Alapjogokért Központ

Bolond Lyukból 2019/36

A kép forrása az npr.org / Pat Greenhouse/Boston Globe via Getty Images

Hűséges olvasóink sokat olvashattak már sorozatunkban a fehér férfiak bűneiről, többek között ők állnak a #metoo mozgalom hőseinek célkeresztjében is. A munkahelyeken lelkes feministák tömege figyeli árgus szemekkel, hogy mikor hangzik el egy „milyen csinos vagy ma” típusú inzultus valamelyik hímnemű kolléga szájából; esetleg mikor fajul odáig a dolog, hogy egy munkavállalót előre engednek az ajtóban csak azért, mert az illető nő. A Guardian írásából azonban kiderül, hogy a gonosz férfiak már megtalálták az ellenszert: egyszerűen nem maradnak kettesben női kollégáikkal, ha mégis, kerülik az interakciót, így büntetve őket. A cikk írója adós marad a helyzet megoldásával, mindenesetre rávilágít, hogy a fehér férfiak a mindennapokban milyen változatos módszerekkel akadályozzák szép új világunk építését.  Ugyanakkor úgy tűnik, a nők sem makulátlanok – már, ha történetesen fehérek. Szintén a nagymúltú brit újság világít rá arra, hogy a fehér nők végig kulcsszerepet játszottak a férfiak által elkövetett olyan ősbűnökben, mint például a gyarmatosítás. Úgy néz ki mégiscsak igaz az elsőre szexistának tűnő régi mondás: minden erős férfi mögött áll egy erős nő is… Már, ha az illető fehér. Sőt úgy tűnik egyes megátalkodott fehér nők maguktól is bűnelkövetőkké válhatnak. Legalábbis ezt sugallja az Atlantic Laurie Scheck New York-i fehér tanárnőről szóló írása. Laurie, iskolájában James Baldwin, híres fekete polgárjogi harcos „I am not your nigger” kijelentéséről mesélt osztályának, valamint levetítette az „I am not your negro” című, témába vágó dokumentumfilmet is. Az osztály egyik fehér, de a Haladás ügye iránt elkötelezett diákja szerencsére nem tűrte ezt a szégyent és feljelentette tanárát, amiért tanítás közben fehér létére többször is kimondta az „n” betűs szót. Az iskola szerencsére azonnal vizsgálatot indított Ms. Scheck ellen, és bár annak végeredményét még nem ismerjük, bízunk benne, hogy méltó büntetése nem marad el.

De elég is a nők bűneiből, ne feledjük, hogy legtöbbjük azért az elnyomó fehér férfitársadalom áldozata. Ezen elnyomás újabb szegmenséről számol be a Sidney Morning Herald tényfeltáró írása. Az ausztrál haladó sajtó zászlóshajója fáradhatatlan munkával járt utána az egyre terjedő jelenségnek: normális életet élő családanyák kényszerülnek szexmunkára, hogy havi botoxkezeléseiket finanszírozhassák. Bár a cikk szerzője nem ad egyértelmű választ, a hibásak nyilvánvalóan a férfiak. Egyfelől, amiért olyan nyomást helyeznek a nőkre, ami miatt kötelezőnek érzik a szépészeti beavatkozásokat, másfelől pedig, amiért nem finanszírozzák meg azokat. Ausztrál, szexmunkás anyukák! Lélekben veletek vagyunk!

Ráadául a szexizmus olyan elsőre biztonságosnak tűnő szektorokban is felüti a fejét, mint az egészségügy. Erre világít rá a nemrégiben a Rockefeller Egyetem Orvosi Karának tudományos díjátadóján történt incidens. Egy Rachel Madow nevű fiatal kutatónő ugyanis köszönőbeszédében szóvá tette, hogy az egyetem falán a hírességek között csupa fehér, öreg fickó található. Rachelt nem hatotta meg a tény, hogy a fehér, öreg fickók egytől-egyig Nobel-díjas tudósok és úgy tűnik tiltakozása célt ért: az egyetemen megalakult egy bizottság, melynek célja, hogy kevesebb öreg fehér tudós jelenjen meg a falakon.

