Alapjogokért Központ

III. rész

iranytu1_v3

Az „alapító atyák” kora: kezdettől fogva jelen volt az Európai Egyesült Államok víziója

Amikor az 1992 óta Uniónak nevezett európai szervezet kezdeti időszakát, az „alapító atyák” korát vizsgáljuk meg, akkor rögtön az elején szakítanunk kell a nemzeti oldalon széles körben elterjedt nézettel, mely szerint az alapító atyák, az Unió létrehozói alulról építkező, a nemzetek szuverenitására épülő európai közösség létrehozásában gondolkodtak. Ez az állítás nem állja meg a helyét, sőt, inkább az ellenkezője az igaz. Kezdettől fogva Európa föderális, szupranacionális egységesítése volt a cél, az Amerikai Egyesült Államok mintájára.

Amikor az 1992 óta Uniónak nevezett európai szervezet kezdeti időszakát, az „alapító atyák” korát vizsgáljuk meg, akkor rögtön az elején szakítanunk kell a nemzeti oldalon széles körben elterjedt nézettel, mely szerint az alapító atyák, az Unió létrehozói alulról építkező, a nemzetek szuverenitására épülő európai közösség létrehozásában gondolkodtak. Ez az állítás nem állja meg a helyét, sőt, inkább az ellenkezője az igaz. Kezdettől fogva Európa föderális, szupranacionális egységesítése volt a cél, az Amerikai Egyesült Államok mintájára.

A háború utáni, nyugati politikai elitek egy olyan, Európai Egyesült Államokat, mint birodalmat akartak létrehozni, amely egyben egy új, globális világrend, világföderáció szerves részévé válna. Más kérdés az, hogy a föderalisták kezdeti lendülete az ötvenes évek elején megtorpant, ugyanis a kezdeti cél egyes meghatározó nemzetek, illetve politikusok ellenállásába ütközött. Innentől kezdve szinte a mai napig egy, a föderalista és a szuverenista álláspontról vitatkozó európai szövetségről beszélhetünk. Megfigyelhető az is, hogy az utóbbi harminc, de különösen az utóbbi három-négy évben a politikai „fősodor” minden eddiginél nagyobb erőket vet be a minél erősebb és szorosabb föderális Unió („ever closer union”) megteremtésére.

Szakítani szükséges tehát azzal az elképzeléssel, hogy a föderalista, birodalmi Unió gondolata az utóbbi években pattant ki Angela Merkel, Jean-Claude Juncker, Frans Timmermanns vagy Emmanuel Macron fejéből. Erről szó sincs, egy kezdettől fogva folyamatosan jelen lévő és hegemóniára törő elképzelés ez, amelynek eddig – legalábbis részlegesen – ellent tudtak állni a szuverenista államok és politikai erők.

Kérdés azonban: miért akarják a föderalisták-globalisták a sarkaiból – és egyben évszázados hagyományaiból – kiforgatni Európát? Milyen terv, célkitűzés, filozófia húzódik meg e mögött? Ennek megértéséhez menjünk vissza a kezdeti időszakhoz. Vizsgáljuk meg, hogy kik azok a személyek, akik nem csak álmodoztak az Európai Egyesült Államokról – mint például Victor Hugo és más írók, tudósok -, hanem kellő nemzetközi befolyással is rendelkeztek ahhoz, hogy ebbe az irányba tereljenek meghatározó súlyú politikusokat és kormányokat.

Ebből a szempontból ki kell emelni gróf Coudenhove-Kalergit, Jean Monnet-et és Altiero Spinellit – mint egyfajta alapító atyákat.

Richard Coudenhove-Kalergi (1894-1972) apja egy osztrák-magyar diplomata, anyja pedig egy szamurájcsalád leszármazottja volt. Kalergi az a személy, aki 1923-ban megindította a Páneurópa Mozgalmat, 1925-ben pedig Praktischer Idealismus címmel könyvet írt arról, hogy hogyan képzeli el Európa hosszútávú jövőjét. Ha alaposabban megnézzük azt, hogy Kalergi mit is vázolt fel, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy céljai nagymértékben hasonlítanak azokra a törekvésekre, amelyek napjainkban egyfelől a brüsszeli elitet, másfelől pedig a Soros György mögött is álló globális köröket jellemzik – akár az Unió döntéshozó fórumain és zegzugos termeiben, akár a Földközi-tengeren cikázó NGO-hajók tevékenységében, akár a „fősodratú” sajtóban és médiában.

