Alapjogokért Központ

Bolond Lyukból 2019/34

A kép forrása a bbc.com

Hűséges olvasóink jól tudják már, hogy szép új világunkban nincs helye az olyan maradi társadalmi jelenségeknek, mint a sötét középkorból ránk maradt házasság. Persze az azonosneműek házassághoz való joga fontos, de inkább szimbolikus kérdés: nem hiába választják olyan kevesen az egynemű párok közül. Végső soron mégiscsak két ember egész életre szóló együttéléséről van szó, ami összeegyeztethetetlen a modernitás és haladás szellemiségével. De lehet, hogy elegendő az eltörlés helyett valami egészen új tartalommal megtölteni a házasság intézményét és az undorító, porosodó szokásból máris valami trendi, progresszív dolgot varázsolhatunk? Valóban lehetséges ez? A BBC számol be arról a férfiról, akit saját bevallása szerint sohasem érdekeltek a hús-vér nők (vagy férfiak), de nemrégiben mégis megtalálta a számítását. Hősünk, a Kondo névre hallgató japán férfi kedvenc mangafiguráját vette feleségül. Az ifjú ara többféle formában is megjelenik Kondo lakásában: egy mesterséges intelligencia által vezérelt személyi asszisztens, egy párna, egy plüssfigura – itt tényleg minden a házasságról szól. És mégis: a kapcsolatnak köze sincs ahhoz az ósdi, kártékony középkori szokáshoz, melyhez a maradiak még mindig foggal-körömmel ragaszkodnak. Pedig hogy a hagyományos házasság mennyire szörnyű, azt még csak most kezdjük megérteni, amikor is a tudósok végre olyan kutatásokkal foglalkoznak, amelyeknek tényleg van értelmük! A Sun hasábjain olvashatunk például a nemek közötti „alvásszakadékról”, mely különösen hátrányosan érinti a házas nőket. Nem elég, hogy sok férj horkolással zavarja meg nyugodt álmukat, de ráadásul gyermekeik sem hagyják aludni őket! Ezek után csodálkozik még valaki, hogy a hagyományos kapcsolatban élő nők túlnyomó része szenved és depressziós? Na, ugye!

Ugyanakkor beláthatjuk, hogy a dolog méregfogát könnyen kihúzhatjuk, ha túllépünk a férfi-nő bináris bohóckodáson és belátjuk, hogy a jövő a transzszexualitásé. Ennek megértésében segíthet a Magentán túl című új bestseller, melyet a News.com alapján magunk is szívesen ajánlunk minden olvasónknak. A rendhagyó kötetben hat transzszexuális-genderfluid-nongender fiatal mesél az életéről úgy, hogy az mindenki számára érdekes legyen. Van itt minden a felnőtté válástól a gyermekpornográfiáig: „kitűnő” olvasmány a család apraja-nagyjának – már ha valakinek van ehhez posztmodern gyomra. Mert hát ki ne akarná elolvasni, ahogy felnőtt férfiak egyének hatéves kisfiúkkal fajtalankodnak?!?!?! Ausztráliában például az iskolai könyvtárak minden nebulónak jószívvel ajánlják ezt a korszakalkotó művet – persze a mi kis posványos diktatúránkban ez (tényleg szerencsére) elképzelhetetlen lenne.

