Alapjogokért Központ

Fricz Tamás EU-I.

iranytu1_v3

Szuperállam vagy szuverén államok szövetsége?

Az Unió lehetséges jövőjével kapcsolatban világosan körvonalazódik két, egymástól gyökeresen eltérő elképzelés. Az egyik tábor – nevezzük őket föderalistáknak – szerint a válságra a legjobb megoldás a „még több Európa”, vagyis egy olyan föderális államszövetség terve, amely sok tekintetben hasonlítana az Egyesült Államokra, ezért is nevezik az elképzelést Európai Egyesült Államoknak. A másik, „szuverenista” tábor viszont abból indul ki, hogy nincsenek meg a feltételei annak, hogy létrejöjjön egy központi kormányzás az EU-ban, és így nemzetek úgymond „egyesüljenek”. A nemzetállamok ugyanis évszázados függetlenségüket nem kívánják feladni, hiányoznak az egyesülés lelki, kulturális és társadalmi feltételei. Az EU éppen azzal válik erőssé, ha a nemzetek megőrzik hagyományaikat, sajátos képességeiket, kreativitásukat, önálló megoldásaikat, szokásaikat, s ezek a „tudások” teszik igazán erőssé Európát.

Meggyőződésünk, hogy az Uniót és Európát csak a szuverenista elképzelés mentheti meg. De ha így van, miért van így, s milyen konkrét intézményi reformokra van szükség az Unióban ahhoz, hogy létrejöjjön a nemzetek Európája? Erre válaszolunk a továbbiakban.

I. Az Európai Unió válsága és lehetséges jövője

Abban nagyjából az egymással szemben álló politikai körök is egyetértenek, hogy az Európai Unió válságban van, s döntenie kell, hogy milyen irányba menjen tovább. Annál is inkább, mert ha minden változatlan marad, a működésképtelenség okán hosszabb távon a szétesés sem kizárható.

Két egymást kölcsönösen kizáró irány 

Két koncepció alakult ki az elmúlt években az Unió jövőjével kapcsolatban. Az egyik tábor – nevezzük őket föderalistáknak – szerint a válságra a legjobb megoldás a „még több Európa”, vagyis egy olyan föderális államszövetség terve, amely sok tekintetben hasonlítana az Egyesült Államokra, ezért is nevezik az elképzelést „Európai Egyesült Államoknak”. Ennek az a lényege, hogy az Uniónak valódi állammá kell válnia, tehát létre kell jönnie egy olyan központi hatalomnak, kormányzatnak, amely a jelenleginél jóval kiterjedtebb döntési jogkörökkel rendelkezik a „közös ügyekben”. Akárcsak az Egyesült Államokban, ahol a washingtoni kormányzat minden államra nézve kötelező jogszabályokat hozhat a gazdaság, az adózás, a pénzügyek, a szociálpolitika, a honvédelem és határvédelem, a kereskedelem, a környezet- és fogyasztóvédelem, állampolgárság stb. területén – igaz, az államok is rendelkeznek saját jogalkotási hatáskörökkel (pl. büntetőjog területén). A föderalisták szerint Európa akkor lehet erős, ha nem 28 – vagy 27 – széttartó akaratú ország irányítja együtt az Uniót, hanem egy központi hatalom, amely a nemzetállami szuverenitás nagyfokú korlátozásával, egységes szabályokkal a gazdaság, a költségvetés, a határvédelem, a migráció, az adózás és számos más területen, „egyesíteni tudja” a tagállamok erőit, s így lesz képes hatékony szereplőként megjelenni a világpolitikában és világgazdaságban.

Hol vagyunk most?

A jelenlegi Unió politikai berendezkedését illetően egyfajta „öszvér”, föderális, birodalmi, illetve tagállami önállóságot és szuverenitást egyaránt magában foglaló, semmihez sem hasonlító, államok közötti együttműködés, egyszerre laza és egyszerre szoros kötelékekkel, ám egyértelmű, a föderalizmus felé hajló tendenciákkal. Jól látszik, hogy az Unió jelenlegi vezetősége, elitje, a meghatározó európai nagyhatalmak vezetői és külső, globális erőcentrumok egyértelműen a föderalizmus felé terelik, sőt kényszerítik az Uniót, miközben egyre jobban erősödik a nemzeti szuverenitást és függetlenséget védő politikai tábor, különös tekintettel a visegrádi országokra és Olaszországra.

