Alapjogokért Központ

Európa & Unió Fricz II.

iranytu1_v3

Globalizmus versus lokalizmus: új politikai koordináta-rendszer a 21. században?

A bal-jobb ellentét újraértelmezése, új törésvonalak megjelenése

A 2019-es európai parlamenti választás – ha nem is hozott egyik pillanatról a másikra földrengésszerű változásokat – merőben új lehetőségeket indított el, új forgatókönyveket vázolt fel a politikai palettán. Új törésvonalak jelentek meg, amelyek sok tekintetben felülírják a régieket, elsősorban a hagyományos bal-jobb megosztottságot, melyet ezentúl más fénytörésben és más dimenzióban szükséges értelmeznünk. Új politikai koordináta-rendszerben kell tehát gondolkodni a továbbiakban, melyben a globalista-lokalista, föderalista-szuverenista tengelyek mentén alakulnak a frontvonalak, és melyben meghatározó lesz a multikulturalizmushoz és nemzeti identitáshoz, illetve a demokrácia liberális és egyéb alternatíváihoz való viszonyulás. Ezen, a politikai, kereskedelmi, gazdasági és geopolitikai megfontolásokat átható törésvonalak komolyan rá fogják nyomni bélyegüket arra, ahogyan az egyes oldalak gondolkodnak az Európai Unió jövőjéről – tehát arra, milyen Unióban fogja tudni Magyarország érvényesíteni nemzeti érdekeit a következő évtizedekben.

Elméleti keretek

Minden korszaknak alapvető kérdése a politikatudomány szempontjából, hogy vajon melyek azok az elmélet-módszertani, illetve diszciplináris keretek, amelyek között a leginkább elemezhetővé, s így megérthetővé válnak a pártok, politikai erőcsoportok közötti megosztottságok. Ebből a szempontból különösen fontos a rendszerelméletek és a konfliktus-elméletek különválasztása. A jelenlegi politikai viszonyok alapjellemzője nem a nagy rendszerek statikussága – miként ez jellemző volt a hidegháború évtizedeire –, hanem azok változása, egyfajta globális-kontinentális dinamizmus és képlékenység, amelyet a társadalmi szférák – állam, globális piac, (civil) társadalom – közötti átfogó konfliktusok mozgatnak, felbontanak és újraintézményesítenek. Ezek megértéséhez, elemzéséhez azért adekvát a törésvonal-elmélet mint konfliktus-elméletet, mert magában hordozza az ellentétekből fakadó, állandósuló változást és átalakulást, stabilizálódást, majd újraformálódást, illetve az egyes szférák közötti kölcsönhatások állandó dinamizmusát, amelyek figyelembe vétele nélkül nem érthető meg a globalizmus és nemzeti szuverenizmus közötti ellentét minősége sem.

A törésvonal-elmélet (cleavage-theory) ma is a politikatudomány egyik meghatározó eleme, vizsgálati módszere. Az elmélet abból indul ki, hogy a modern társadalmakban az egyes társadalmi csoportok között létrejönnek olyan ellentétek, melyek belső, társadalmi keretek között nem oldódnak fel, ezért politikai formát öltenek, s a pártok vállalják fel ezeket a konfliktusokat parlamenten kívül és belül, illetve a kormányzat és az ellenzék közötti küzdelmekben.

A társadalmi ellentétek tehát az által válnak „fajsúlyossá”, törésvonallá, hogy az adott ország politikai és párttagoltsága ezekre épül fel, ezek a mentén zajlanak a politikai és közéleti küzdelmek. Az elmélet szerint a nyugati társadalmakban a társadalmi megosztottságok alakítják ki a pártrendszert és a politika szerkezetét az egyes országokon belül, s ez által kap a hatalomért folyó harc demokratikus tartalmat, hiszen a pártok nem a társadalom felett „lebegnek”, hanem társadalmi értékeket és érdekeket képviselnek kormányon és ellenzékben.

Seymour Martin Lipset amerikai és Stein Rokkan norvég politológusok, a „cleavage-elmélet” megalkotói a nyugati történeti fejlődés alapján négy meghatározó törésvonalat különítettek el, melyek közül kettő gazdasági, kettő kulturális jellegű (Lipset 1967). Gazdasági törésvonalnak számított – s egyben a bal-jobb szembenállás alapját is jelentette – a munka és a tőke, illetve az ipari és az agrárérdekek ellentéte.

