Alapjogokért Központ

A magyar pénzügyi szuverenitás visszaszerzése 2010-től

Vezetői összefoglaló:

Törvényszerű volt, hogy a szuverenista kormány és az IMF álláspontja a pénzügyi szuverenitás kapcsán ütközni fog. 2010-ben Magyarország több, súlyos válsággal küzdött: államadósság, devizahitelezés, önkormányzati eladósodás. 2008 őszén hazánk gazdasági értelemben elvesztette szuverenitását, kívülről diktált megszorításokra került sor. A hivatalba lépő Orbán Viktor kormányzását kétharmados többsége segítette, míg a görög válság nehezítette A kormány gyakorlatilag az első pillanatban szuverenitásharcot kezdett a külföldi pénzügyi befolyással szemben. A gyakran monopolhelyzetet élvező multik és a bankok bevonása a közteherviselésbe teljesen új megközelítést jelentett. Alapvetően a válságkezelés módszerei terén fennálló véleménykülönbség miatt nem sikerült megállapodni az IMF-fel. A pénzügyi szuverenitás visszanyerése területén áttörést jelentett az államadósság csökkentése és a devizahitelek átváltása. 2013-tól már egyre több területen lehetett tapasztalni a szuverenista kormányzás mindennapi eredményeit. A kabinet egyik fő innovációját azok a „multifunkcionális ösztönzők”, amelyek egy időben többfelé bővítik a mozgásteret.

Vezetői összefoglaló:

  • Törvényszerű volt, hogy a szuverenista kormány és az IMF álláspontja a pénzügyi szuverenitás kapcsán ütközni fog.
  • 2010-ben Magyarország több, súlyos válsággal küzdött: államadósság, devizahitelezés, önkormányzati eladósodás.
  • 2008 őszén hazánk gazdasági értelemben elvesztette szuverenitását, kívülről diktált megszorításokra került sor.
  • A hivatalba lépő Orbán Viktor kormányzását kétharmados többsége segítette, míg a görög válság nehezítette
  • A kormány gyakorlatilag az első pillanatban szuverenitásharcot kezdett a külföldi pénzügyi befolyással szemben.
  • A gyakran monopolhelyzetet élvező multik és a bankok bevonása a közteherviselésbe teljesen új megközelítést jelentett.
  • Alapvetően a válságkezelés módszerei terén fennálló véleménykülönbség miatt nem sikerült megállapodni az IMF-fel.
  • A pénzügyi szuverenitás visszanyerése területén áttörést jelentett az államadósság csökkentése és a devizahitelek átváltása.
  • 2013-tól már egyre több területen lehetett tapasztalni a szuverenista kormányzás mindennapi eredményeit.
  • A kabinet egyik fő innovációját azok a „multifunkcionális ösztönzők”, amelyek egy időben többfelé bővítik a mozgásteret.

 

Bevezető

Egy XIX. században született, és azóta bizonyos körökben elterjedt értelmezés szerint a „szuverenitás az államnak azon joga, hogy csak a törvényes keretek, illetve az általa elérni kívánt célok kötelezzék vagy irányítsák”. Le Fur, aki a természetjog modern iskolájának egyik vezető tekintélye volt, meghatározását azzal egészítette ki, hogy a külső szuverenitás maga a függetlenség, ez azonban az államközi viszonyokban – de egyébként a belső viszonyokra is igaz ez – soha nem lehet abszolút (St. Korowicz 1959, 61). Az államok kötelezettségvállalásának és irányításának kérdése, illetve nemzetközi viszonyaikban fennálló függetlenségük korlátai pedig korunkban elsők között vetik fel a pénzügyi szuverenitás meglétének kérdését.