Látható tehát, hogy két, egymással homlokegyenest szembemenő irányzat, szemléletmód, világlátás ütközik meg. Kérdés: mi dönthet ezek között, vagyis, kinek van igaza? A cinikus válasz természetesen az lenne: majd az erőviszonyok döntik el a hogyan tovább, Unió kérdését. És ebben persze van igazság, de számunkra most mégis az a meghatározó, hogy milyen valóságos érvek mentén lehet megválaszolni ezt a kérdést.

Előrebocsájtott, összegző véleményünk szerint az „ever closer Union” („Európa népei között egyre szorosabb egység”), vagyis a szuperföderalizmus kezdettől fogva létező terve megalapozatlan és kivitelezhetetlen, míg a nemzeti szuverenitásra, a tagállamok önállóságára építő EU megvalósítható és az egyetlen járható út az Európai Unió megmentésére. Ennek két döntő oka van: egyfelől az Unió és egyben Európa története, vagyis a hagyományok, illetve a föderális államszövetséghez nélkülözhetetlen közös identitás-tudat, ha tetszik, a „mi-tudat” teljes hiánya.

A „top-down föderalizmus” nem járható út

Kezdjük a történelmi hagyományokkal. Gyökeres eltérés mutatkozik az Amerikai Egyesült Államok és Európa története között. Amerika alulról szerveződött társadalom, melyet egyetlen nép, a „jenkik” alapítottak, akik azonos kulturális és vallási közegből érkeztek, s bár államokba tagolódtak, a függetlenségi háborúban közösen vívták ki a szuverenitásukat. A szuverenitás tehát Amerikában egy és oszthatatlan, az államok pedig kezdettől, születésüktől fogva részei a nagy egységnek, a föderális Egyesült Államoknak. S bár az államok is rendelkeznek rész-autonómiákkal, a szuverenitás elsősorban nem náluk, hanem a föderális központi kormányzatnál jelenik meg és tartja össze az államalakulat lakóit.

Európa ezzel szemben évszázadok során létrejött nemzetekből áll, a szuverenitást kezdettől fogva a nemzetállamok hordozzák, és soha nem az európai államok közötti, hosszabb-rövidebb ideig tartó szövetségek (bár Kanttól kezdve Victor Hugon át egészen Churchillig és tovább sokan álmodoznak az egységes Európa gondolatán). Szemben Amerikával, Európában nem egy, közös gyökerekkel rendelkező nép tagolódott államokra, majd lépett természetes szövetségre, hanem a különböző népek alkottak meg egy nemzetet – különös tekintettel a 18-19. századra –, amelyek, mint önálló entitások állnak egymással szemben (a történelem során gyakran nem is túl barátságosan).

Ezzel szemben tény, hogy az Unió jogelődjeinek alapításánál, a második világháború utáni években az „alapító atyák” előtt mégis a minél szorosabb integráció, az „Európai Egyesült Államok” célja lebegett. (Különösen igaz ez az egyik legfontosabb alapító, a kozmopolita Jean Monnet-ra, aki nem pusztán egyesült Európában, de globális világkormányzásban és világtársadalomban is gondolkodott.) Ennek szellemében indították el a folyamatot az Európai Szén- és Acélközösséggel 1951-ben: céljuk az volt, hogy a kezdetben gazdasági együttműködés az évek során, fokozatosan szoros politikai – és társadalmi, kulturális stb. – egységgé formálódjon.

– 1 –

A baj csak az volt, hogy mindezt a globalista-européer elit tagjai felülről-kívülről akarták rákényszeríteni az európai államokra. Amíg az Amerikai Egyesült Államok alulról, szerves módon jött létre – Tocqueville sokat és meggyőzően írt erről –, addig az „Európai Egyesült Államokat” felülről, nemhogy a népek, hanem a nemzetállamok feje fölött kívánták megvalósítani. Néhány éven belül kiderült, hogy ez nem realitás: az ötvenes évek közepére a meghatározó nagyhatalmak kihátráltak ebből a koncepcióból, s 1957-ben megalakították a Közös Piacot, ami azt jelentette, hogy a politikai egységesülést elvetve, visszatértek az elsősorban gazdasági együttműködés keretei közé.