A kulturális ellentétek egyike a vallási, hívő-nem hívő, illetve a felekezetek közötti konfliktus, a másik pedig a nemzeti-etnikai szembenállás, ami az adott országon belüli, többséget alkotó államnemzet és a kisebbségben lévő nemzetiségek, etnikai-nyelvi csoportok között alakult ki.

Ugyanakkor jól látható, hogy Lipset és Rokkan az egyes országokra, a nemzetállamokra fókuszált, ami tökéletesen meg is felelt az akkori történelmi, politikai és társadalmi feltételeknek. A globalizációs folyamatok, a globális piac kialakulása a ’70-es, ’80-as évek után erősödik fel, s kap hatalmas lendületet a Szovjetunió és ezzel a kommunista tábor felbomlásával, a világ – úgymond – egypólusúvá, vagy még inkább sokpólusúvá válásával. Lipset és Rokkan még nem érzékelhették kellő mértékben, hogy a helyi, országos piacok hogyan szorulnak vissza a globális piaci szereplők, a multinacionális gigacégek megjelenésével, a globális bank- és pénzügyi szféra hogyan veszi át a hatalmat az ipartól, a termelőtőkétől, milyen mértékben jelenik meg a spekulatív pénztőke, s mindennek eredményeként a pénzügyi hatalom hogyan vált át fokozatosan politikai hatalommá – transznacionális metszetekben.

Új törésvonalak és megosztottságok

A 21. században azonban a helyzet gyökeresen megváltozott, s az országhatárokon belüli, „nemzeti” törésvonalak fokozatosan alárendelődnek a globális törésvonalaknak. Éppen ezért újra kell értelmeznünk a klasszikus szerzőpáros elméletét; nem eldobni kell azt, hanem ellenkezőleg: a mai viszonyokhoz kell igazítani azt.

Az „újraértelmezés” lényege, hogy immáron egyre kevésbé a „nemzeti szintű” ellentétek a meghatározóak, hanem maga a nemzet, mint Isten által teremtett – mások szerint társadalmi – „intézmény” áll a törésvonal egyik oldalán, a másik oldalon pedig megjelenik a globális piac és a globális uralmi rend, a szupranacionális szervezetek világa, melyek számára a nemzetállam immáron lebontandó korlátot jelent a profit-, valamint politikai és hatalmi érdekeik érvényesülése előtt. Az új, 21. századi törésvonal a nemzetállamok szempontjából immáron leegyszerűsödött a hamleti „lenni vagy nem lenni” dilemmájára.

Ebből fakadóan létrejön a globálissá vált piac és a nemzetállam, illetve a globalizmus és a demokrácia közötti konfliktus. Ezért nem véletlen az, hogy a globális piaci szereplők erősen támadják a nemzetállami kereteket, s azok elavultságáról beszélnek, mert jól tudják, hogy a nemzetállamok felbomlasztása egyet jelentene a nemzeti keretek között működő – tehát véleményük szerint már nem kellően „hatékony” – demokráciák alárendelésével is.

Összegezve a fentieket és a jelenlegi állapotot: a 21. században a globalizálódott piac, illetve a szupranacionális szervezetek és a nemzetállami szuverenitás (beleértve a nemzetállami demokráciát) között olyan törésvonal (cleavage) jött létre, amelyre ebben a formában még nem volt példa a modern történelemben.

A globalizmus és a demokrácia, illetve a globális piac és a nemzeti, nemzetállami lét ellentéte egyben komplex kategória, mert magában foglal több, önmagában is fontos konfliktust és szembenállást, melyek lebonthatóak a globalista vs. lokalista, a föderalista vs. szuverenitáspárti, a multkilturalista vs. nemzeti identitáspárti ellentétpártokra, és persze átfogja a demokráciához történő viszonyulás mikéntjét is. Így többek között:

  • Egyesült Európai Államok vagy a nemzetek Európája

Az előző egyet jelentene a tagállami szuverenitás felszámolásával és egy koncentrált, szuperföderális állam létrejöttével, amely egyben részévé válna a globális intézményi rendnek.

