Alapjogokért Központ

A tekintély rehabilitálása

Szánthó Miklós

Ott ültem pár napja résztvevőként egy kerekasztal-beszélgetésen, és megint rá kellett jönnöm, hogy nem csak világértelmezések választanak el a liberálisoktól, de „egyszerű” szavak megközelítésében is óriási szakadék tátong közöttünk. „Magyarországon ma autokratikus kormányzás van” – hívta fel vitapartnerem figyelmemet a hazánkban zajló folyamatokra, magyarán arra, hogy tekintélyelvűség ül tort a szeretett (liberális) demokrácián. Pedig a tekintély és a tekintély tisztelete alapvetően jó, pozitív dolog – már az én konzervatív szememben. Maga a kifejezés – ’auctoritas’ – római, latin eredetű (bár Platón és Arisztotelész is foglalkozott az alatta értett tartalommal), és alapvetően egy személy vagy intézmény politikai és/vagy társadalmi presztízsét értették alatta, de magához a fogalomhoz szorosan kapcsolódott a családfőnek a ’familia-ban’ betöltött „engedélyező hatalma”, tehát tekintélye is.

A tekintély fogalmát magát persze számtalan gondolkodó, tudós kutatta, értelmezte az ókortól napjainkig, és összességében (talán) azt mondhatjuk, hogy a tekintély azt jelenti: valakinek (vagy valaminek) olyan adottsága, képessége, jellemzője, mely miatt őt (azt) tiszteltjük és e felsőbbség tiszteletétől vezérelve annak álláspontját (parancsát) legitimnek, külön indokolás nélkül is érvényesnek ismerjük el, annak engedelmeskedünk. Nem erőszak hatására, de nem is feltétlenül racionálisan: ahogy egy német jogtudós megfogalmazta, a tekintély „kevesebb mint egy parancs és több mint egy tanács”. Az bizonyos tehát, hogy a korlátlan egyenlőségelvüsdire alapozó posztmodern progresszió élettanácsával szembemegy a tekintélytisztelet, hiszen utóbbi valamilyen, a múltból (hagyományból) fakadó ismérvre alapozva a hierarchikusságot teszi meg a „Jó rend” alapjaként. Az alá-fölérendeltség természeti adottságának elfogadása pedig nyilvánvalóan óhatatlanul magában hordozza az általános társadalmi tapasztalatból (tehát a hagyományból) táplálkozó előítéletek fenntartását, valamint a természetes egyenlőtlenségek és különbségtételek elfogadását. Egy felsőbbségnek – például a Teremtőnek – történő engedelmesség, magának a Teremtésnek a tisztelete pedig egyben önkorlátozást, saját vágyaink megzabolázását is jelenti – ami szintén szembemegy a posztindusztriális, lájkközpontú fogyasztói társadalom önmegvalósítást, magamutogatást és az engedelmességgel szemben engedékenységet hirdető életeszményével.

A kortárs liberálisok tehát azért kárhoztatják az autoritást (a tekintélyt), mert abban veszélyt látnak a szabadságra (sokkalta inkább a szabadosságra), és mint ilyet antidemokratikusnak láttatják. Ugyanis azt feltételezik, hogy minden embert az ókori görögök által ’izothümia-nak’ nevezett késztetés, a másokkal való egyenlőség elismerésének vágya hajt – nem pedig a rend vagy a biztonság iránti óhaj. Magyar szempontból talán kissé sajátságosan furcsa, de Metternich egész jól ragadta meg a dolog lényegét: „az idealisták célja olyan létezés biztosítása minden egyes egyén számára, amelyben teljesen független lehet minden tekintélytől, minden akarattól, kivéve a sajátját”. Jövendölésének tartalma ma már (sajnos) nem áll messze a valóságtól. A maga szempontjából alappal írja ezért a kicsit már valóban túlidézett Francis Fukuyama, hogy a liberális demokrácia azért olyan jó, mert „a liberális demokrata állam úgy értékel minket, ahogy mi értékeljük magunkat”: tehát kifejezetten rossz az, ha van bármilyen felsőbb tekintély, amely értéket, erkölcsöt támaszt saját magunk megítélésének mércéjeként. A tekintélyelvűséget így „zsarnokságnak” állítják be, ami viszont óriási tévedés. Amint arra a filozófus Hannah Arendt rámutatott, a tekintélytisztelet értelemszerűen elutasítja a fabrikált egyenlőség-koncepciókat, a totalitariánus rendszerek viszont kifejezetten egalitárius, „tömegegyenlősítő” természetűek.