A „mind szorosabb Unió” terve persze nem veszett el, s a hidegháború megszűnése után, de különösen 2015, az Európába irányuló migráció tömeges megindulása óta minden eddiginél nagyobb erővel tört a felszínre. E mögött újra azok a globális erőcentrumok állnak, akik immáron elérkezettnek látják az időt a szuperföderális EU megteremtésére, s akárcsak a háború után Jean Monnet személyében, ezúttal is olyan személyeket támogatnak az Unióban és Európában – mint Juncker, Timmermanns, Merkel –, akik elkötelezett hívei a koncepciónak.

Azonban Európa modernkori történelme a nemzetek egymás mellett éléséről és nem egyesüléséről szól, s ha ezek birodalmi formákban mégis megtörténtek, e birodalmak vége a bukás lett, melyet rendszerint a nemzeti tudat újbóli felülkerekedése követett. Ezért erőltetett, történelmietlen, hagyományellenes és végső soron erőszakos törekvés az „Európai Egyesült Államok” terve.

Az erőltetett egységesítés legnagyobb buktatója: a közös identitás hiánya

Másfelől, egy szoros föderális államszövetség megteremtéséhez nélkülözhetetlen a közös identitás-tudat, a mi-tudat. Megvan-e ez? A válasz egyértelmű: nincs.

Mindez annak ellenére igaz, hogy az európai népeket és nemzeteket valóban összetartják a közös civilizációs alapok, a görög-római kultúra, a zsidó-keresztény vallás és értékrend. Ezek olyan értékrendi kiindulópontok, amelyek valóban összetartó erőt jelentenek, s arra elegendőek, hogy egy kívülről jött, más civilizációval és kultúrával szemben megkülönböztessék, megvédjék magukat, ha kell. Viszont ma már látható, hogy ezek az értékrendi szálak mennyire meggyöngültek Nyugat-Európai és Közép- és Kelet-Európa között, szinte régi-új vasfüggönyt húzva a kontinens két része közé. Másfelől az egyre lazább értékrendi kötődés nem azonos az identitással: az európai emberek többsége a nemzettel azonosul, mi-tudata a nemzethez, s nem Európához kötődik.

Mindez különösen megmutatkozik abban, hogy a felmérések szerint az emberek az Európai Uniót fontosnak tartják – mely megkönnyíti az életüket –, azonban nem bíznak az európai intézményekben és az uniós vezetőkben, a brüsszeli elitben. Ez nem véletlen: az EU igenlése elsősorban a gazdasági és jóléti előnyökre vonatkozik, míg a központi intézmények, mint a Bizottság és annak vezetői iránti bizalomban jelenne meg az identitás-tudat, a mi-tudat – de nem jelenik meg, ellenkezőleg. Hiányzik az uniós identitás, s erre nem lehet „felhúzni” egy szuperföderális államot és kormányzatot. Illetve lehet, de az csak erőszakkal és az emberek szándéka ellen történhet meg – különös tekintettel a közép-európai népekre és nemzetekre.

De azt akkor már nem demokráciának neveznék, miközben az oly sokszor hangoztatott érvek szerint az Unió a közös értékekre kell, hogy épüljön, melyek között legelső a demokrácia.

Az EU szuperállammá formálása zsákutca

Összegezve: ha az Unió jövőbeli karakterével kapcsolatos szubsztanciális kérdésekre válaszolunk, akkor kijelenthető, hogy az Unió szuperállammá formálása zsákutca, amelynek sem történeti-politikai (nemzetek szuverenitása), sem emberi-társadalmi („európai uniós identitás” hiánya) feltételei nem adottak. Ezzel szemben a szuverén nemzetekre-nemzetállamokra épülő koncepció létező európai talapzatra és hagyományokra támaszkodhat.

Mindebből azonban az is következik, hogy az „ever closer Union” helyett az „ever less union”, de minél kevesebb, de jobb Unió látszik a megoldásnak. Ez nem az integráció fokozatos leépítését és végül megszüntetését jelenti, hanem azt, hogy – Jean Monnet elitista koncepciójával ellentétben – a politikai együttműködést lazítani kell, valamint azt demokratikussá kell tenni (a tagállamok egyenrangúságára építve), s a Közös Piac modelljének megfelelően az önállóságra épülő gazdasági együttműködést kell újra előtérbe állítani, jóval kevesebb beleszólással egymás politikai, illetve gazdaságpolitikai rendszereinek működésébe. (Egyben a szoros külpolitikai vagy kulturális együttműködést is háttérbe kell szorítani, mindezek visszakerülhetnek a nemzetek közötti együttműködések terepére.) A közös értékek erőltetése helyett a közös érdekeket érdemes előtérbe helyezni, amelyben jelentős szerepet játszik a szabad piac, a vámok eltörlése, az emberek, a szolgáltatások, áruk és a tőke szabad áramlása. Vagyis: annyi célt kell megvalósítani, amennyit lehetséges, s nem kell annál többet kívánni, mint ami szükséges. Ez a „kevesebb, de jobb Unió” józan belátáson alapuló eszméje. A globalista utópiákat pedig – miként korábbaan a kommunizmust – el kell felejteni.