 

  • Liberális vagy nem liberális demokrácia

A globalizmus pártján álló, „mainstream” neoliberális irányzat a demokrácia azon változatát fogadja csak el demokráciának, amely a majoritárius „többség dönt” elvét háttérbe szorítva a szélsőségesen individualista és/vagy az „új kisebbségi” jogokat, a mindenkori ellenzék jogait túlpreferálja, így oldva fel az erős, hagyományos kultúrára és nemzettudatra alapozó központi hatalmat. Minden, a legitim többségi uralmat következetesen érvényesítő ország azonnal megkapja a „féldemokratikus”, „autokratikus”, „illiberális” stb. (le)minősítő jelzőket.

1

 

  • Multikulturalizmus vagy nemzeti kultúra

A globalizmus hívei a kultúrák, vallások, etnikumok stb. egyenrangú sokszínűségéből kiindulva, az általában mesterségesen kreált „új kisebbségek” (bevándorlók, szexuális kisebbségek stb.) védelmét hirdetik a többséggel, vagyis az – általuk használt fordulatok szerint – „elnyomó, fehér, keresztény nemzeti középosztállyal” szemben. Ideáljuk a kozmopolita állampolgár, aki elszakad a nemzeti identitásától, vallásától, kultúrájától. Ezzel szemben a nemzeti, keresztény identitáson alapuló kultúra hívei elutasítják az egymással valóban összeegyeztethetetlen, eltérő magatartásmintákkal és kódrendszerekkel élő kultúrák keveredését: ezek egybeolvadását és feloldódását a nemzeti, nemzetállami lét szempontjából életveszélyesnek tartják, mert az identitás megbontásán keresztül a szuverenitást látják veszélyeztetve.

  • Progresszív elitizmus vagy antielitizmus („populizmus”)

A globalizáció hívei a szupranacionális-kozmopolita (pl. eurokrata) politikusok, a nemzetközi piacokat vezető cégek, a menedzserek, bankok, „befektetők” szakértelmében bíznak a legjobban, azt vallják, hogy a világot egy hozzáértő elitnek kell irányítania. A globális elittel szemben fellépők kiinduló pontja viszont az, hogy az elitizmus a végletekig fokozza a társadalmi különbségeket egy rendkívül szűk, egyre jobban koncentrálódó és kasztosodó „szupergazdag” réteg és emberek milliárdos tömegei között, aminek katasztrofális következményei lehetnek. A „populisták” rámutatnak arra is, hogy bár szavakban e globális elit a (liberális) demokrácia védelmezőjeként lép fel, de azonnal a demokratikus alapon meghozott döntések ellen fordul, ha a „népakarat” nem szolgálja érdekét.

  • A migráció, mint lehetőség vagy veszély Európa számára.

A globalisták, az uniós elit álláspontja egyértelmű: a bevándorlás pozitív dolog, sőt emberi jog; ez ellen lép fel a másik oldalon az európai kultúra és keresztény vallás megvédését célul kitűző tábor (élén a visegrádi négyekkel, Lengyelországgal, Magyarországgal, Szlovákiával és Csehországgal).

A történelemnek tehát koránt sincs vége, mint gondolta Fukuyama (Fukuyama 1992) helyette – leginkább Huntington (Huntingtion 1998) gondolatai mentén – a 21. században a különféle, nemzeten belüli politikai pártok harcát felváltja a globális elit és nemzetek harca, másfelől pedig az ideológiák küzdelmét felváltja a kultúrák és civilizációk küzdelme (lásd az iszlám és a keresztény kultúrkör küzdelmét).

A 21. század új, meghatározó törésvonala tehát immáron a globalizmus és lokalizmus, a fizikai és virtuális „helyhez kötetlenség” és „helyhez kötöttség” ellentéte. Ez persze nem azt jelenti, hogy az adott országokon (nemzeteken) belül egyfajta „egységfront” jönne létre a globális szervezetekkel és törekvésekkel szemben, hanem éppen arról van szó, hogy ezen törésvonal mentén kerülnek szembe egymással pártok és politikai csoportok vagy mozgalmak, média-körök és civil szervezetek, félig-meddig függetlenül attól, hogy a hagyományos értelemben vett bal- vagy jobboldalhoz sorolják őket.