Coudenhove-Kalergi az 1923-ben publikált Pánerupa című művében[I.] világosan kifejtette, hogy egy egyesült európai államot kell létrehozni, mely szupranacionális, azaz nemzetek feletti lesz. Kiáltványában így fogalmaz: „A kiemelt nemzeti érzületű emberek konfliktushoz, az háborúhoz, az pedig káoszhoz vezetnek”. Vagyis, a nemzeti érzés káros, elvetendő, ehelyett kell létrehozni egy, a svájci vagy amerikai mintát alapul vevő föderális rendszert, amelyet mai szavakkal Európai Egyesült Államoknak nevezhetünk, s ez része lesz egy átfogó, új világföderalizmusnak, amelyben a népek egyesülnek és feloldódnak.

Tervei megvalósítását több lépcsőben képzelte el: először az európai nemzetek egy államszövetséget hoznak létre a Népszövetség keretei között, még konföderatív alapon, s megalakítják a Páneurópai Szövetséget. Második lépésként páneurópai döntőbíróságot hoznak létre a tagállamok közötti határozatok és egyezmények betartása céljából, egyben megállapodnak egy védelmi unió létrehozásáról. A harmadik lépés a vámunió megteremtése, a negyedik pedig a folyamat betetőzése: egy európai, föderális alkotmány létrehozása.[II.]

Kalergi igen nagy befolyásra tett szert a húszas évektől kezdve, mozgalmához pedig meghatározó európai politikusok csatlakoztak. Mindennek hátterében az áll, hogy Kalergi megörökölte a nemesi származású, diplomata édesapja kiváló politikai kapcsolatait, fontos közéleti személyiségek tárgyaltak és egyeztettek vele. Talán az sem mellékes szál, hogy már egyetemista korában csatlakozott a bécsi Humanitas nevű szabadkőműves páholyhoz.

Egészen röviden: Kalergi 1923-ben elindítja a Páneurópa Mozgalmat, amelyhez rövidesen olyan neves politikusok kapcsolódnak, mint a cseh Masarik és Benes (utóbbi szabadkőműves), illetve Churchill, Stresemann, Adenauer, Seipel, Renner, Thomas Mann, Ortega y Gasset, később pedig Strauss, Kreisky, Pompidou és mások. Max Warburg bankár 60 ezer márkával támogatta a mozgalom indulását, de a Rothschild család is a kezdeményezés mögé állt. Sokat elmond Kalergi befolyásáról, hogy az akkori francia miniszterelnök és külügyminiszter, Aristide Briand 1930-ban a Népszövetségben az ő tervei alapján vetette fel az egyesült Európa gondolatát.

A nácizmus és a fasizmus felemelkedésével a mozgalom háttérbe szorult, ám a háború végeztével hatalmas erővel éledt újjá, „hála” Kalergi fáradhatatlan tevékenységének. Kalergi megnyerte magának Winston Churchill (!) és a B’nai B’rith nevű érdekvédő szervezet támogatását; Churchill híres, 1946-os zürichi beszéde is az ő szellemiségét tükrözte vissza, amelyben a brit politikus egy „Egyesült Európa” létrehozására tett javaslatot. Komoly lobbimunka eredményeként a Kalergi- és Churchill-féle tervet elfogadta az Egyesült Államok kormánya is, olyannyira, hogy az amerikai kongresszus még határozatot is hozott (!) az Európai Egyesült Államok (EEÁ) létrehozásáról.[III.]

Fontos még, hogy Kalergi elsőként kapta meg életművéért a Nagy Károly-díjat, amelyet Aachen városa adományoz azóta is azoknak, akik az európai egységért tevékenykednek. Később pedig, halála után megalapították a Kalergi-díjat is, amelyet többek között megkapott már Herman Van Rompuy, az Európai Tanács volt elnöke, valamint Angela Merkel német kancellár is.

A hivatalos uniós dokumentumok Coudenhove-Kalergit a fentiek ellenére sem tekintik „alapító atyának”, hiszen az 1951-es Európai Szén- és Acélközösség létrehozatalában formálisan már nem vett részt.

Ezzel szemben az Európai Unió alapító atyái között is kiemelkedő személyként írnak a mai napig Jean Monnet-ról, az ízig-vérig kozmopolita polgárról, aki 16 éves korában abbahagyta a tanulmányait, hogy hihetetlen pályafutása elkezdődhessen. Élt Angliában, az Egyesült Államokban, igazi kozmopolitakánt járt-kelt a világban; nagyon hamar a Népszövetség munkatársa lett, 1939-től pedig Franklin D. Roosevelt elnök mellett találjuk tanácsadóként. 

Leginkább mégis üzletember, bankár volt, erős atlanti kapcsolatokra tett szert, olyan, globális Wall Street-i pénzügyi körök közelébe került, mint a Goldman Sachs, a Lazard Freres, vagy a ma már nem túl jól csengő nevű Lehman Brothers.