Hogy mekkora a különbség lábszagú hazánk és a haladó Nyugat között, azt a héten még egy példával szeretnénk illusztrálni. Budapesten „a hatalom” egyik legfontosabb teendője, hogy a méltán közkedvelt és világhíres Aurórát vegzálja és ellehetetlenítse. Mindezt olyan mondvacsinált indokokkal, mint hogy a klubban mindennaposak a bűncselekmények, a rendőrség pedig gyakrabban jelenik meg, mint Justin Trudeau a pride-rendezvényeken. Bezzeg Londonban felismerik, ami az igazán fontos: a Guardian örömittas beszámolójából kiderül, hogy a városi tanács döntése értelmében nem kell bezárni az utolsó homoszexuális fétisbárt, ahol a mai napig szögecses bőrszerkóban nyomják a kamionos-bajszos férfiak. Igaz ugyan, hogy a klub helyén tervezett tizenkét emeletes lakóépület megoldást jelenthetne számos lakhatási gonddal küzdő fiatal számára, de az igazán inkluzív közösségi terek és a diverzitás megőrzése a valóban védendő értékek – tudhatjuk meg a cikkben megszólaló munkáspárti képviselőnőtől, Rachel Blake-től. Persze homoszexuálisnak lenni ennek ellenére sem fenékig tejfel. A Guardian például Charles Kaiser vonatkozó könyvének aktuális kiadása kapcsán állapítja meg, hogy bár Arisztotelész óta nem volt olyan jó homoszexuálisnak lenni, mint manapság, a közösségre azért újfajta veszedelmek is leselkednek. A szakember ezek közé sorolja a még mindig sok áldozatot szedő AIDS-et, és az ennél is sokkal komolyabb fenyegetést: Donald Trumpot. A korszellem azonban a leszbikusokat sem kíméli, sőt, onnan érkezik támadás, ahonnan azt a legkevésbé várnánk – folytatja tovább a nagymúltú angol lap. Mérvadó leszbikus szervezetek ugyanis megállapították, hogy a Google keresője a „leszbikus” keresőszóra nők közötti intim aktusok képeit dobja ki, míg ha valaki az egynemű férfi párokra használt „meleg” szóra keres rá, sokkal kevésbé szexuális töltetű képek jelennek meg. Mi ez, ha nem a nők elnyomása, porig alázása?! Szerencsére a techóriás mostanra kijavította az égbekiáltó hibát, így jelenleg már mindkét kategóriában hasonló intimitású képek jelennek meg. Mi ez, ha nem maga A progresszió?

A tavalyi év egyik legszuperebb alkotása volt a Fekete Párduc című képregény-adaptáció, melyről mi is számos alkalommal megemlékeztünk rendhagyó szemlénkben. A filmben egy kitalált afrikai ország hightech-katonái védelmezik az emberiséget a pusztulástól – persze a kétkedők szerint mindez csak mese. Nos, úgy tűnik mégsem: egy chichagói testvérpár belefogott az afrofuturisztikus (???) utópia megvalósításába. Bővebb információkért kattintson a Vice cikkére, azonban előre szólunk: belépés csak feketéknek.

Rendhagyó gyűjtésünkben elolvashatják még a Cosmopolitan című tudományos (hahaha!) szakfolyóirat tényfeltáró cikkét a fogamzásgátlás rejtelmeiről: az egész a férfiak összeesküvése a női társadalom ellen!

Ezekről és sok más érdekességről is olvashatnak az Alapjogokért Központ rendhagyó sajtószemléjének heti kiadásában.

Rajta hát!

A politikai korrektség sokak számára pusztán egy megmosolyogtató, sokszor önmaga paródiájába hajló jelenségnek tűnhet, ám valójában sokkal többről szól annál, mint hogy „migrációs hátterűnek” hívjuk-e a bevándorlókat, „melegnek” a homoszexuálisokat, a „választás szabadságának” az abortuszt vagy „romának” cigány honfitársainkat. Az efféle nyelvi leleményekben ugyanis valójában egy ideológia ölt testet, mely a „fejlett” társadalmakban mára az élet számos területén monopolhelyzetbe került, elnyomva a józan ész szaván alapuló évezredes igazságokat. A totális egyenlőségelvűsdi, a szélsőséges toleranciakultusz, a mondvacsinált kisebbségek nap nap után új elemmel bővülő végeláthatatlan sora, a teremtett nemek „genderekre” történő lecserélése mind-mind olyan, a politikai korrektséggel azonos tőről fakadó jelenség, amely normalitást kreál az abnormalitásból. Így lesz jóformán erény a bűnből, „jogtiprás” a bűnnel való szembeszállásból, az „élet teljességétől megfosztó korlátozás” a hit megtartásából. Mindez természetesen nem egyik pillanatról a másikra megy végbe: a társadalom érzékenyítése apró lépésekben történik, ezért sokan nem is érzékelik a folyamatot, csak azt veszik észre, hogy ma már nem abban a világban élnek, mint tegnap: hogy az igazság fölé emelkedik a hazugság, a valóság helyébe pedig az ideológia lép. Úgy gondoljuk, hogy a figyelemfelkeltés önmagában is fontos eszköz lehet a hagyományos értékeink megőrzése érdekében folytatott küzdelemben, ezért az Alapjogokért Központ hétről hétre összegyűjti a politikai korrektség és édestestvérei leglátványosabb ámokfutásait szerte a világból, hogy a Mandiner olvasói első kézből értesülhessenek a hírről: valóban csak az igazság tesz minket szabaddá.