Igazodások a hagyományos bal- és a jobboldalon a globális elithez

Természetesen a mai napig látszik a tendencia, hogy a klasszikusan baloldalinak vagy balliberálisnak tartott pártok erősebben hajlanak arra, hogy a globalizmus oldalára álljanak, míg a jobboldali politikai csoportok gyakrabban vállalják fel a nemzeti érdekek, a nemzeti kultúra és a nemzeti szuverenitás védelmét. Ez következik politikai hagyományaikból. Ugyanakkor egyre fontosabbá válik, hogy egy adott ország milyen pozíciót foglal el a geopolitikai térképen, mennyire tudja a globalizáció, illetve a globalizmus előnyeit kihasználni, mennyire épül be a globális intézményekbe az adott ország politikai és gazdasági elitje, illetve mennyire alakítja, irányítja saját maga a globalizáció folyamatát. A globalizációt meghatározó, irányító, illetve abban előnyöket élvező központi hatalmak, jelesül a nyugat-európai országok nagy részében megfigyelhető, hogy a klasszikus balközép és jobbközép pártok – az elitpártok – éppen a globalizációban és az ahhoz szorosan kapcsolódó alkérdésekben (migráció, multikulturalizmus, politikailag korrekt beszédmód, új kisebbségek kultusza, emberi jogi fundamentalizmus stb.) megegyeznek.

Meglehet, hogy például Németországban vagy Franciaországban a baloldali pártok még hisznek a klasszikus, felvilágosodásból származó progresszióban, a világ tökéletesíthetőségében, de ez az optimizmusuk megtörni látszik. A szocialista-szociáldemokrata baloldalnak a Szovjetunió és a kommunizmus szétesése kellő kiábrándulást okozott, s az elmúlt évtizedekben látványosan teret veszítettek, amit a 2019-es európai parlamenti választások fényesen igazolnak. A (bal)liberális oldal erősen hitt abban, hogy 1989 után eljöhet a liberális demokráciák végső győzelme és a történelem vége (lásd Francis Fukuyama már említett művét), ám legkésőbb a 2008-as neoliberális gazdasági és pénzügyi rend összeomlása kellő mértékben szerénységre intette őket a túlzott illúziókkal kapcsolatban.

Ma már a baloldal mindkét ágának politikája arra irányul, hogy a globális pénzügyi és politikai elit által formált, támogatott és irányított szupranacionális világrenden belül kellően előnyös pozíciókba kerüljenek. A globális elit „használja” őket, mégpedig egyfelől hatalmi szempontból, másfelől abban, hogy az érdekeiknek leginkább megfelelő, azt alátámasztó globalista, neoliberális és kozmopolita nézeteket terjesszék a nemzetközi közvéleményben. Ehhez társul és komoly hatással van a korábban klasszikusan szakszervezeti-munkásmozgalmi identitásra alapozó baloldali pártokra, hogy ezen identitást elhagyva új, elnyomottnak vélelmezett csoportokat „keresnek” vagy kreálnak „maguknak”, mint a bevándorlók, feministák szexuális kisebbségek, a gazdasági jólléttel összefüggő ipari-munkajogi követelések helyét pedig az emberi jogi fundamentalizmus vadhajtásainak felkarolása veszi át.

Sajnálatos módon a nyugat-európai jobbközép pártok is ehhez a trendhez alkalmazkodnak. A konzervatív, kereszténydemokrata pártok, mint hagyományosan kormányzóképes erők Németországtól Ausztrián át Franciaországig, a ’70-es és ’80-as évektől kezdve arra kényszerültek, hogy eleinte együttműködjenek a nemzetek és országok életébe beleavatkozó globális pénzügyi és egyéb szupranacionális körökkel, majd a továbbiakban már inkább alkalmazkodni voltak kénytelenek. Annak érdekében kellett megkötniük ezt a kompromisszumot, hogy meghatározó tényezői maradhassanak az európai politikai térképnek, illetve az Uniónak.

Mindennek következtében viszont összetalálkoztak a nagy európai országok politikai elitjei a hagyományos bal-jobb paletta közepén, „átnyúltak” egymás felé, egyre több választás után, egyre több helyen jöttek létre az elmúlt évtizedekben nagykoalíciók, illetve politikai patthelyzetek, átmeneti, delegált kormányfők által vezetett kormányzatok (lásd Olaszország, Görögország). Ez a politikai középen létrejövő összeölelkezés – melynek leglátványosabb megjelenési formája az Európai Parlamentben a néppártiak és a szocialisták összefogása immáron 1979 óta – azonban azt jelenti, hogy egyben fel is oldódik maga a bal-jobb paletta, más szóval, elveszíti relevanciáját a politikai tagoltságszerkezetben.