A szuverenitás és a pénzügyi mozgástér, illetve adósság kérdésének összekapcsolódása értelemszerűen elég régi problémakör. Itt és most röviden csak a Mediciek és a Fuggerek történelmi példáira utalnánk. A szuverén államok felé a nagy bankok már a XV. és a XVI. században is komoly hiteleket nyújtottak. A Mediciek azonban két olyan uralkodónak is hitelt nyújtottak, aki nem volt képes visszafizetni adósságát, Merész Károlynak és IV. Eduárd angol királynak[1] (Ferguson 2010, 50), de volt olyan korabeli pápa, illetve milánói herceg is, aki szintén így járt. A Fuggerek pedig 1650-ben a Habsburgok felé fennálló adósságukat kényszerültek leírni, amely azonban – mivel a globális interdependencia fogalma akkoriban még a bankházakra sem volt igaz – nem járt világgazdasági válsággal (Heffernan 2012, 26). Ugyanakkor már a XIV. században létezett az a megoldás is, amely irányba ma hazánk halad, a firenzei polgárok kétharmada finanszírozta a város kötvényeit, közülük is élen járt néhány ezer „nagyhitelező” (Ferguson 2010,74).

Ennél aktuálisabb kérdés a „szuverén adósságok” problémája, amely a pénzügyi terminológiában az 1970-es évektől jelent meg, és amely az államadósságokat takarja. Míg a II. világháború után elsősorban az államok egymás közötti, fejlesztési hitelei voltak szokásos megoldások, az olajválság évtizedétől, a hetvenes évektől a nagybankok szindikátusi hitelei is tömegesen megjelentek. Mikor néhány állam ezzel együtt is a csőd szélére került a nyolcvanas-kilencvenes években, felmerült a szuverén megoldások kialakításának kérdése. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a hitelezők által elvárt „szerkezeti kiigazítási terveket” az adós államok bizonyos keretek között maguk alakíthatták ki, mintegy megőrizve ezzel a szuverenitásuk látszatát (Matouk 2009, 59-63.).

Mindebben az átalakulásban döntő szerep jutott az eredetileg a nemzetközi kereskedelem garanciális intézményeként létrehozott Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) is. Az olajárak emelkedéséből bejövő összegek az említett nagybankokon keresztül éppen azon országokhoz jutottak, amelyek olajimportra szorultak a gazdasági bővülésük fenntartása érdekében. Ezek államok néhány év alatt, az amerikai kamatemelések folyományaként nemcsak eladósodtak, hanem egyenesen adósságspirálba kerültek. Ekkor jött az IMF, amelyet a hitelezők az úgynevezett washingtoni konszenzus (liberalizáció, privatizáció, dereguláció) kikényszerítését követelték meg, amelyért cserébe az eladósodott államoknak a „hárombetűs intézmény” a piacinál kedvesebb kamatozású hiteleket nyújtott. A fő kritika, amely ezen gyakorlat kapcsán időről-időre felmerült, az, hogy ezen országok számára ez csak tüneti kezelés volt, miközben a gazdaságuk fundamentális problémáit nemcsak, hogy nem kezelte az előírt „szerkezeti kiigazítási terv”, hanem egyenes mélyítette válságaikat. Az IMF a működése kapcsán felmerült szuverenitásvesztés kérdése kapcsán éppen azzal védekezik, amelyről fentebb írtunk, tudniillik ugyanis a hitelkérelemmel beadott „szándéklevelet”, amely az adós ország megszorító vállalásait tükrözi, az adott állam választott döntéshozói „maguktól” terjesztik be. 2002-es irányelveiben aztán maga az IMF is részben igazat adott ezeknek a kritikusoknak, egyúttal viszont beismerte, hogy a megszorító programok elkészítésében szakértői nagyon is közreműködnek (György 2012, 67-71).

Amint azt látni fogjuk, mindez nem történt másként az IMF-hez 1982-ben, tehát még jócskán a létező szocializmus időszakában csatlakozott Magyarország esetében sem. Ettől kezdve hazánk pénzügyi szuverenitásának története akár az IMF-fel ápolt kapcsolatok tükrében, az ahhoz való közeledés és távolodás váltakozásaként is megírható lenne. Ehhez képest a 2010-ben hivatalba lépett Orbán-kormány mindenekelőtti szempontnak tartotta a nemzeti érdek szerinti döntéshozatal megteremtését. Így törvényszerű volt, hogy a szuverenista vezetés a magyar gazdaság, a világgazdaság, majd az eurózóna válságának súlyos és hatványozódó hatásai miatt szükségszerűen többször is tárgyalásra kényszerült, de ezzel együtt elég gyorsan szembekerült a Nemzetközi Valutaalap évtizedes szempontrendszerével (Giró-Szász 2019, 31-34).