Izgalmas riportban számolt be a BBC arról a japán férfiról, aki egy anime karakterrel él párkapcsolatban. Az anime a japánok körében népszerű rajzfilmtípus, melynek sok szereplője vonzó nőként kerül ábrázolásra. Egyes rajongók annyira belehabarodnak az ilyen mesehősökbe, hogy valódi párkapcsolat helyett velük „élnek együtt”. A „szerelmes” férfi ki is jelentette: sosem érdekelték a hús-vér nők, azonban e karaktert „feleségül is vette” egy nyilvános ceremónián. A cikkben megszólal egy szociológus szakértő is, aki ahelyett, hogy pszichiáterhez küldené a férfit, részletesen kielemzi, hogy tulajdonképpen teljesen normális dolog egy nem is létező mesehőssel összeházasodni. Szerinte a jelenség egyre elterjedtebb Japánban, és az egyik fő oka az, hogy a japán nők mostanra csak a gazdag férfiakat keresik, így a szegényebbek egyedül maradnak, és hasonló megoldásokra fanyalodnak. Mindenesetre érdeklődve várjuk a pillanatot, amikor az első tüntetés lezajlik az anime karakterekkel való házasodás jogának állami elismeréséért.

A The Sun hasábjain megjelent cikk szerint a patriarchális társadalom nem csupán a fizetések terén nyomja el a nőket, hanem a nők kevesebbet is alszanak, ami természetesen a férfiak hibája: ez a „gender sleep gap”. Megnyugodhatunk, Nyugat-Európa felvilágosult országaiban már nincsenek problémák, az összes betegségnek van ellenszere, a gazdaság szárnyal, a munkanélküliség, mint olyan, nem létezik, és nem szurkálják halomra a fehér angolokat az integrálódott muszlim dzsihadisták sem, ugyebár. Így újabb megoldandó problémák után kellett nézni, és rátaláltak a „gender sleep gap”-re, vagyis a „nemi alapú alváskülönbségre.” Ez azt jelenti, hogy a nők általában kevesebbet alszanak, mint a férfiak. Mivel Angliában elképesztő tempóval folynak a kutatások, meg is találták ennek az okát, és természetesen az erősebbik nem hibája minden. A kutatásban részt vett nők egy része a férfiak horkolását említette, míg 14 százalékuk arra hivatkozott, hogy állandóan ők kelnek fel a gyerekekhez. Mindezek hatása, hogy csökken a nők magabiztossága, olyannyira, hogy a brit nők 21 százaléka érzi magát csúnyának a kevés alvás miatt, ráadásul minden harmadik nő depressziós emiatt.

Óriási felháborodást és vitát váltott ki a fejlett nyugati közéletben az a könyv, amely gyermekeknek szól és a transzneműséget propagálja. A botrány kirobbantója Kirralie Smith, a Binary Australia nevű konzervatív, transzlobbi ellen küzdő szervezet igazgatója. Smith mélységes felháborodásának adott hangot, hogy a „Beyond Magenta” (A magentán túl) című transzpropaganda könyvet Ausztráliában közpénzből fenntartott iskolai és városi könyvtárak gyermekrészein hirdetik olvasásra. A könyv hat fiatal felnőtt útját mutatja be, ahogy felcseperedve a transzneműség szivárványos útjára lépnek, hogy végre önmaguk lehessenek. Csakhogy a szivárványos cukormáz lebontása után szembesülünk azzal, hogy ez mit is takar a gyakorlatban: például a könyv egy pontján azt ecseteli, hogy egy 6(!) éves kisfiú „orális szexet végzett a környékbeli srácoknak és igazából élvezte is”. Ez a fajta „nem létező” genderpropaganda pusztít a “felvilágosult” liberális mintaországokban, amely társadalmunk legsérülékenyebb és legbefolyásolhatóbb tagjait ostromolja, a gyerekeket.

A hír végigfutott az egész brit sajtón: a The Guardian dicsőségesen hirdeti, hogy London utolsó megmaradt, homoszexuális latex-bőr fétis bárja tovább üzemelhet. A helyi tanács munkáspárti képviselői ismét rátapintottak a lakosság számára legégetőbb témára, és a legkomolyabb lakóépület hiánnyal küzdő Londonban sikerült ellehetetleníteni egy 12 emeletes lakóház felépítését, kizárólag azért, hogy a homoszexuális devianciabárnak ne kelljen elköltöznie. A témában megszólaló Rachel Blake munkáspárti képviselő szerint a lebuj egy „értékes közösségi tér”, mint mondta „ez az utolsó valódi homoszexuális fétisbár és a diverzitás fontos nekünk, továbbá nagyon lényeges, hogy biztonságos helyei (safe space – a szerk.) legyenek a közösségnek”.  A képviselőasszony arról sajnos elfelejtett szót ejteni, hogy a sok tízezer fiatalnak, akik nem tudnak hol lakni az extrém albérlet árak miatt, majd hol lesznek „biztonságos helyei,” ahol egyáltalán lakhatnak. Prioritások, prioritások…