– 2 –

II. Intézményi-jogi reformok az unión belül

Az Európai Unió válságban van, s az ebből kivezető utat nem a szuperföderális Európai Egyesült Államok jelenti, hanem a szuverén nemzetállamok laza szövetségének létrehozása. Ez a szövetség a tagállamok egyenrangúságára és egyenlő szavazati jogára épülne, beleértve ebbe a vétójog lehetőségét is. Ennek akadálya, hogy a döntések egyre nagyobb részét a központi, bürokratikus intézményben, a Bizottságban hozzák meg, amelynek elvileg a törvények kezdeményezője és őre szerep jutna, ám ezen a szervezet már régen és látványosan túllépett, magához ragadva a hatalmat az Unióban.

Az intézményrendszer radikális reformjára van szükség

Az Unió jelenlegi állapotában egy felülről irányított, központosított szerveződés, amelynek a demokráciához igen kevés köze van. Tehát ma már nem az a probléma, hogy „demokrácia-deficit” van az Unióban, hanem az, hogy sok tekintetben már nem demokratikus módon működik. Mindez alapjaiban akadályozza, hogy a tagállamok egyenrangúságára és szuverenitására épülő szervezet jöhessen létre.

Éppen ezért az uniós intézményrendszer radikális reformjára van szükség.

Abból kell kiindulnunk, hogy a föderális, illetve a nemzetek szuverenitására épülő működésmód közötti éles különbség két területen nyilvánul meg elsősorban. Az egyik, hogy melyik intézmény – az Európai Tanács vagy az Európai Bizottság – játssza a vezető szerepet az EU-ban, a másik, hogy a döntéseknél a többségi elv, vagy a konszenzus elve érvényesül-e. Mindkettőnek szimbolikus, illetve gyakorlati jelentősége is van.

Először is, a Bizottság (mely ezt a nevét 1957-ben kapta meg) az Uniónak olyan intézménye, mely a tagállamok összességét jeleníti meg, ha tetszik, az uniós egységet jelképezi. Olyan entitás, amely önmagában testesíti meg a nemzetekfelettiséget, a szupranacionalizmust és a föderalizmust. Döntései, mint az Unió közös döntései jelennek meg, amelyben a tagállamok már „felszívódnak”. Ha tehát a Bizottság egyre több döntéshozatali jogot és gyakorlatot vindikál magának, egyre több területen válik döntővé a szava, annál erősebben válik az Unió nemzetek felettivé, föderálissá.

Mindezt jól tudták a föderalista „alapító atyák” is, különösen Jean Monnet: amikor 1951-ben, az Európai Szén- és Acélközösség keretei között megalakult a Bizottság jogelődje, a Főhatóság, annak ő lett az első elnöke, s többszörösen kifejtette abbéli meggyőződését, hogy a Főhatóságnak, mint egyfajta központi kormánynak kell működnie (tehát nemzetek feletti jogokat vindikált a szervezetnek). Az ő időszakában – 1954-ben távozott – e célnak megfelelően próbálta működtetni nem csak a Főhatóságot, hanem a létrejött közösség egészét.

Ezzel szemben a kezdetben Miniszterek Tanácsa (a mai Európai Unió Tanácsának – vagy röviden: a Tanácsnak – jogelődje) a nemzetállamok szuverenitásának megtestesítője volt, s a hatvanas évektől kezdve igyekezett erősen ellenállni a Bizottság felől érkező föderalista törekvéseknek, hol több, hol kevesebb sikerrel. A nép által – közvetve – választott kormányok minisztereiből álló testület szimbolikusan a mai napig a nemzeti szuverenitás kifejeződése, a szakpolitikai döntéshozatal letéteményese. Emellett elvileg az állam- és kormányfőkből álló Európai Tanács a tagállamok szuverenitására épülő EU központi politikai döntéshozó szervezete – mely meghatározza annak általános politikai irányvonalait–, ám a válság éppen abban nyilvánul meg, hogy a Bizottság egyre szélesebb körben hoz döntéseket, az Európai Unió Bíróságával karöltve egyre szélesebb körben mondja ki az uniós jog tagállami joggal szemben alkalmazható primátusát, mintegy előkészíti a talajt a szuperállam létrehozásához.