1.     Pénzügyi mozgástér 2010-ben: az Orbán-kormány által átvett nehéz örökség

Annak mélyebb megértéséhez, hogy mi várt a 2010 nyarán hivatalba lépett második Orbán-kormányra, és mekkora mozgástere, azaz pénzügyi szuverenitása maradt, érdemes pontos látleletet adni az ország akkori gazdasági-pénzügyi állapotáról. A szociálliberálisok nyolcéves hatalomgyakorlása, tetézve a 2008-2009-es globális pénzügyi válsággal, a rendszerváltás óta a legsúlyosabb krízisbe vezette Magyarországot. A polgári kormánytól stabil államháztartást, folyamatosan növekedő gazdaságot és GDP-hez mért államadósság jelentős csökkenését örökölte 2002-ben az MSZP-SZDSZ koalíció. Medgyessy Péter kormánya azonban rögtön megkezdte az örökség felélését, a megalapozatlan választási ígéretek alapján történt osztogatás után[2] nem sokkal már a megszorítások szükségességéről beszéltek a kulisszák mögött a koalíciós kormány vezetői, miközben László Csaba pénzügyminiszter 2003 tavaszán nyarán egyre borúsabb képet festett az ország helyzetéről. A Magyar Nemzeti Bank szakértői már 2002 decemberében arra figyelmeztettek egy jelentésben, hogy “a Magyarország számára legfontosabb külkereskedelmi partnerek, a Gazdasági és Monetáris Unió tagországai szintén lassú növekedésre számíthatnak a következő hónapokban”.[3]

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) 2003 februári országjelentésében a 2002-es év súlyos költségvetési nagyvonalúsága miatt tette először szóvá, hogy Magyarország figyelmen kívül hagyja az adósságállomány finanszírozási kockázatait. Ezt aztán minden évben megismételte, és csak a szerencsén múlt, hogy a kedvező pénzpiaci környezet éveken át biztosította az állandósult ikerdeficit (a folyó költségvetési és a fizetésimérleg-hiány) finanszírozását – persze egyre növekvő kockázati felárral. Évekkel később, az IMF-fel megkötött 2008-as hitelszerződéskor még az egyébként vállaltan kormánypárti kötődésű Magyar Narancs is kritikus szellemben írt hosszú elemzést az előzményekről. A lap szerint „régióbeli társaink ráadásul sorra húztak el mellettünk, miközben a Medgyessy-, majd az első Gyurcsány-kormány felelőtlen költségvetési politikája, a meghozott és meg nem hozott intézkedések rontották a versenyképességünket.”

Az országok szuverenitásának mértékét nagymértékben befolyásolja az állam eladósodottsági szintje, amit azonban – mint általában a makrogazdasági adatokat – nem önmagában kell és lehet értelmezni. Fontos szempont persze az adósság szerkezete is, nem mindegy, hogy milyen arányokat mutat a külső szereplők felé, illetve a hazai lakosság irányában fennálló tartozás. Ugyanakkor az sem véletlen, hogy a közgazdaságban bevett módszer szerint az adósságállományt a GDP (bruttó hazai termék), azaz a gazdaság növekedéséhez viszonyítják. Hazánk számára a legnagyobb tehertételt az okozta, hogy az egyébként historikusan magas[4] magyar államadósság mértéke az 1998 és 2002 között bekövetkezett GDP-arányos csökkenést követően a bruttó nemzeti össztermék 53 százalékáról 80 százalék fölé, 2010-ben egy ponton 85 százalékra emelkedett (Lentner 2015, 306.).  Mindezzel Magyarország egyébként a térségből is kilógott, és egyértelműen lemaradt a válság előestéjére (Bohle-Greskovits 2012, 224-225).