Ezek után csodálkozik-e még valaki, ha azt állítjuk, a szülészek között is felülreprezentáltak az elnyomó, fehér férfiak. Az Independent tényfeltáró írása világít rá: a szülészetre bekerülő nők negyede számolt be arról, hogy a szülés közben úgy végeztek rajta valamilyen beavatkozást, hogy abba nem egyezett bele. A szégyenteljes gyakorlatra az orvosok válasza, hogy sokszor másodperceken múlik a gyermek élete és a vajúdó nők egyszerűen nincsenek abban a mentális állapotban, hogy bármibe is beleegyezzenek. Felháborító, ugye? Csak remélni tudjuk, hogy érik a szülőszobai #metoo is, mert úgy tűnik, igény az volna rá.

„Hőseink” rovatunkban a héten a Sky News jóvoltából bemutatjuk Kate Lawlert, a Maybe Baby című amerikai rádióműsor házigazdáját. Lawler életének meghatározó pillanata az volt, amikor traumatizálta egy síró gyermek látványa és rájött, ő nem rendelkezik anyai ösztönökkel. Kate innentől annak szentelte életét, hogy meggyőzze a nőket, ne vállaljanak gyermeket pusztán a rájuk nehezedő társadalmi nyomás miatt. Ha belegondolunk, hogy a Maybe Baby műsor miatt hány nő választhatta inkább a szingli létet (vagy, ami még jobb, az abortuszt), rögtön megértjük, mivel érdemelte ki Lawer kisasszony helyét a hőseink rovatban.

„Új európaiak” rovatunk mintájára a héten elindul „Új amerikaiak” rovatunk is, mely az USA bevándorlóinak hétköznapjaiba enged bepillantást. Első írásunkban máris megismerhetik azt a szerencsétlen mexikói bevándorlót, akit eddig öt alkalommal utasított ki a Trump által vezérelt fasiszta idegenrendészet. Hősünket korábban már hét alkalommal ítélte el az elnyomó amerikai igazságszolgáltatás kisebb-nagyobb bűncselekményekért, nemrégiben pedig gyilkosság vádjával kellett bíróság elé állnia. Bár a Pluralist beszámolójából egyértelmű, hogy a férfi adta le a halálos lövést, a haladó bíróság szerint a vádnak nem sikerült bizonyítania, hogy a gyilkos fegyver egy pillanatnál tovább lett volna a férfi kezében, ebből pedig egyértelműen következik, hogy a fegyver csak véletlenül sült el, ergo nem beszélhetünk gyilkosságról. Úgy tűnik tehát, hogy Trump Amerikájában is van még remény.

Különösen azért, mert a szénahajú diktátor napjai meg vannak számolva: a jövőre esedékes választáson bizonyára leváltják elnyomott alattvalói. Az még azonban nem tisztázott, hogy ki lesz a következő elnök, a kérdés pedig komoly dilemma elég állítja az amerikai haladókat. Igaz ugyan, hogy most először van egy nyíltan homoszexuális jelölt Pete Buttigieg személyében, ugyanakkor az ő rovásán nem csak az szerepel, hogy férfi, de az is, hogy fehér. Talán itt az ideje egy szinesbőrű leszbikus jelöltnek? – teszi fel a kérdést az Pink News

 

Ezekről és sok más érdekességről is olvashatnak az Alapjogokért Központ rendhagyó sajtószemléjének aktuális számában.


Rajta hát

A politikai korrektség sokak számára pusztán egy megmosolyogtató, sokszor önmaga paródiájába hajló jelenségnek tűnhet, ám valójában sokkal többről szól annál, mint hogy „migrációs hátterűnek” hívjuk-e a bevándorlókat, „melegnek” a homoszexuálisokat, a „választás szabadságának” az abortuszt vagy „romának” cigány honfitársainkat. Az efféle nyelvi leleményekben ugyanis valójában egy ideológia ölt testet, mely a „fejlett” társadalmakban mára az élet számos területén monopolhelyzetbe került, elnyomva a józan ész szaván alapuló évezredes igazságokat. A totális egyenlőségelvűsdi, a szélsőséges toleranciakultusz, a mondvacsinált kisebbségek nap nap után új elemmel bővülő végeláthatatlan sora, a teremtett nemek „genderekre” történő lecserélése mind-mind olyan, a politikai korrektséggel azonos tőről fakadó jelenség, amely normalitást kreál az abnormalitásból. Így lesz jóformán erény a bűnből, „jogtiprás” a bűnnel való szembeszállásból, az „élet teljességétől megfosztó korlátozás” a hit megtartásából. Mindez természetesen nem egyik pillanatról a másikra megy végbe: a társadalom érzékenyítése apró lépésekben történik, ezért sokan nem is érzékelik a folyamatot, csak azt veszik észre, hogy ma már nem abban a világban élnek, mint tegnap: hogy az igazság fölé emelkedik a hazugság, a valóság helyébe pedig az ideológia lép. Úgy gondoljuk, hogy a figyelemfelkeltés önmagában is fontos eszköz lehet a hagyományos értékeink megőrzése érdekében folytatott küzdelemben, ezért az Alapjogokért Központ hétről hétre összegyűjti a politikai korrektség és édestestvérei leglátványosabb ámokfutásait szerte a világból, hogy a Mandiner olvasói első kézből értesülhessenek a hírről: valóban csak az igazság tesz minket szabaddá.