Másfelől, a tagállamok egyenjogúságát és az Unió demokratizmusát az fémjelzi, hogy az Európai Tanácsban – és többségében a miniszteri testület szintjén is –a döntések konszenzusos alapon dőlnek el, vagyis, egyetlen tagállamra sem lehet rákényszeríteni rá nézve hátrányos vagy hátrányosnak vélt határozatokat, jogszabályokat. Vagyis a tagállamoknak effektíve vétójoguk van, s ez fejezi ki azt, hogy a tagállamok szuverének, az Unió nem föderalista, hanem a nemzetek önállóságára épülő államszövetség.

Nos, a föderalista elitek az európai együttműködés kezdetétől fogva támadták a konszenzus elvét, azonban az 1966-os, ún. „luxemburgi kompromisszum” fenntartotta a tagállamok számára – igaz, csak végső esetekre – a vétójog lehetőségét, s ez, mint Damoklész kardja, mindig „visszafogta” a föderalistákat. Ám ez megváltozott 1992, a Maastrichti Szerződés óta: itt már megfogalmazódott a többségi elv kiterjesztésére irányuló szándék, s ez a további szerződésekben (Amszterdam, 1997, Nizza, 2001, Lisszabon, 2007-2009) egyre erőteljesebben hangot kapott és a döntési gyakorlat részévé vált. Ma már, különösen 2015 után pl. a migrációval összefüggő, bevándorló-barát lépések kapcsán egyre többször alkalmazzák a többségi döntés gyakorlatát, ráadásul úgy, hogy a Bizottság sorozatosan hivatkozik például a közelebbről definiálatlan „európai értékeknek” az alapszerződés 2-es cikkelyében foglalt katalógusára, hogy arra alapozva olyan hatáskörökbe tartozó ügyekbe is beleszóljon, melyeket a tagállamok nem ruháztak át az Unióra. Ezt a tendenciát erősítő kezdeményezés, hogy az uniós külpolitikával kapcsolatos hozott döntéseknél is a többségi elvet kellene alkalmazni, s általában is, egyre több döntési jogkört lenne szükséges megvonni a Tanácstól a brüsszeli bürokrácia javára, ami egyértelműen a szuperföderalizmus felé való menetelés szándékát mutatja.

– 3 –

A döntések forrása nem a bürokrácia, hanem a népszuverenitás

Ebből kiindulva, az Uniót a tagállamokon, vagyis a nemzetállamokon belül működő demokráciák modelljéhez kell közelíteni, amelynek lényege, hogy a döntések forrása ne a bürokrácia, hanem az állampolgári választás, a népszuverenitás legyen. Vissza kell térni az Unió által a szerződéses dokumentumokban mindig is vállalt, ám az utóbbi években egyre látványosabban megtagadott szubszidiaritás elvéhez is, mely a döntéseket a lehető legközelebb viszi az európai polgárokhoz, illetve az általuk közvetlenül megválasztott testületekhez.

Ebből a szempontból a legneuralgikusabb pont az eredeti funkcióján messze túlterjeszkedő Európai Bizottság, melynek vezetőit politikai és gazdasági alkuk mentén választják ki, s tevékenységében nem az európai polgároknak akar megfelelni, hanem a Bizottságot körbefonó és behálózó globális gazdasági és pénzügyi csoportoknak. Éppen ezért, a Bizottságot vissza kell nyesni döntéshozó, politizáló szervezetből igazgatási szervezetté, amely az Európai Tanács politikai iránymutatásait hajtja végre, valóban a „szerződések őre”, jogszabályokat alkalmaz, és nem politikai testület.