A legnagyobb problémát nem önmagában az eladósodás, hanem annak szerkezete jelentette, kirívóan magas volt ugyanis a külföld felé történő eladósodás mértéke, ezen belül is egyre emelkedett a devizaadósság aránya. Az IMF a 2004-ről szóló beszámolójában figyelmeztetett a lakossági (fedezetlen) devizahitelek elterjedésének kockázataira is.”[5] Ez utóbbit azért is fontos felidézni, mert a Gyurcsány-kormány még a 2008-as válság idején sem tett semmit a lakosság devizahitelekkel történő eladósodása ellen, nem figyelmeztették a társadalmat a kockázatokra, korábban pedig olyan jogszabályi és banki környezetet teremtettek,[6]amely kifejezetten ösztönözte az embereket a devizaalapú kölcsönök felvételére. Mindebben jó partnerre találtak a külföldi tulajdonú hitelintézetekben, amelyek magyar társaiknál olcsóbban jutottak külföldi forrásokhoz. Ezek a bankok kezdték el 2003-ban a svájci frank-alapú hitelek tömeges értékesítését, így ezen hitelek állománya 2010 – szinte a nulláról indulva – 3200 milliárd forintra emelkedett. Szintén gyengítette az ország szuverén mozgásterét, hogy mindez a külföldi tulajdonú bankok térnyerését is magával hozta: 2003 és 2010 között 28-ról közel 60 százalékra nőtt a piaci részarányuk (Balogh 2019, 15-16).

A második Orbán-kormány 2011. augusztus 17-i ülésén vitatta meg a devizahitelesek helyzetéről szóló jelentést, amely többek között megállapította[7]: „a Medgyessy-, a Gyurcsány-kormány különösebb korlátozások és gondos használati útmutató nélkül zöld utat adtak a devizahiteleknek. Ennek az egyéni sorstragédiák mellett azért is van jelentősége, mert a nagyarányú kettős eladósodás – vagyis az állam és a lakosság párhuzamos adósságspirálba kerülése – rendkívül felerősítette a 2008 őszén beköszöntött globális pénzügyi válság negatív hatásmechanizmusát. Mindemellett fontos arra is emlékeztetni, hogy a szinte végzetes eladósodás az említett szereplők mellett az önkormányzati és a vállalati szektorra is kiterjedt. Ami az önkormányzati szférát illeti, a 2002-es 191,5 milliárd forintról a szektor adóssága 1247,5 millárd forintra emelkedett 2010-re. Utóbbi összegből több mint ezermilliárdos volt ugyan a hosszú lejáratú kötelezettség, de ennek háromnegyede kockázatosabb volt, hiszen devizában állt fenn (Benczik 2013, 112.)

Ami a nemzetgazdasági szintet illeti, az úgynevezett külföldi adósságállomány a bruttó nemzeti össztermék 100 százaléka fölé emelkedett 2008-ra, melyhez sajnos nem társult elegendő nagyságú devizatartalék (Bod 2011, 183). Összefoglalóan: az eladósodás pedig a világgazdasági válság kitörésekor olyan mértékben beszűkítette a döntéshozók mozgásterét, hogy Magyarország gazdasági értelemben elvesztette szuverenitását (Giró-Szász 2019: 41-42.).  

2.          Szuverenitásvesztés: IMF-gyámság alatt az ország

“A magyarok hozzászoktak a válsághoz, és mindeddig sikerült elkerülnünk az államcsődöt. Tavaly októberben, amikor a válság elért minket, Magyarországot kockázatos helynek tartották, mert a lakosságnak jelentős volt a devizaalapú hitele, és a gazdasági lehetőségeket a reformok hiánya gyengítette. De mi voltunk az egyik első ország, amely a Nemzetközi Valutaalaphoz és az Európai Bizottsághoz fordult. Ez védelmet nyújtott a pénzügyi szabadesés veszélye ellen” – nyilatkozta Bajnai Gordon 2009 novemberében az amerikai Newsweek hetilap internetes kiadásában.[8]A miniszterelnök a kemény megszorításokat tartalmazó csomagját előremutató, merész reformintézkedések sorozataként tálalta, megjegyezve, hogy a lakossággal előzőleg közölte: „fájni fog”. Bajnai egy másik interjúban arról is beszélt, hogy „a harctéri szanitéc nem finomkodik”[9]. E néhány mondatot nemcsak a baj nagyságának demonstrálása, hanem a „válságkezelő” miniszterelnök felfogásának bemutatása miatt is idéztük.[10]