1

 Ám ami különösen érdekes: a Wikipédia leírása szerint a harmincas években „mellékesen” (sic!) a bázeli székhelyű nemzetközi bank megalapításában is kulcsszerepet  játszott. Tudnunk kell, hogy a Bank of International Settlements (Nemzetközi Fizetések Bankja, BIS) a nemzetközi bankok közötti együttműködés legfőbb szervezője, a központi bankok (jegybankok) központi bankja, ám valójában magánbank (akárcsak a Federal Reserve, az amerikai jegybank), mögötte ott állnak a legfontosabb bankházak, mint a Bank of England és a Rothschild-ház.

Ám ennél is érdekesebb az, amit nagy álmáról nyilatkozott 1943. augusztus 5.-én, a francia Nemzeti Bizottmány ülésén: „Európában nem lesz béke, ha az államok a nemzeti szuverenitás mentén épülnek újjá. (…) Az európai országok túl kicsik ahhoz, hogy népeiknek a szükséges jólétet és társadalmi fejlődést biztosítani tudják. Az európai államoknak ezért szövetségre kell lépniük egymással…” [IV.] Mindez tökéletesen egybecseng azzal, amit Winston Churchill mondott 1946. szeptember 19-én a Zürichi Egyetemen: „…létezik orvosság, amely …néhány év leforgása alatt Európa egészét … szabaddá és boldoggá teszi. Ez nem más, mint az európai népek – vagy legalábbis jó részük – közösségének újrateremtése és egy olyan otthon létrehozása számukra, amelynek oltalmában békében, biztonságban és szabadságban élhetnek. Egyfajta Európai Egyesült Államokat kell létrehoznunk.” [V.]

Jean Monnet, az „alapító atya” átfogó kapcsolatai, globális támogatói révén elérte, hogy Robert Schuman, francia miniszterelnök, később külügyminiszter elfogadja tervezetét, s végül azokat ő tárja nyilvánosság elé 1950. május 9-én: ez volt a francia-német együttműködésre épülő Európai Szén- és Acélközösség terve, amely 1951-ben hat állam részvételével meg is valósult. Jean Monnet lett a mostani Bizottság elődjeként létrejött Főhatóság első elnöke, s kezdettől fogva arra törekedett, hogy a Főhatóság egyfajta szuperkormányként működjön, s a tagállami kormányokat már ekkor teljes mértékben ki akarta zárni a döntéshozatalból (!), de a tagállamok ellenállása miatt nem tudta elérni a célját, így jöhetett létre a Miniszterek Tanácsa (az Európai Tanács elődje) és a Közgyűlés (az Európai Parlament elődje), ám meghatározó szerepbe a Monnet által vezetett Főhatóság, mint nemzetek feletti, föderális szervezet került.

Monnet-t kezdettől fogva a világbéke misztikus vágya vezérelte, s ez juttatta el ahhoz a gondolathoz, hogy a nemzeteket alá kell vetni a világkormányzásnak. Egyik fontos embere, a talán még nála is radikálisabb Max Kohnstamm, aki az általa elnökölt Főhatóság főtitkára volt, egyenesen úgy fogalmazott, hogy „világállamot kell létrehozni a nemzetek eltörlésével.”[VI.]

Említést érdemel még Altiero Spinelli, hivatalosan is „alapító atya”, aki olasz politikai tanácsadó és később, 1976-tól az Európai Parlament tagja volt. Spinelli eredetileg kommunistaként kezdte, majd föderalista lett. Ő is egy valós hatalommal rendelkező, európai „kormányt” képzelt el, amelyről, még a háború alatt, a híres Ventotenei Nyilatkozatban társaival együtt így írtak: „…a probléma, amelyet legelőször kell megoldani, és amely nélkül minden további lépés csak látszatintézkedés lenne, Európa szuverén államokra való felosztásának végleges megszüntetése.”[VII.]

Spinelli nevéhez fűződik az Európai Parlament 1984-es javaslatcsomagja, mely az Unió föderális átszervezését tűzte ki célul: a Spinelli-terv megnyitotta az utat a későbbi, föderális irányba mutató uniós szerződések – Maastricht, Lisszabon – felé.