Bár tehát a két fogalom egyáltalán nem azonos, „antidemokratikus” vonásai miatt a tekintély a modernségben folyamatos támadás alatt áll, annak tiszteletét és elismerését a liberálisok folyamatosan erodálják. Az amerikai magyar politikai gondolkodó, Molnár Tamás Az autoritás és ellenségei c., 1976-os művében már a tekintély válságáról, annak hanyatlásáról írt, miközben plasztikusan összefoglalta, mi is az, amiről szó van: „Az autoritás kötőanyag, amely együtt tartja az embereket, az a tényező, amely lehetővé teszi, hogy támaszkodjanak egymásra a társadalmi, materiális és kulturális tranzakciók során: pozitív, természetes tényező. A természet feladataink, felelősségeink, életcéljaink szerint elválaszt minket egymástól, bizonyos szempontokból egyenlővé tesz, más szempontokból egyenlőtlenségeket eredményez – az egyenlőtlenség kelti a vitát az autoritásról: ez szítja az ellenállást, amivel e fogalom azokban a korszakokban találkozik, amelyekben izzik az egalitarizmus szenvedélye”.

És napjainkban valóban izzik az egalitarizmus szenvedélye, mely leépíti a tekintélyt – és nem kell a szűken vett pártpolitika világáig rohannunk, hogy ezt észrevegyük. Nyelv- és szóhasználat, közoktatás, gyermeknevelés, állatvédelem – életünk valamennyi zegét-zugát, az összes társadalmi alrendszert áthatja a totális infantilizálódás. A tegeződés kortól, nemtől, helyzettől független általánossá válása, a multinacionális cégek reklámhadjáratai által elterjesztett bolti „sziázás”; a tanár szava és a fegyelem helyett az „élményközpontúságot” és a gyermek önkibontakozását és találékony kreativitását középpontba helyező neveléspszichológiai irányzatok; a Teremtés rendjével szembemenve az állatok humanizálását célzó érzékenyítőkurzusok; az, hogy a 16 éves, pervazív fejlődési zavarokkal küszködő Greta Thunberg igazítja el a világot klímaügyben – és igazából valamennyi PR- és marketingkampány, ami „önmagunk megvalósításáról”, a „korlátok ledöntéséről” és „percélmény megéléséről” szól – mind egy-egy szög a tekintély koporsójában.

Az igazi, erkölcsi tekintély forrása alapvetően a múlt és a vér: tradíciónk, szokásaink, kultúránk, őseink és családunk bölcsessége. A posztmodern liberalizmus hívei nem hiába akarják olyan elementáris erővel elmondani, hogy a történelemnek miért van „vége” – vagy ha nincs is vége, legalábbis bebizonyítani, hogy ami itt eddig történt a nyugati civilizációban (és amiből alapvetően eredeztetjük és definiáljuk magunkat, azaz a múltunk), az rossz, bűnös, ezért végképp eltörlendő. Eltörlendő a hagyomány, a tekintélytisztelet – és persze a család meg a „társadalmilag ránk erőltetett nemi szerep” is: mert a ’pater familias’ tekintélyének családon belüli megtörésével lehet a legnagyobb pofont adni az ’autoritas-nak’. Helyükre persze ál- vagy póttekintélyek kerülnek, melyek új, transznemű, vegán svéd diáklányok képében igazolják majd a liberális paradigmát, miszerint ha eleget lájkolunk Facebook-on, megállíthatóak a szibériai és amazóniai erdőtüzek.

Érezzük jól mélyen a csontjainkban: ez az egész tekintélyrombolós-egyenlőséges dolog abszurd, ellenkezik az ember természetével és összeegyeztethetetlen a társadalom szükségleteivel. A tekintély rehabilitálására van szükség – boltban, családban, közösségeinkben: kezdjük el ott, ahol lehetőségünk van rá!

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója.

A tekintély rehabilitálása