Egy Charles Kaiser nevű író 1997-ben írt először könyvet a homoszexuálisok amerikai történetéről, amelyet rendszeresen frissít azóta is. A The Guardian hasábjain megjelent írás szerint nemrégiben egy újabb kiadás jelent meg. Ennek apropóján a cikk kijelenti: most a legjobb homoszexuálisnak lenni Arisztotelész óta (sic!), ugyanakkor olyan nehézségek is nehezednek az LMBTQXYZZS++* közösségre, mint például az AIDS, na meg a Trump-elnökség. Azt mondjuk nem fejtette ki, hogy utóbbi hogyan is fenyegeti a saját nemükhöz vonzódókat, akiktől egyetlen privliégiumot sem vett el azok közül, amelyeket még Obama alatt kaptak. Mindenesetre legalább a lezárás optimista: ha az AIDS-et túléték a homoszexuálisok, akkor Trumpot is túl fogják.

Az egyenlőségért vívott küzdelem újabb állomásáról számol be a The Guardian. Leszbikus szervezetek ugyanis megállapították, hogy a keresőoldal a „leszbikus” szóra nők közötti szexuális töltetű képeket hoz fel elsőként, míg az férfiakra használt „gay” (homoszexuális) szó beírására kevésbé intim környezetben lőtt képek jelennek meg. Ez természetesen nem más, mint a nők durva elnyomása, azonban szerencsére a világcég már módosította algoritmusát, így ez az elfogadhatatlan helyzet megszűnt. A szerző viszont még ezzel sem elégedett: számos további hasonló elnyomást is felsorol, például azt, hogy a Twitter nem cenzúrázza elég gyorsan a nem progresszív tartalmakat. Szégyen. A cikk végén sötét képet festve megállapítja, hogy bizony nő az LMBTQ emberek elleni előítéletesség, így kétséget sem hagy afelől, hogy a nemes Haladó Mozgalomra továbbra is szükség van.

A Cosmopolitan cikke foglalkozott a héten azzal az égető kérdéssel, lehetéges lenne-e a férfiaknak fogamzásgátlót szedniük, hogy ne a nőknek kelljen. Az írás szerint már az 1970-es évek óta vannak tudományos próbálkozások és némi eredményt is sikerült elérniük a kutatóknak, de sosem került forgalomba a kész termék. Hogy mi ennek az oka? A gyógyszerkísérletek során a férfiak testsúlyváltozást, pattanásokat és libidócsökkenést tapasztaltak – azokat a mellékhatásokat, amiket a tablettákat szedő nők is szoktak. Miért riasztja tehát mégis vissza a férfiakat? Egy bioetika professzor, Lisa Campo-Engelstein szerint egyértelmű és nagyon egyszerű a válasz: a szexizmus az oka, hogy nincs férfi fogamzásgátló, mert azt nem tartják férfiasnak. Még egy dolog, amit fel lehet írni a “férfiak a hibásak” listára.

Természetes és nyilvánvaló tény, hogy a gonosz fehérek uralják az egész világot – hiába vannak jóval kevesebben, mint a színesbőrűek – és egyetlen céljuk, hogy mindenki másnak megnehezítsék az életét. Éppen ezért aratott nagy sikert a feketék körében a Fekete Párduc című, idén bemutatott szuperhősfilm, melynek főszereplője egy technológiailag szuperfejlett afrikai állam, Wakanda trónörököse. A film megihletett egy chicagoi testvérpárt, akik barátaik segítségével életre hívták a saját afrofuturista utópiájukat, kizárólag feketéknek, de ez természetesen nem kirekesztés. Szerveztek egy “megerősítő hétvégét”, beöltöztek a képzeletbeli ország lakóinak és küzdősportot is tanulhattak. A rendezvény egyik résztvevője szerint azért különleges a chicagoi fekete safe space, mert itt igazán önmaguk lehetnek. Felmerül a kérdés, hogy szegregációnak minősül-e, ha saját maguk szeretnének elkülönülni?