Érdekes adalék, hogy három évvel ezelőtt, 2016 júliusában az akkori olasz miniszterelnök, a baloldali és föderalista-globalista Matteo Renzi éppen Ventotene szigetére invitálta Hollande francia elnököt és Merkel német kancellárt, azt mondván nekik, hogy „Európa fordulóponton áll, vagy változtatunk, vagy úgy fognak ránk tekinteni, mint a marslakókra”, s egyben egy új politikai paktumot hirdetett – a Ventotene-i szellemben, vagyis a föderális Európa megteremtése érdekében. Hűen a szintén olasz Spinelli szelleméhez…

Láttuk már, hogy mind Coudenhove-Kalerginek, mind Jean Monnet-nek – az európai mellett – milyen erőteljes kapcsolatai voltak az angol, illetve az amerikai elitkörökkel. Mindez nem véletlen: ezek a globális – főleg pénzügyi és politikai – elitkörök már több évtizede gondolkodtak egy egységes világföderáció és világtársadalom megvalósításán, amelynek az angolszász globalista elit lenne az irányítója. Mindez visszavezethető egészen a Cecil Rhodes alapítványát kezelő Alfred Milner által létrehozott Kerekasztalig (Round Table), amely már e cél érdekében tevékenykedett, ám ennél is fontosabb, hogy a húszas évek elején létrejött New York-ban a Council of Foreign Affairs (Külkapcsolatok Tanácsa), illetve ennek testvérszervezeteként a londoni székhelyű Royal Institute of International Affairs (Nemzetközi Ügyek Királyi Intézete). Mindkét intézet a globális, ekkor még elsősorban angolszász elit döntéshozó háttérintézményei, amelyek kezdettől fogva egészen a mai napig meghatározó szerepet játszanak a globalista célok megfogalmazásában és megvalósításában.[VIII.] Ezeknek a céloknak a szerves részét képezte az egységesülő Európa, az EEÁ, amely mintegy föderális „alegységként” válna részévé a szupranacionális, globális kormányzásnak. Nem beszélve mindennek a gazdasági előnyeiről; a globális tőke korlátozások nélküli bejutása a védtelenné vált és legyengült európai piacokra óriási többletprofittal kecsegtetett.

A második világháború után a győztes angol-amerikai szövetségek nagyobb ellenállás nélkül kezdhettek hozzá az egységes Európa felépítéséhez, s ezzel összefüggésben karolták fel többek között Coudenhove-Kalergi, de különösen Jean Monnet elképzeléseit, melyek egybevágtak a céljaikkal. Winston Churchill-nek nagy szerep juthatott volna   ebben a folyamatban, azonban a háború után elveszítette a választásokat, a Munkáspárt pedig nem követte az egységes Európával kapcsolatos célkitűzéseket. Ezért a továbbiakban befolyásos európai személyekre épülő hálózatokon, illetve magánszervezeteken keresztül folytatódott a nyomásgyakorlás Európa vezető politikusaira, kormányaira a föderális Európa megteremtése érdekében.

Ám arról sincs szó, hogy a globalisták, illetve az „alapító atyák” föderalista tervei elől elzárkóztak volna a kontinens meghatározó államai és kormányai. Ellenkezőleg: ahogyan Bóka Éva írja, a második világháború után Nyugat-Európában (Nagy-Britannia más lapra tartozik) a meghatározó korszellem (Zeitgeist) a föderalista lelkesedés volt, az európai közösség létrehozását szorgalmazók békés világföderációról álmodoztak.[IX.] (Mindez a második világháború okozta tragédiák és veszteségek fényében sok tekintetben magyarázható is, ám később, 1951 után meg kellett tapasztalniuk, hogy az alapító atyák „szuperföderalizmusa” már a saját befolyásukat és hatalmukat veszélyezteti – de ez már a következő időszak története.)

Az európai föderalista lelkesedés jellemezte Robert Schumann francia külügyminisztert is, akit a legrámenősebb alapító atya, Jean Monnet győzött meg az 1950. május 9-ei alapító nyilatkozat megtételére (mely napot azóta is, mint Európa-napot ünneplünk). Még korábban így fogalmazott: „Mostantól fogva a szerződéseknek nemcsak kötelezettséget kell előírniuk, de intézményeket, ha úgy tetszik, nemzetek feletti, független és önálló tekintéllyel rendelkező testületeket is létre kell hozni.”[X.] Schuman azt akarta elérni – Monnet szellemében -, hogy a Közösség a nemzetek felett álljon és róluk is rendelkezhessen, vagyis, elképzelése szerint a Főhatóság javára a kormányok lemondtak volna szuverenitásuk egy részéről. 

2

Tehát, a Főhatóság szupranacionális kormányként működött volna – s ez lett volna az európai föderáció első lépése.[XI]

És amit itt külön hangsúlyozni kell: Konrad Adenauer német kancellár – Schuman fő partnere az Európai Szén- és Acélközösség létrehozásában, aki nélkül mindez nem működött volna – ezekkel a Monnet-i, Schuman-i célokkal egyetértett.[XII.]