Ez azt jelentené, hogy az Európai Tanács, illetve a miniszteri Tanácsa válna a valóságos kormányzattá, melynek tagjait a tagállamok miniszterelnökei, államfői és miniszterei alkotják, akik mögött mégiscsak demokratikus felhatalmazás van, tehát hatalmuk legitim. A Bizottság lehetne a Tanács igazgatási, bürokratikus apparátusa, amely a testület által hozott döntések gyakorlatba ültetését végezné el. (Jobb lenne nem Bizottságnak, hanem Hatóságnak nevezni.) Fontos például, hogy a Bizottság nem kezdeményezhetne egyetlen tagállammal szemben sem a tagállam jogait korlátozó – a 7-es cikkelyhez, a szavazati jog megvonásához is vezető – intézkedéseket, ehhez hasonló lépéshez legfeljebb a Tanácsnak lenne joga, konszenzusos alapon.

Másfelől, a demokratikus kontroll növelése érdekében az Európai Parlamentnek, mint választott képviselői testületnek, szűkített létszám mellett – amely a testület profizmusát és hozzáértését erősítené – hatékonyabb kellene ellenőriznie a Bizottság (Hatóság) munkáját.

Végül, de nem utolsósorban – és ez nagyon fontos! – transzparenssé kell tenni az Unió működését. Mit jelent ez? A politikai döntések formális és informális csatornákon keresztül zajlanak, így van ez az EU-ban is. A formális döntések, amelyeket a Bizottság, a Tanács, a Parlament hoz, afféle látványpékségként, politika dizájnjként működnek, miközben a valóságos és lényeges kérdések gyakran az informális csatornákon dőlnek el. Ezek az informális csatornák valójában személyközi hálózatok, amelyek keresztbe-kasul átjárják az Unió testét, s az ebben résztvevők gondosan ügyelnek arra, hogy ezek a kapcsolódások ne legyenek láthatóak a nagyérdemű európai közönség előtt. 

Az EU „deep state-je”: az NGO-k

Kiváló példa ebből a szempontból a nyílt társadalom hálózata, melynek láncszemei megtalálhatóak az Európai Parlament tagjai között, a Bizottság körül sürgölődő lobbistákban, agytrösztökben, NGO-s és más szervezetekben, vagy a kevésbé ismert, a globális multikat és pénzügyi elitet képviselő „kerekasztalok-csoportokban”. Figyelemre méltó ebből a szempontból a nyílt társadalom hálózatához kötődő entitások által 2007-ben alapított Külkapcsolatok Európai Tanácsa, melynek tagjai között volt és jelenlegi európai bizottsági vezetők, parlamenti képviselők, gigacégek, médiabirodalmak főnökei stb. találhatók meg; sajátos módon itt egy kettős hatalmat figyelhetünk meg, amennyiben az Unió elitjének tagjai a nyílt társadalom eszmeiségéhez kötődő  szervezetekben is megjelennek, s ezek után már aligha kell magyarázni a politikai civilek hálózatának erejét az Unió irányításában. Ez a hálózat afféle európai deep state: „mélyállamként” működik az EU-n belül, felett és mellett.

Minden jel arra mutat, hogy az Unió a globális elit és az általa irányított hálózat informális uralma alá került, s ezért ennek a hálózatnak a feltérképezése, bemutatása, nyilvánossá tétele és ellenőrzése talán a legfontosabb kérdés az Unió radikális reformja szempontjából.

Iránytű: az állampolgárok akarata

S tegyük hozzá: ha a fent leírt reformok irányába indulunk el, s az európai nemzetállamok és polgárok akarata határozhatja meg az Unió előtt álló kihívásokra adott válaszokat, akkor sokkal több lehetőség kínálkozhat arra, hogy a közösség a migrációra ne „lehetőségként”, hanem veszélyforrásként tekintsen a továbbiakban, s az Unió ne szervezze-menedzselje a bevándorlást, hanem megállítsa és megvédje külső határait.   

A tét tehát nagy: az európai parlamenti választás csak egy, de fontos csata volt a hosszúra nyúló civilizációs háborúban, melynek részét képezi az EU intézményi és szerződéses reformjáról, átalakításáról szóló vita is. Azt valamennyi érintett fél tudja, hogy az Európai Unió jelenlegi „se nem hús, se nem hal” működési struktúrájában fenntarthatatlan, de a perspektívák igencsak eltérőek. Az bizonyos, hogy a 2019-es EP-választást már magunk mögött tudhatjuk, de a legsúlyosabb politikai viták, harcok még előttünk állnak, melyek jogi kifejeződése az lesz: mit és hogyan módosítsanak a jelenlegi alapszerződések szövegén.

– 4 –