2

Ennek a folyamatnak mintegy az ellenhatásaként jelentek meg az elmúlt két-három évtizedben azok a pártok Nyugaton, amelyek szembehelyezkednek a „fősodorral” (vagyis a balközép és a jobbközép egyesített irányvonalával), mert jobb- vagy baloldali alapállásból kiindulva nem fogadják el a globalizmust. A jobboldaliak esetében nem fogadják el országuk kultúrájának, identitásának feladását, a bevándorlást, nemzetük mesterségesen kevert népességű transzformálását.  Ők immáron nem „jobboldaliak”, hiszen nem pusztán a baloldali, illetve balliberális pártokkal és kormányokkal állnak szemben, hanem a globalista politikai elittel, amelybe beletartoznak a „jobbközép” formációk is. (lásd például Svédországot, ahol a Svéd Demokratákkal szemben a bal- és jobbközép pártok egységfrontot képviselnek, de Németországban az AFD-vel, illetve Franciaországban a Nemzeti Tömörüléssel szembeni bal- és jobboldali ellenállás is jó példa erre.) Természetesen a mainstream pártok előszeretettel nevezik a szuverenista pártokat „szélsőjobboldalinak”, „neonácinak”, „rasszistának” stb., ám ezek a jelzők valójában semmit sem jelentenek, pusztán a nyelvpolitikai csatak hevességét mutatják globalisták és szuverenisták között.

Egészen másképp áll a helyzet Közép- és Kelet-Európában, a közép- és kelet-európai uniós tagállamokban. Ezek az országok – miként a visegrádi négyek is – kiszorultak a globalizációs folyamat előnyös pozícióiból, annál is inkább, mivel a geopolitikailag és történelmileg is előnyösebb helyzetben lévő nyugat-európai központi hatalmak „nem osztottak lapot” ezen országoknak. Nem tudtak bekapcsolódni kellő mértékben a globális gazdaság vérkeringésébe, s az Unió keretei között a vezető hatalmaknak nem volt igazi felzárkóztatási programjuk az itt élő népek számára, vagyis nem volt közép- és kelet-európai Marshall-segély.  Viszont az utóbbi évtizedekben és években kénytelenek voltak elszenvedni azt, hogy a globális és központi uniós struktúrákat képviselők az integráció kölcsönös előnyeit egyoldalúan állították be: e szerint a „Nyugat” csak adott a „Keletnek”, az adományért cserébe utóbbinak pedig kötelessége átvenni az „európai értékeket”, a „nyugati standardokat”. Tehát a „klub” régi tagjai megpróbálják kényszeríteni az „újakra” a globalizációs markereket, mely – például régiónk esetében – számunkra kulturális és identitásbeli hátrányokkal, sőt alávetettséggel, a nemzeti szuverenitás feladásával jár. Ez a nyugati megközelítés nem veszi figyelembe, hogy az integrációs folyamatok egyáltalán nem egyoldalúak, az ahhoz az elmúlt 1-2 évtizedben csatlakozó országok politikai-közjogi hatásköröket adtak fel, gazdasági-pénzügyi engedményeket tettek (stratégiai ágazatok-szektorok privatizálása, a teljes belső belső (munkaerő)piac megnyitása, szuverenitásból fakadó egyes kompetenciák közösen történő gyakorlása stb.). Tehát amíg a nyugati országok azzal áltatják magukat, hogy nemzeti kultúrájuk és identitásuk feladása fejében a globalizmus gazdasági haszonélvezői lehetnek – ez persze hosszútávon merő ábrándozás –, addig a közép- és kelet-európai országoknak minden hagyományukat és identitásukat úgy kellene feladniuk, hogy ráadásul még gazdaságilag is kiszolgáltatottá válhatnak a globális erők előtt.