A háború utáni negyvenes évek európai föderalistái alapvetően úgy hitték, hogy „Európa nem születhet meg a szuverén államok lebontása nélkül.”[XIII.]

Megállapítható tehát, hogy egyik oldalról a globális elit céljait is követő alapító atyák, mint Monnet, Spinelli, Paul-Henri Spaak, korábbról Kalergi, illetve másfelől a kontinentális – nem brit – nyugat-európai kormányok vezető politikusai nagyjából egyetértettek a célokban, egy európai föderális államszövetség létrehozatalában. A föderalizmus mértékében azonban már ellentétek mutatkoztak a globalista alapító atyák – főleg Monnet – és a közösséget alapító tagállami kormányok között, utóbbiak ugyanis a föderáció fokozatos bevezetését szorgalmazták, Monnet-nak pedig emiatt engednie kellett.[XIV.] A tagállamok 1951-ben már tanácsadási és beleegyezési jogot szereztek, később, 1957-ben már döntéshozatali jogot nyertek – de ez már egy másik történet.

Jellemző Monnet-ra és társaira, hogy a tagállamok ellenállására tekintettel egy új, egészen érdekes, mondhatnám „ravasz” koncepciót dolgoztak ki a föderális Európa lassabb felépítésére. Monnet tervének lényegéről egy ismert angol író, Frederick Forsyth számolt be a német Focus Magazin 2010. augusztus 8.-ai számában. Az író idézi Monnet-t: (szabad fordításban magyarul): „Európa nemzeteit el kell kormányozni a szuperállam irányába, anélkül, hogy a lakosságuk tudná, mi is zajlik valójában. Ezt egymást követő lépésekben kell megtenni, melyek mindegyikét úgy kell álcázni, mintha pusztán gazdasági ügyekről lenne szó. Ez a folyamat visszafordíthatatlanul elvezet a föderációhoz.”[XV.]

Némi kompromisszummal jött tehát létre az Európai Szén- és Acélközösség, mint jogi személy[XVI.], amelyben vezető szerepet játszott a nemzetek feletti Főhatóság, de megjelentek benne a tagállamok kormányai is (Miniszterek Tanácsa), mint a szuverenitás védelmezői, illetve a Közgyűlés, mint a közösség egyfajta delegált parlamentje. Fontos, hogy az 1951-es Párizsi Szerződés a Közösség létrejöttét, mint egy szélesebb és szorosabb (!) közösség megteremtésének első lépéseként deklarálja.[XVII.]

Összegezve a fentieket: a mai nevén Európai Uniót korántsem az erős, szuverén nemzetállamokra épülő Európa gondolata indította el, ellenkezőleg: kezdetektől fogva egy, nemzetek fölé emelkedő, szupranacionális egységes európai államot akartak létrehozni az úgynevezett alapító atyák és a kontinentális vezető hatalmak, abból kiindulva, hogy csak ez teremtheti meg a hosszabb távú béke feltételeit Európában és a világon. Alaptalan tehát az a narratíva, hogy „térjünk vissza az alapító atyák szelleméhez”, mert az alapító atyák szelleme korántsem azt tükrözi, amit a mi oldalunk, a nemzeti szuverenista oldal képvisel.

Más kérdés az, hogy a kezdeti időszakban a globalista alapító atyák, illetve a nyugat-európai politikai vezetők között fontos különbségek mutatkoztak a föderalizmus kívánt mértékében: amíg a globalisták, élükön Monnet-val, Kohnstamm-mal, Spinellivel, hosszabb távon a nemzetállamok eltörlésében gondolkodtak, addig az európai nagyhatalmak meg kívánták őrizni az államuk részleges függetlenségét; ez igaz volt Franciaországra és Németországra is. Ennek következtében voltaképpen egy vegyes, elsősorban föderális, másodsorban azonban a szuverén tagállamok gyűlésére egyaránt épülő szövetségi forma jött létre, amelyben a föderális elvet a Főhatóság (később Bizottság), a szuverenista elvet pedig a Miniszterek Tanácsa (később Európai Tanács, mint miniszterelnökök és köztársasági elnökök Tanácsa) képviseli. Ezt egészítette ki a Közgyűlés (később Európai Parlament), melyben ekkor még delegált képviselők foglaltak helyet, szerény jogosítványokkal, valamint az Európai Bíróság, amelyik kezdettől fogva a nemzetekfelettiséget testesítette meg – későbbi tevékenységében egyre inkább. Egy olyan államszövetségi modell jött tehát létre, ami a maga nemében példa nélkül áll.