Ahogyan arról Bajnai kormányfő beszélt, 2008 őszére, Gyurcsány Ferenc kormányzásának utolsó évére kényszerpályára került Magyarország. A teljes csőd elkerülése érdekében került sor a már említett hitelszerződés megkötésére 2008 novemberében. Az elemzők előzetes kalkulációit megduplázva, 20 milliárd eurós keretösszeget bocsátottak rendelkezésre: ebből az EU 6,5 milliárd, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) 12,5 milliárd, a Világbank pedig 1 milliárd eurót biztosított.  A mentőövnek azonban komoly ára volt, a csőd szélén tántorgó, a hitelminősítők által bóvli kategóriába sorolt államok egyébként sem alkudozhatnak. A szerződés jelentősen csökkentette az ország önállóságát, a kormány mozgásterét, gyakorlatilag pénzügyi gyámság alá helyezték hazánkat.

A Gyurcsány-kormány hosszú távra eladósította Magyarországot, a korábbi hitelekre a köznyelvbe IMF-hitelként bevonult adósság rátett még egy óriási lapáttal, mindez azt is jelentette, hogy a feltételeket a nemzetközi pénzvilág diktálta[11], nem a magyar választópolgárokat képviselő Országgyűlés. Ez a szuverenitás klasszikus értelmezéseire úgy fordítható le, hogy a terület és a népesség feletti végső hatalom ezzel kulcsfontosságú döntésekben Magyarországon kívülre került. A klasszikus megkülönböztetés szerinti jogi, formális-legális szuverenitás ezzel ugyan nem sérült, a gyakorlati, informális-materális értelemben vett szuverenitás azonban annál inkább.[12]

Így történhetett, hogy a kezdeti válságkezelés gazdasági és politikai sikertelensége láttán a lemondásba menekült Gyurcsány Ferenc helyére lépő új miniszterelnök 2009 áprilisában – még a baloldali sajtóban is brutálisnak nevezett – megszorító csomaggal állt elő[13], amit a nyár folyamán elfogadott a parlament kormánypárti többsége. A valutaalap feltételeit teljesíteni kellett, az árat pedig az adófizető polgárokkal fizettették meg.

A legfontosabb, a társadalom legszélesebb körét érintő intézkedések a következők voltak:

– Megszűnt a 13. havi nyugdíj, aminek a 2009-es második, novemberben esedékes részletét sem folyósították már.

– Emelkedett – fokozatosan, 62-ről 65 évre – a nyugdíjkorhatár is.

– A 2009-es nyugdíjkorrekciót 2010-re tolták, a következő évi pedig elmaradt. 

– A közszférában befagyasztották a béreket és a 13. havi fizetést itt is megszüntették.

–  Két évre korlátozták a gyest és a gyedet,

– Megszűnt a lakástámogatás, valamint a gázár- és távhőtámogatás.

– Emelkedett az áfa, csökkent a tömegközlekedés támogatása.

3.   Szuverenitáspróba: az Orbán-kormány új típusú válságkezelő intézkedései

2010 áprilisában a jobboldali Fidesz-KDNP pártszövetség kétharmados többséggel nyerte meg a parlamenti választásokat. Ez a magyar alkotmányos rendszer szabályai szerint alkotmánymódosító többséget jelentett, egyben egy roppant széleskörű felhatalmazást a magyar gazdasági válság kezelésére. Ugyanis annak ellenére, hogy a Bajnai-kormánynak sikerült némileg csökkentenie a költségvetési hiányt[14], és az azonnali csődveszély valamelyest enyhült, a görög válság kirobbanásával újra megjelentek a felhők Magyarország felett (Barcza 2013, 27.). Az Orbán-kormánynak az Európai Bizottság elvárásai miatt egyszerre kellett egyre jobban megfelelni – az egyébként 2004, azaz az ország uniós csatlakozása óta fennálló – túlzott deficiteljárás alóli fokozatos kikerülés igényének, illetve a gazdasági növekedés újraindításának.

