lépést a professzionálisan működő kormánypártokkal: nemcsak az országról, de saját magukról sincsen „történetük”, a magát mindig „szakmainak” feltüntető oldalról hiányzik az intellektuális tartalom. Lehet vele vitatkozni, de a kormányzatnak van stratégiája, világos jövőképe Magyarországról: „Isten, haza, család, munka” – nagyjából így foglalható össze e program. Ezzel szemben viszont azon kívül, hogy „váltsuk le Orbánt”, nem áll jelenleg életképes ellennarratíva, leszámítva talán a DK egyébként amorális politikáját.

Mivel viszont nincs érdemi mondandója az ellenzéknek, és csak a pillanatnak kommunikál, sikerélménye sincs, amiből pedig nyilvánvaló frusztráció fakad: és ez számukra egy ördögi kör, hiszen frusztráltságból kreatív gondolat még nem született. Egyet hátrább lépve tehát azt konstatálhatjuk: lényegében hetven év monopolhelyzete után a hazai baloldal sem a politikai keretezés, sem a politikai tartalom felett nem diszponál már. A versenyben alulmaradt, a DK-tól a Jobbikig tartó pártok egy egyre zsugorodó tortaszelet elosztásán ügyködnek, versengésük az éhezők viadalához hasonlít lassacskán. Ahhoz viszont, hogy ez a tortaszelet legalább akkora maradjon, mint amekkora most (vagy még kisebb), szintén az szükséges, hogy a választók többsége újra „leváltsa” az ellenzéket, ahogy tette tavaly tavasszal.

Kivételes helyzet alakult ki tehát mára Magyarországon: politikai és gazdasági stabilitás egy fölényes virtuozitással „játszó” jobboldallal és egy, az elhúzódó kamaszkori unalmába belesüppedő ellenzékkel – utóbbi a jobboldal szerencséjére nem érzékeli e helyzetet, és rugalmasan szakad el egyre többször a valóságtól. Látni és hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy mindez nem magától alakult így. Szükséges volt hozzá politikai munka, stratégia és kreativitás – de mindenekelőtt kellő támogatás és szavazat, melyre a politikai döntéseket építeni lehetett. Május 26-án tehát mindenki döntse el magában – bármilyen párt- vagy politikai szimpátiával rendelkezzék is eredetileg –, hogy a biztonságot, a stabilitást választja-e, vagy olyan erőket, melyek nemcsak hogy alkalmatlanok és érdemtelenek, de képtelenek is lennének az ország vezetésére. Én már tudom, hova teszem az ikszet.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója.

Választás, stabilitás