Az erős föderalista elképzeléseknek megfelelően ekkor a Főhatóság került meghatározó és döntési pozícióba, ám azt is el kell mondani, hogy már az első években erős konfliktusok alakultak ki a két testület között, melyek két alapelv és koncepció egymásnak feszülését jelképezték. Továbbá, ha jobban belegondolunk, az azóta eltelt közel 70 évben e két koncepció viaskodik egymással az Unióban, de ennek a küzdelemnek a váltakozó eredményeiről a későbbiekben számolunk be.

Azt is érdemes észrevennünk, hogy az Uniót globalista-föderalista elitek felülről (top down) hozták létre, szemben a példaként is szolgáló Amerikai Egyesült Államokkal, amely sokkal inkább alulról (bottom up) szerveződött meg, annál is inkább, mert az ottani föderáció megalakulásában kezdettől fogva jelen voltak olyan állampolgári mozgalmak, amelyek a saját államukon keresztül beleszólást követeltek a szövetségi rendszer kialakulásába. Ezért joggal mondható, hogy az Unió elit-kezdeményezés, s ezt az elitista jellegét a kezdetektől fogva egészen napjainkig magán hordozza, s ez nyilvánvalóan korlátozza demokratikus kapacitását és legitimitását.

Ha tehát szuverenista oldalról akarjuk az Unió működését radikális reformokon keresztül átalakítani, akkor nem a kezdetekre, hanem arra kell hivatkoznunk, hogy az Unió egész története során két ellentétes, de egyformán legitim szemléletmód ütközött meg, s ütközik meg mind a mai napig is. Vagyis, a szuverenista gondolat legalább annyira legitim, mint a föderalista, egyik koncepció sem áll a másik felett vagy alatt, tehát a szuverenistáknak minden (jog)alapjuk megvan ahhoz, hogy a maguk eszközeivel küzdjenek egy, a nemzetek önállóságán, a tagállamok egyenrangúságán, s ebből következően egy alulról szerveződő Unió megteremtésén. Nincsenek „elsőosztályú” és „másodosztályú” uniós tervek és víziók, a globalista „fősodor” nem élvezhet semmilyen előjogokat a velük egyet nem értőkkel szemben.

Sőt, ha az Unió még komolyan gondolja a demokratikus elvet, s nem akarja leváltani azt egyfajta arisztokratikus-elitista birodalmi elvvel, akkor a népszuverenitás alapján megválasztott nemzeti kormányokra épülő államok –alulról építkező – (konföderatív) szövetsége az egyetlen garanciája a demokrácia megmentésének az Unióban.     

Összegzés

A fentieket alapul véve három fontos tanulságot érdemes még egyszer kiemelni az Európai Unió keletkezésével kapcsolatban.

Először is, a második világháború utáni években Nyugat-Európában a Zeitgeist, azaz az uralkodó korszellem az európai egységet és békét megteremtő föderalizmus irányába mutatott. Ez határozta meg mind a vezető politikusok, mind a népek hangulatát, ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy a föderális berendezkedés támogatása mellett szinte labdába sem rúghattak azok a politikusok, gondolkodók, akik a nemzetállami függetlenség megőrzése mellett tették le a voksukat. A föderalizmus, a szupranacionális intézmények létrehozása iránti vágy úgy vált „fősodorrá”, mint ahogyan napjainkban a neoliberális elit

minden más véleményt elsöprő bevándorlás-pártisága, valamint a hagyományos európai keresztény kultúrával szemben a multikulturalizmus, mint egyetlen elfogadható értékrend kizárólagos preferálása.

Igazából nem is az volt a kérdés a negyvenes években Nyugat-Európában, hogy az államoknak valamilyen szövetségi rendszerbe kell tömörülniük, hanem az, hogy a föderalizmus milyen mélységben, illetve milyen tempóban és ütemezésben valósuljon meg. (Mindez a kontinentális Nyugat-Európára vonatkozik: Nagy-Britannia más lapra tartozik, ők kezdettől ellenezték a szoros föderációt, csak laza, gazdasági jellegű államok közötti együttműködésben gondolkodtak.) Ebben a tekintetben pedig, a politikai és gazdasági eliten belül két csoportot lehet megkülönböztetni.

Az egyikbe olyan típusú politikai és közéleti személyiségek tartoztak, akik már létükben és beállítottságukban is szupranacionális irányvonalat képviseltek, nemzeti kötődésük kevésbé volt lényeges, inkább világpolgárok voltak. Ehhez a körhöz sorolnám elsősorban gróf Coudenhove-Kalergit, Jean Monnet-et, Max Kohnstamm-ot, Altiero Spinellit (ha a mai politikusokat nézzük, akkor ilyen személy Jean-Claude Juncker, Frans Timmermanns vagy Guy Verhofstadt is). Ők, túllépve Európán, valójában világföderalizmust, világkormányzást képzeltek el, s ennek mintegy részeként akarták megvalósítani az Európai Egyesült Államokat, amely építőköve volt globalista elképzeléseiknek.