Éppen ezért jól megfigyelhető, hogy – főként a demokratikus hagyományokkal rendelkező, az alávettséget történelmileg nehezen viselő – régiónkban a bal-jobb skálától teljesen függetlenül, szuverenista, a nemzeti önállóságot és nemzeti gazdasági érdekeket védő álláspontra helyezkednek a különféle politikai pártok és kormányok. Természetesen ezekben az országokban is jelen vannak azok a pártok, amelyek valamilyen vélt előny vagy valós meggyőződés okán a globalista-föderalista álláspontot vallók és az uniós elit akaratát szinte szolgai módon követik, ám ez gyakran nem függ össze a bal-jobb pozícióval, hanem sokkal inkább a nemzeti identitás iránti elkötelezettség hiányával.

Ettől függetlenül még egyszer hangsúlyozandó: a bal-jobb ellentét továbbra is létezik és létezni is fog, csak már nem feltétlenül lesz meghatározó, mert egy új történelmi korszakban új törésvonalak váltak-válnak elsődlegessé. Az „új helyzet” úgy is lefesthető, hogy a bal-jobb törésvonal egész egyszerűen egy új prizmán keresztül egy új dimenzióban értelmezendő ezentúl. Természetesen azt, hogy mi a meghatározó egy politikai palettán, nagymértékben mutatja meg, hogy pártok milyen pártokkal szövetkeznek. Ideiglenesen persze létrejöhetnek természetellenes kényszerkoalíciók vagy szövetségek, ám az elmúlt évtizedek tényei és tendenciái egyértelműen mutatják, hogy már nagyon hosszú ideje nem kényszerből lépnek szövetségre egymással bal- és jobbközép pártok, különösen, ha kormánykoalíciókról van szó. Ezek a szövetségek tartóssá váltak, ami azt mutatja, hogy vannak olyan közös érdekei és értékei a két oldal pártjainak és politikusainak, amelyek immáron fontosabbak, mint a 19. és a 20. század ellentétei. Utóbbiakon bizonyos értelemben már „túl vannak”. A bal-jobb ellentét tehát – mint annyi minden más ellentét is a történelemben – nem megoldódik, hanem alárendelődik más ellentéteknek, törésvonalaknak.

EP-választások után: új koordináták és megosztottságok az uniós politikai térképen

Mindezek alapján előrevetíthető, hogy az új törésvonalakra alapulva új politikai koordináták jelennek meg, amelyek ha még nem is söprik el teljesen a bal-jobb skálát, jelentős mértékben új megvilágításba helyezik azt.

Nézzük meg konkrétan is, mindez hogyan mutatkozik meg az európai parlamenti választások eredményeiben, az erőviszonyok átalakulásában. A változások első és leglátványosabb jele a hagyományos bal- és jobboldali néppártok meggyengülése az Unióban. Ez egyaránt vonatkozik a szocialista-szociáldemokrata, illetve a konzervatív-kereszténydemokrata pártokra, de látványosabb a baloldali pártok esetében. Gondoljunk bele: Németországban a Szociáldemokrata Párt (SPD) pusztán a szavazatok 15 százalékát szerezte meg, ami történelmi mélypont a párt esetében; nem elképzelhetetlen, hogy a szociáldemokraták még ebben az évben kilépnek német „nagykoalícióból” (CDU-CSU-SPD), ami viszont a kormány lemondásához és előrehozott választásokhoz is vezethet.

Franciaországban még látványosabb a baloldali „zuhanás”: a volt elnök Francois Hollande-hoz köthető szocialista párt alig több mint 6 százalékot ért el, ami az ottani hagyományos baloldal teljes összeomlását jelenti. De legalább olyan döbbenetes a brit Munkáspárt (Labour Party) súlyos veresége, a svéd szociáldemokraták 1910 utáni legrosszabb eredménye (!), illetve ide sorolható természetesen a Magyar Szocialista Párt – mint egyben kommunista utódpárt – 6,6 százalékos „eredménye” is.

Ám a jobboldali néppártok sem jártak túl jól. A CDU-CSU történelmi mélypontra zuhant, még soha nem jártak 30 százalék alatt, a francia Republikánusok (Nicolas Sarközy volt pártja) a futottak még kategóriában végzett. A brit konzervatívok, a toryk szintén történelmi vereséget szenvedtek, ami persze a Brexit körüli csőd következménye elsősorban; és nincs jó helyzetben a spanyol Néppárt sem.

Mindezek következtében az Európai Néppárt (az eredetileg jobbközép, kereszténydemokrata frakció) 35 mandátummal, míg a szocialista-szociáldemokrata frakció szintén 35 mandátummal kevesebbet szerzett, mint 2014-ben. (A Néppártnak 181, míg a szociáldemokratáknak 152 mandátumuk van jelenleg.)