Díjnyertes, a nőkkel kapcsolatos sztereotípiáknál is durvább hisztirohamot olvashattak a The Guardian-ra kattintók. A cikk szerzője felhívja a figyelmet arra, hogy a metoo-botrányok óta a férfiak sokkal inkább kerülik női kollégáikat a munkahelyeken, és nem szívesen töltenek velük időt kettesben. Elsőre talán azt gondolhatnánk, hogy ennek örülnek a „haladó gondolkodásúak”, hiszen eddig pontosan az volt a bajuk, hogy a férfiak túl sok kiemelt figyelmet fordítottak női munkatársaikra, ad absurdum „zaklatták” őket. Most, hogy inkább a távolságtartást választják, máris ez lett a gond. A cikk szerint a távolságtartás oka, hogy a férfiak büntetni akarják a nőket a metoo miatt azt sugallva, hogy a gonosz és elnyomó férfiak azért állnak bosszút, mert nem molesztálhatnak kedvükre. Érdekes módon az nem is jut a szerző eszébe, hogy esetleg az is szerepet játszhat a férfiak megváltozott viselkedésében, hogy nem igazán szeretnék, hogy egy rossz mozdulat, egy mosoly, vagy egy kellemetlenül sikerült poén miatt derékba törjék a karrierjüket, vagy akár feljelentsék őket. A szerző kiválóan hozza a feministák „minden a férfiak hibája” – mentalitását, és eltagadja, vagy nem is veszi észre: a metoo-hisztéria olyan közeget teremtett, ahol sok férfi már alig mer nőkhöz közeledni, mert bármikor érkezhet a szexuális zaklatási vád, amivel, ahogy az elmúlt években láthattuk, még bizonyíték nélkül is karriereket, életeket lehet tönkretenni.

Úgy tűnik, a kreativitásért járó különdíjat ezen a héten azok a házas sydney-i anyukák kaphatják meg, akik végre megoldást találtak arra az égető problémára, hogy miből fizessék a ránctalanító kezeléseket és a drága tervezői ruhákat. A Sydney Moring Herald cikke bemutatja e kreatív és „erkölcsös” hölgyeket, akik a férjük tudta nélkül gyakorlatilag prostituáltnak álltak azért, hogy Botoxot vehessenek. A szerző úgy festi le a jelenséget, mintha legalábbis a napi betevő falatért kellene így feláldozniuk magukat az asszonyoknak, és teljesen elfogadható indoknak állítja be, hogy valaki egyébként felesleges beavatkozások finanszírozása érdekében pénzért megcsalja a férjét. A szolgáltatásoknak csak a képzelet szab határt, bármit bevállalnak e nemes hölgyek, az erkölcsi mércénk megnyugtatására és a személyiségi jogok tiszteletben tartása okán azonban a szerző hozzáteszi: a játékszabályok a meztelen fényképek készítését szigorúan tiltják. A családi dráma mellett ez lehet a Botox-ipar hírnevének se tenne túl jót….