3

Megközelítésük tehát nem európai, hanem univerzalista volt, nemzetek feletti intézményekben gondolkodtak: számukra a nemzeti kormányok gátat jelentettek céljaik megvalósítása előtt, ezért a nemzeti szuverenitás megszüntetéséért léptek fel.  A másik csoportba a meghatározó nyugat-európai országok vezető politikusai, miniszterelnökei, külügyminiszterei stb. sorolhatók, akik szintén föderalisták voltak, azonban, mint választott politikusok, elsősorban a saját országuk jólétéért voltak felelősek.

Utóbbiak számára hamar kiderült, hogy a Monnet-i globalista irányvonal a nemzetállami érdekérvényesítést minden átmenet nélkül európai kormányzással kívánja helyettesíteni, ebbe azonban már nem mehettek bele, mert ezzel saját mozgásterüket szűkítették volna be a végletekig, másfelől a belső közvéleménynek és a választói akaratnak is meg kellett felelniük. A föderalista korszellem ellenére arra egyetlen nagy múltú nemzet, központi hatalom sem volt felkészülve, hogy egyik napról a másikra egy masszává gyúrt nemzetközi szervezetben oldódjanak fel.

Ebből fakadóan az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) e két csoport közötti konfliktusok mentén jött létre; talán nem véletlen, hogy Robert Schumann egy újságírói kérdésre – ez most ugrás a sötétbe? – gondolkodás nélkül azt válaszolta: „pontosan. Ugrás a sötétbe.”[XVIII.] S bár Monnet a Főhatóság élén mindent megtett, hogy egyből föderális, nemzetek feletti kormánnyá avanzsálja az általa vezetett szervezetet, ezt megakadályozták a tagállamok vezetői, s ellensúlyként létrehozták a Miniszterek Tanácsát. A konfliktus tehát kezdettől „beépült” az Unió szervezetébe, ha tetszik lelkébe, s ha valami, akkor talán éppen e két elv, a föderalizmus és a szuverenitás szembenállásával jellemezhető leginkább, a mai napig az Európai Unió, mint sajátos, egyszerre nemzeti és nemzetek feletti képződmény.

Másodszor, az Unió (közösség, közös piac stb.) létének megértéséhez az Unión kívüli, globális erőközpontok akaratát és szándékait is figyelembe kell venni. Ebből a szempontból észre kell vennünk, hogy már a huszadik század elejétől kezdve megszerveződött egy, elsősorban angol és amerikai gazdasági-pénzügyi elit, amelyik célul tűzte ki egyfajta világkormányzás és világtársadalom megvalósítását, főként angolszász irányítással. Mindennek az alapja a pénzügyi erőforrások brutális mértékű koncentrálódása szűk csoportok kezében, akik úgy vélték, hogy a szupranacionális világkormányzás egyszerre teremti meg a békét és a profit totális növelésének lehetőségét. Az első, majd a második világháború utáni időszakra az amerikai pénztőke vált uralkodóvá, amelyiknek érdekében állt, hogy a kontinentális Európa – mintegy Amerikát „utánozva” – föderális szövetségi állammá váljon, s nem meglepő módon az Egyesült Államok politikai elitje is csatlakozott e törekvésükhöz. Ebből kifolyólag pénzügyileg és más módon is támogattak olyan személyiségeket, akik mint álmodozók (Kalergi, Spinelli), vagy mint eredetileg nemzetközi üzletemberek (Monnet) a föderalista és egyben globalista céljaikat tevékenységükkel alátámasztották.

Innen érthető meg az említett személyek óriási befolyása az európai politikusokra, céljaikat a háttérből a globális elit „egyengette” (ez különösen igaz Jean Monnet-ra). A föderális Európa, az Európai Egyesült Államok terve tehát a globális elitkörök által támogatott, időnként erőszakolt terv is egyben, miközben természetesen ezt a célt európai befolyásos politikai és gazdasági elitcsoportok is magukévá tették és azonosultak vele. Azt láthatjuk tehát, hogy mind az ESZAK megalakulásakor, mind napjainkban a globalista elit mintegy „körbefonja” az Uniót, s erős hálózatokon keresztül igyekszik akaratát keresztülvinni a szervezeten. (Ilyen például a Vállalkozók Európai Kerekasztala, a Külkapcsolatok Európai Tanácsa, a Soros Györgyhöz köthető álcivil szervezetek, NGO-k, a lobbisták hálózatai, a globális körök érdekeit képviselő tanácsadó cégek, agytrösztök stb.) Az Unió tehát önmagában sem szuverén entitás; működését nem pusztán a belső politikai és gazdasági erők befolyásolják, hanem a külső (exogén) erők is, méghozzá nem kis mértékben. Utóbbi alaposabb feltárására nagyobb figyelmet kellene fordítani.