Mivel az Orbán-kormány a vállalkozások és az állampolgárok számára egyaránt tehercsökkentést ígért, erre azonban a fennálló keretek között nem volt gazdasági mozgástér, egy sajátos, innovatív megoldáshoz folyamodtak a döntéshozók. A kormány 2010 július elején egy 29 pontos gazdaságvédelmi akciótervet jelentett be[15], amely egyszerre mutatott a célzott adócsökkentés, a költségvetési hiány tartása és a távlati adósságcsökkentés irányába. A program keretében az 500 millió forintos éves bevétel alatti vállalkozásokra nézve 19-ről 10 százalékra csökkentették a társasági adó kulcsát, döntöttek a 16 százalékos egykulcsos jövedelemadó családi adókedvezményekkel ötvözött rendszerének bevezetéséről, a családon belüli vagyonátadás pedig adómentessé vált. Mindezek az intézkedések az új, munkaalapú gazdaság felé mutató első lépések voltak. A foglalkoztatás bővítését különösen fontos követendő céllá tette az a felismerés, hogy Magyarországon különösen alacsony a foglalkoztatás szintje régiós összevetésben, hiszen míg hazánkban a rendszerváltáskor a munkahelyek 30, addig Lengyelországban 20, míg Csehországban csak az álláshelyek 10 százaléka szűnt meg (György 2017, 207).

Mindemellett a 2010-es költségvetési konszolidáció legfontosabb újítása a külföldi multik és a bankok – valamint a biztosítók és a pénzügyi lízingcégek – közteherviselésbe történő bevonása volt. Ennek jegyében a bankadó mértékét a szocialista kormányok által megállapított 13 milliárd forintról 200 milliárd forint körüli éves összegre emelték, valamint 2010 őszén a magyar gazdaság további három, monopolisztikus jellegű, és külföldi szolgáltatók által meghatározott területén vezettek be különadókat. A válságadók a telekommunikációs cégeket, a közműszolgáltatókat, a kiskereskedelmi láncokat terhelték.  A kormány felkészült arra is, hogy ezek a – többségükben – nemzetközi cégek esetleg adóoptimalizációs technikákkal élhetnek, és ennek megelőzésére a bankokat a mérlegfőösszegük, a másik három terület vállalatait pedig árbevételük alapján adóztatta meg (György 2017,105).[16]

A négy említett ágazat cégei korábban is fizettek – jóval alacsonyabb összegű – különadókat, de 2010-ben és 2011-ben összességében az állami bevételek 4,5, illetve 4,8 százalékát biztosították.[17] Egy másik számítás szerint a különadók 2010-ben a magyar GDP 1,4 százalékára rúgtak, és innen emelkedtek 2013-ra egészen a bruttó nemzeti össztermék 2,23 százalékára. Ezt követően pedig, a gazdasági bővülés felfutásával szerepük egyre csökkent a magyar költségvetés bevételi oldalának fedezésében, és 2017-ben már „csak” a GDP 1,5 százalékát tették ki (György 2017, 106).

Szintén 2010-ben született döntés a magyar állam számára súlyos költségvetési terheket jelentő magánnyugdíjpénztári rendszer felszámolásáról. Az 1997-ben, a Horn-kormány idején külföldi javaslatra bevezetett megoldás évente a bruttó nemzeti össztermék 1 százalékába került Magyarországnak, növelte az államadósságot, miközben a válság éveiben nem volt képes nyugdíjakat kifizetni (Giró-Szász 2019, 50-52.). Önmagában e rendszer visszaalakítása, a magánnyugdíjpénztári tagok állami nyugdíjrendszerbe történő visszalépése komoly terhet vett le a magyar adófizetők válláról, ugyanakkor természetesen ismét sérelmeket okozott jópár külföldi pénzpiaci szereplő számára[18], akik eddig nyertesei voltak a több ezer milliárdos vagyontömeggel való gazdálkodásnak.  Természetesen nem kizárólag a felmerülő károk, így például az államadósság további növekedésének megelőzése miatt volt fontos az átalakítás, hanem az addig az állam számára elmaradt hasznok miatt is. Mindez a „szuverenitásoldalon” pedig a magánnyugdíjpénztárak állami átvétele 5 százalékos államadósságcsökkentést tett lehetővé, miközben bizonyos részvénypakettek átvétele növelte az állami vagyont egyes stratégiai ágazatokban.