Óriási dilemma okoz álmatlan éjszakákat a leszbikus közösség tagjainak az Egyesült Államokban a Pink News beszámolója szerint. Azon tanakodnak, hogy kit támogassanak a jövőre esedékes elnökválasztás demokrata jelöltjének szerepére. Elsőre talán természetesnek tűnik, hogy a tudatos választópolgárok alaposan átgondolják kire adják szavazatukat, azonban a döntés szempontjai más megvilágításba helyezik a dolgot. Most először ugyanis egy nyíltan homoszexuális, egy másik férfival „házasságban” élő jelölt is ringbe száll, ő Pete Buttigieg, aki jelenleg egy kisváros polgármestere. Az LMBTQXYZS közösség ezt kitörő örömmel fogadta, ugyanakkor a leszbikusok nem tudnak felhőtlenül örülni, mert Buttigieg úr hiába vonzódik a saját neméhez, mégiscsak egy férfiről van szó, és ugye legfőbb ideje volna már a férfiuralom leváltásának. Arról nem is beszélve, hogy Buttigieg úr férfisége mellett bizony még fehér is, az pedig utoljára a hatvanas években volt menő a progresszíveknél, mára ugyanis a sötétebb árnyalatok a népszerűek. Azt sajnos nem árulják el hős leszbikusaink, hogy a kívánt női jelöltnek is a saját neméhez kellene-e vonzódnia, vagy nőből jó lesz heteroszexuális is. Mindenesetre ijesztő, hogy a haladók identitáspolitikája mára oda vezetett, hogy sokan nemük és szexuális orientációjuk alapján döntenek egy politikai vezetőre adott szavazatról, miközben a liberalizmus eredeti céljai között még az szerepelt, hogy épp ne ezek a tényezők számítsanak egy ilyen döntésnél, hanem a teljesítmény. Szabad verseny?

Eddig abban a hitben éltünk, hogy a haladó narratíva szerint minden rosszért e világon kizárólag egy csoport tehető felelőssé: a fehér férfiak. Ők a gonosz elnyomók, akik kivétel nélkül megerőszakolják a nőket, rasszisták, homo-és most már amazonasfóbok (is), szóval a nagybetűs Rossz megtestesítői. A The Guardian brit baloldali lap azonban eloszlatja e tévhitet. A fehér férfiak ugyan nagyon rosszak, de van egy másik csoport, akik legalább annyira vétkesek, hiszen végig asszisztáltak a bűnökhöz: ők a fehér nők. A leleplező cikk azzal indul, hogy a szerző meglepődik azon, hogy egy nő bizonyíték nélküli vádaskodása nem volt elég Brett Kavanaugh főbíróvá választásának megakadályozásához (hallatlan, ugye?). Ezt követően ki is jelenti: a fehér nőiség kulcsszerepet játszott a nyugati civilizáció stabilizálásában (hogy képzelik ezt a hölgyek? – a szerk.), és legalább annyira hozzájárultak a gyarmatosításhoz, mint a férfiak. A fehér nők hosszas szidalmazásából az írás végére arra jut a szerző: e veszedelmes bűnözői csoport továbbra is haszonélvezője régi bűneinek, továbbá annak, hogy eddig mindenki ártatlannak hitte őket (mert ugye a férfiak voltak a kizárólagos bűnösök – a szerk.). A fehér nők is elnyomók tehát, és ideje fellépni káros ténykedésük ellen!

Ha azt gondolnák, hogy szexuális visszaélések, engedély nélküli érintések és erőszak csak a hollywoodi szereposztó díványokon történhetnek meg, nos, tévednek. Legújabban az Independent cikke hozta napvilágra a szülőszobákban tapasztalható borzalmakat. A cikk édesanyák személyes elbeszéléseire és statisztikákra támaszkodva tárja fel a – egyébként az anyák és gyermekek egészsége érdekében elvégzett – beleegyezést nélkülöző vizsgálatokat. A megkérdezett nők negyede panaszkodott arról, hogy nem kérdezték meg őket a szülés során a világrahozatalhoz szükséges beavatkozásokról, illetve kényszerítették őket, mondván, muszáj ezeket alkalmazni. Végül is, egy vajúdó édesanya jobban tudja, mit kell tenni, mint egy szakorvos, nem? A cikk szerzője szerint ez csak megerősíti azt a nőkről alkotott képet, hogy csupán élő inkubátorként szolgálnak a gyermek számára. Mi lehet a megoldás? Természetesen képezni, érzékenyíteni kell a szülést levezető egészségügyi személyzetet, a „szülőszobai bántalmazást túlélt nőknek” pedig megfelelő ellátást kell biztosítani.