Végül harmadszor látnunk kell, hogy az Európai Unió – a fentebb kifejtettek miatt is – nem alulról (bottom up), a társadalmak és állampolgárok felől, hanem felülről (top down), az elitek által létrehozott nemzetközi szerveződés. Hogy egész pontosak legyünk, felülről és részben kívülről megteremtett képződményről van szó. Szemben az Egyesült Államokkal, amely alulról, a tagállamok népei képviselőinek kölcsönös beleegyezése által, s éppen a külső hatásoktól megvédve magát (függetlenségi háború), belső akaratból jött létre. Amikor tehát Amerika föderálissá vált, akkor alulról szerveződő, szerves politikai akarat által vált azzá, s éppen emiatt működésképes, mert közmegegyezésen alapul, s így közös identitása van. Ezzel szemben az Európai Uniót 1950-től európai és globális politikai és gazdasági elitkörök hozták létre az európai állampolgárok megkérdezése és beleegyezése nélkül. Míg Amerikában van alapja az alkotmány kezdő mondatának, hogy „mi, a nép”, addig, ha ezzel kezdené egyik beszédét mondjuk Jean-Claude Juncker, joggal nevetné ki mindenki.

Ennélfogva észre kell vennünk, hogy az Unió olyan – mondjuk így – születési rendellenességgel küszködik, amit a mai napig nem sikerült orvosolnia. (Az európai parlamenti választásokon való eddigi alacsony részvétel is jól mutatja ezt; a legutóbbi, 2019. májusi magasabb részvétel viszont paradox módon éppen annak volt köszönhető, hogy az Unió – több okból – válságos állapotba került). Ebből fakadóan azok, akik napjainkban a föderalizmus elmélyítését erőltetik, valójában az Európai Unió végét készítik elő nagy sürgősséggel, ugyanis alapok – közmegegyezés és identitás – nélkül a föderalizmus az Unió autokratikus, elitista és arisztokratikus jellegét erősítené tovább, ami sokáig nem lenne tartható. Ezzel szemben, ha a nemzeti szuverenitásra és nemzeti identitásra épülő, konföderatív Uniót volnánk képesek megteremteni, akkor alulról építkezve, fenn lehetne tartani az európai együttműködést.

[I.] Richard N. Coudenhove-Kalergi: Pan-Europa. Pan-Europa Verlag, Wien, 1923.

[II.] V.ö.: Bóka Éva: Richard Nicolaus Coudenhove-Kalergi gróf föderalizmusa. https://www.eva-boka.name/files/pdf/Coudenhove-Kalergifoderalizmusa.pdf, 2.o.

[III.] Lásd: Pokol Béla: Politikaelmélet. Társadalomtudományi trilógia III. https://www.ssoar.info/ssoar/bitstream/handle/document/10430/ssoar-2006-pokol-politikaelmelet_tarsadalomtudomanyi_trilogia_iii.pdf?sequence=1, 278.o.

[IV.] Lásd: https://europa.eu/european-union/sites/europaeu/files/docs/body/jean_monnet_hu.pdf

[V.] Lásd: https://europa.eu/european-union/sites/europaeu/files/docs/body/winston_churchill_hu.pdf

[VI.] Luuk van Middelar: Valahogy Európába. Typotex, 2018. 306.o.

[VII.] Lásd: file:///C:/Users/FriczT/Downloads/Ventotene%20Manifesto_Hungarian.pdf

[VIII.] Lásd: Pokol, id. mű. 278.o.

[IX.] Lásd: Bóka, id. mű. 57.o.

[X.] Middelar, id. mű, 39.o.

[XI.] Middelar, id. mű, 73.o.

[XII.] Middelar, id. mű. 73.o.

[XIII.] Middelar, id. mű, 306.o.

[XIV.] Middelar, id. mű, 74.o.

[XV.] Lásd: https://www.focus.de/magazin/archiv/debatte-es-ist-zeit-fuer-deutschland-wieder-aufzustehen_aid_544099.html

[XVI.] Middelar, id. mű, 39.o.

[XVII.] Middelar, id. mű, 41.o.

[XVIII.] Middelar: id. mű, 204.o.

4