Ezzel szemben, egyik oldalon erősödtek a liberálisok és a zöldek, másik oldalon viszont az eurokritikus – vagy inkább eurorealista – nemzeti pártok is, összességében növelni tudták a mandátumaik mértékét. Szám szerint: a liberális frakció most 108 képviselői hellyel rendelkezik, 39-cel többel, mint 2014-ben, ám ebben jelentős szerepet játszik az a tény, hogy a Macron-féle Köztársaság Lendületben Párt 21 képviselője a liberális frakcióhoz csatlakozott, amely ma már éppen a francia elnök kezdeményezésére az Újítsuk meg Európát nevet viseli – ettől persze még az ideológiai irányultság a régi maradt. A Zöldek egyes országokban tapasztalt részsikerekben bízva valamiféle „environmentalista forradalomban” bíztak, azonban ez elmaradt: mindössze 23-al tudták növelni képviselőik számát (legfőképpen a német eredmények miatt), az európai kommunisták frakciója pedig 11 fős veszteséget könyvelhetett el.

 

3

Másik oldalon erősödtek a szuverenisták: a Nemzet és Szabadság Európája frakció 36-ról 73-ra növelte képviselőinek számát, a frakció új neve: Identitás és Demokrácia. A pártcsaládban vezető szerepet játszik Matteo Salvini pártja, tagja Marine Le Pen Nemzeti Tömörülése, a német Alternatíva Németországért, illetve az Osztrák Szabadságpárt és még sokan mások. Az Európai Konzervatívok és Reformisták 61 mandátumot gyűjtöttek össze, az alakulat leginkább meghatározó pártja a lengyel Jog és Igazságosság.

Ezek a nagyerejű, eruptív változások világosan megmutatják, hogy új törésvonalak mentén új politikai megosztottságok jönnek létre, amelyek ugyan nem szüntetik meg, de maguk alá rendelik, felülírják az évtizedekig megszokott szembenállásokat. Az új politikai koordináta-rendszer fő törésvonala, vagy fő tengelye egyre inkább a globalisták – akik helyeslik az Európai Egyesült Államokat, a migrációt és a multikulturalizmust, a világtársadalmat -, illetve a szuverenisták között húzódik; utóbbiak erős nemzetekre épülő Uniót, a bevándorlás megszűntetését és a keresztény kultúra megvédését tartják elsődlegesnek.

Ha jobban belegondolunk, egyre inkább e tengelyen jönnek létre a különféle pártok és kormányok közötti szövetségek Európában. Nézzük, milyen konkrét jelei vannak ennek:

  • Először is, a visegrádi négyek négy kormánya négyféle irányzatot képvisel: a lengyeleknél konzervatív, a cseheknél liberális, a szlovákoknál szociáldemokrata, míg nálunk nemzeti-kereszténydemokrata kormányzat van, s ennek ellenére mégis egyre hatékonyabban működnek együtt ezek az országok több területen is. Ennek az a magyarázata, hogy a hagyományos bal-jobb tengelyen belüli ellentéteket felülírja a birodalmi unióval szemben a nemzeti szuverenitás védelme, a közös gazdasági érdekek, a bevándorlás elutasítása, a keresztény kultúra védelme.

 

  • Vagy nézzük meg a Salvini-féle új szövetséget, az identitás és Demokrácia csoportot, amelyben nyugat- és közép-európai pártok egyaránt jelen vannak, s a tagok között található nemzeti radikális, konzervatív, enyhén baloldali vagy „középen álló” párt is.

 

  • De ami talán a legfontosabb: a Néppárt és a Szocialisták nagykoalíciója immáron negyven éve – 1979, az első, európai polgárok által megválasztott EP létrejötte óta – nagykoalícióban irányítják az EP-t; ez a helyzet most megváltozott, ketten már nem alkotnak abszolút többséget. A választások óta a néppárti csúcsjelölt Manfred Weber, illetve más néppárti vezetők is nyilvánvalóvá tették, hogy a többség megszerzése érdekében a baloldali, liberális és zöld frakciók felé orientálódnak, s szó sem lehet a „jobboldal” – vagyis, az ő fogalmaik szerint a nacionalisták, populisták és szélsőjobboldaliak – felé való nyitásról. Mi ez, ha nem totális elfordulás a hagyományos kötődésektől? Az ok pedig nyilvánvaló: a valaha jobboldali néppárti „fősodor” számára is elsődlegessé vált az „egyre több Európa” (lásd: szuperföderális unió), a bevándorlás „menedzselése” és a kevert népességű Európa, mint a „szép jövő” iránti elköteleződés. Ebben pedig ők nem számíthatnak másra, csak a balliberális pártokra és frakciókra: ide orientálódnak tehát.