A Sky News készített interjút Kate Lawlerrel, akinek célja, hogy megszüntesse a stigmatizációját azoknak a nőknek, akik nem akarnak gyereket vállalni. Kate még nem döntötte el, szeretne-e anyává válni: mikor végre elhatározza magát, traumatizálja egy síró gyermek látványa a boltban. Határozott meggyőződése azonban, hogy 2019-ben el kellene fogadni, hogy egyes nők nem szeretnének gyermeket, nem szabadna ezt a jelenséget tabuként kezelni. Éppen ezért indított rádióműsort Maybe Baby (Talán baba) címmel, ahol arról beszél, milyen ha valakinek egyszerűen nincsen anyai ösztöne. Véleménye szerint társadalmi elvárás a nőkkel szemben, hogy édesanyává akarjanak válni, és megítélik, stigmatizálják azokat, akik nem éreznek így. Kate vőlegénye nagyon szeretne közös utódokat, de ő úgy érzi, most két kutyájukkal teljes a családjuk, nem kell még egy baba is mellé. Reméljük, a nyugdíjas éveikben gondoskodnak majd róluk a kutyáik.

Az Atlantic cikkének már a felvezetése világossá teszi, hogy a fehérek nem használhatják a „néger” szót, mert az ő szájukból ez szitkozódásnak számít. Na de, teszi fel ugyanitt a kérdést, ha nem mondhatják ki, hogyan utaljanak rá? Laurie Scheck New Yorkban tanít kreatív írást, ám tanár létére nem pihenéssel töltötte a nyári szünetet, ugyanis rasszistának bélyegezték. Hogy milyen okból? Egy 2016-os dokumentumfilm címében a „negro” szót használták, míg a témájául szolgáló 1963-as kijelentésben a „nigger” szó szerepelt, ezért feltette diákjainak a kérdést, miért változtathatták meg az eredeti idézetet? Elkövette azonban azt a főbenjáró bűnt, hogy kimondta a degradálónak tartott kifejezést – ami persze csak a fehérek szájából negatív, a feketék nyugodtan használhatják egymásra – ahelyett, hogy eufemizálta volna, és azt mondja, hogy az „N betűs szó”. Érdekes, hogy egy fehér diák kérte ki magának a rasszistának számító szó használatát – még akkor is, ha kontextusban nézve ezzel nem lett volna gond – és emiatt hurcolták meg a tanárt, vizsgálatot indítva ellene. Nos, ide juttatja a világot a túltolt politikai korrektség.

Egy kaliforniai fellebbviteli bíróság felmentett egy többszörösen elítélt bűnözőt mivel az indokolás szerint az elkövető „talán nem tudta, hogy egy fegyvert fog”, mikor 2015-ben meggyilkolt egy nőt. A Pluralist beszámolója szerint a felmentett férfi egy ötszörösen (!) kiutasított, hajléktalan mexikói állampolgár, akit korábban már hétszer ítéltek el különböző bűncselekmények miatt. A bíróság érvelésében kiemelte, hogy az egyrészről kétségtelen, hogy a vádlott kezében tartotta a fegyvert amikor az elsült. Másrészről azonban az nem tisztázott, hogy egy pillanatnál tovább tartotta-e kezében, és abban a pillanatban felismerte-e, hogy egy fegyvert tart a kezében. Mivel a vád nem tudta kategorikusan bizonyítani, hogy a gyilkos tisztában volt azzal, hogy egy lőfegyvert tart a kezében, ezért nem állt meg a fegyverbirtoklás ténye sem, így a sokszorosan elítélt illegális bevándorlót a bíróság felmentette a gyilkosság vádja alól.

Az NPR nevű híroldal számol be a józan ész, a logika, és a tisztelet elleni újabb támadásról, mely a roppant haladó balliberális oldalon burjánzik. Az orvosi egyetemek sem mentesek ugyanis a politikai korrektség őrületétől, amiért sokat tett Rachel Maddow. Amikor ugyanis néhány éve, a Rockefeller Egyetemen átvett egy női kutatóknak alapított díjat, a színpadra lépve felháborítónak nevezte, hogy a falakon csak „fehér csávókról” vannak képek. A becsmérelt a „fehér csávók” az egyetemen dolgozó vagy korábban ott tanult Nobel-díjas orvosok és kutatók voltak. A cikkben megszólalt egy neurobiológus is, akire óriási hatással volt Maddow bátor és lélegzetelállító morgása, hiszen azóta ő is felháborítónak tartja, hogy a tudomány nagy nevei mind „öreg fehér csávók”. Így ő jelenleg egy bizottságban ül, és azon dolgozik, hogy a Rockefeller Egyetem falain kevesebb öreg fehér tudós legyen, mert szerinte e képek rossz üzenetet közvetítenek.  Valóban itt van tehát az ideje a fekete Akhilleusznak, Kolombusznak, vagy éppen fekete Albert Einsteinnek,