 

  • A Balti Államokban – Észtországban, Lettországban és Litvániában – sajátos, a megszokott politikai koordinátákat átíró kormánykoalíciók és ellenzéki szövetségek jönnek létre, és ezek ráadásul gyakran váltakoznak is. E koalíciók és szövetségek részletes áttekintése külön elemzést igényelne, amire ehelyütt nem vállalkozunk, az azonban leszögezhető, hogy a szövetségkötések és elhatárolódások leginkább a pártok globalizmushoz, föderalizmushoz, szuverenitáshoz, multikulturalizmushoz és migrációhoz való viszonyának mentén jönnek létre, s nem a hagyományos megosztottságok alapján.

 

  • Sajátos és friss példa Dánia: a nemrég lezajlott parlamenti választásokon a Mette Frederiksen által vezetett szociáldemokrata párt győzött és alakíthat kormányt, ám korántsem – vagy nem csak – azért, mert baloldali nézeteket vall gazdaságpolitikai kérdésekben. A felmérések alapján sokkal inkább annak köszönhető a győzelmük, hogy még a liberális-konzervatív Rasmussen-féle kormánykoalícióhoz képest is szigorúbb bevándorlás-ellenes politikát hirdetett meg, célul tűzve ki az illegálisan Dániában tartózkodó migránsok záros időn belüli hazakényszerítését. Frederiksen a jelek szerint nem a bal-jobb-tengelyen való elhelyezkedése miatt győzött, hanem azért, mert a globalista-szuverenista tengelyen egyértelműen a lakosság többsége által támogatott szuverenista oldalra helyezte magát (és kormányra kerülése óta igyekszik betartani az ígéreteit).

 

  • A pártokon túl ide tartozik az a jelenség is, hogy a felmérések szerint Nyugat-Európában egyre több megkérdezett a bal-jobb skála közepén helyezi el magát; jellegzetesen megmutatkozik ez például Németországban. Ez azonban egyértelműen azt jelenti, hogy az emberek jelentős része a bal-jobb tengelyen valójában nem tudja elhelyezni magát, ezért semleges álláspontot vesz fel, vagyis számára, a saját identitásának meghatározása szempontjából már nem releváns a hagyományos bal-jobb skála, mást még viszont nem kínáltak fel számára. Lehetséges, hogy éppen a globalista-szuverenista törésvonal vagy skála lenne az, ahol erőteljes identitást mutatnának fel a megkérdezettek.

Összegzés   

Ami mindebből következik az európai politikai erőviszonyok tekintetében, az nem megnyugtató: a politikai törésvonalak ugyanis nem tompulnak, gyengülnek, ellenkezőleg, sokkal kiélezettebbé válnak. Az utóbbi évtizedekben – mint éppen a néppártiak és a szociáldemokraták európai együttműködése is bizonyította – a hagyományos bal- és jobbközép pártok között már-már konszenzus jött létre, igaz, ezek a konszenzusok sokszor vezettek elitizmushoz, a problémák szőnyeg alá söpréséhez, korrupcióhoz (lásd például a német és osztrák nagykoalíciókat). A hagyományos baloldalt azonban – úgy látszik – egyre inkább a zöldek váltják le, a hagyományos jobboldalt a szuverenista pártok, s az ezek közötti világnézeti-szemléleti távolság gigászi. Európa jövője, a keresztény kultúra jövője, a migráció kérdése ugyanis olyan fajsúlyú kérdések, amelyek életről és halálról szólnak.

Ennélfogva ebben a megosztott, új Európában politikai háború bontakozik ki, s ebből mi, magyarok sem vonhatjuk ki magunkat – már csak azért sem, mert a politikai konfliktusok frontvonalában vagyunk. Mint oly sokszor történelmünkben.

4