Az átalakítások ezen sorozata természetesen egyfajta szuverenitáspróba is volt, hiszen a külföldi tulajdonosok, illetve a mögöttük álló államapparátusok értelemszerűen nem nézték tétlenül a magyar megoldásokat. Nagyjából ettől az időszaktól datálható az, hogy Magyarország és a magyar kormány egyre több kritikát kap a fősodrú sajtóban, és ennek első jelképes ügye szintén egy – akkoriban még – külföldi cégek által dominált iparág, a média szabályozása kapcsán robbant ki, 2010 és 2011 fordulóján[19]. Értelemszerűen az intézkedéseket nemcsak külföldön, hanem Magyarországon is érték kritikák, a politikai mező jobbszéléről és balliberális oldaláról egyaránt, igaz, ellentétes előjellel. Emellett szakértői kritikák is megfogalmazódtak. Volt, aki a válságadók üzleti kiszámíthatóságra, beruházási aktivitásra, illetve árszintre vonatkozó negatív hatásokról írt (Bod 2011, 253). Más úgy fogalmazott, hogy nem javultak a gazdaság növekedési esélyei, folytatódott a beruházás és a fogyasztás visszaesése (Palócz 2013, 79). Sárközy Tamás jogászprofesszor pedig elbocsátásoktól, fiókbezárásoktól és a „befektetői bizalom megbillenésétől” tartott, miközben egyetértett „a fogyasztói társadalom túlzásaival szembeni fellépéssel” (Sárközy 2012, 388.).

A kormány egyik legfontosabb szuverenitásküzdelme a Nemzetközi Valutaalappal zajlott. 2010 nyarán a frissen megalakult kabinet rögtön döntéshelyzetbe került, és alapvetően háromféle lehetősége volt: a 20 milliárdos hitelkeretből még le nem hívott 5,9 milliárd euró lehívása; futamidő-hosszabbítás; illetve új megállapodás a korábbi októberi lejáratával (Wiedermann 2014, 44-45). A kormány utóbbi megoldást egy lengyel mintájú, ún. „elővigyázatossági hitelkeret” formájában pártolta, és közben 2011-re még további türelmet kért – az eurózóna válságidőszakra is tekintettel – a 3 százalékos költségvetési hiány feltételének teljesítését illetően. Ez a típusú hitelmegállapodás garantálta volna a piaci bizalom megerősítését, ugyanakkor meghagyta volna a kormány mozgásterét a válságkezelés egyes megoldásait illetően, amire a magyar döntéshozóknak jó okuk volt. A kormány tárgyalásokkal kapcsolatos álláspontját az akkori kormányszóvivő később úgy foglalta össze, hogy „nem lehet szuverén gazdaságpolitikát megvalósítani akkor, ha a cselekvőképességet befolyásolja a pénzügyi kötöttség és kitettség, ha a hitelezők mondják meg, meddig mehet el a kormányzat” (Giró-Szász 2019, 34).

Meghatározó volt a további évek eseményeit illetően is, hogy mindjárt a tárgyalások elején egyértelművé tette a magyar fél: újabb hitelek helyett csak egy rugalmas, pénzügyi védőhálóként működő keretmegállapodásra van szükségünk. Az akkori nemzetgazdasági miniszter, későbbi jegybankelnök Matolcsy György szerint ugyanis „mind az IMF, mind az Európai Bizottság hibás válságkezelési stratégiát alkalmazott azokban az országokban, amelyek IMF-EU-védőhálót kaptak. Ezek az országok költségvetési megszorításokra épülő, a fenntartható egyensúlyt nem helyreállító, a növekedést beáldozó és politikai instabilitással járó megszorító politikát követtek” (Matolcsy 2015, 188). Mindemellett az is tény, hogy mindkét fél részéről voltak fenntartások, ugyanis az IMF sem ekkor, sem a következő években nem támogatta azt, hogy Magyarország elővigyázatossági hitelkeretet vegyen igénybe.

Miután a kormány a 29 pontos gazdasági akciótervét, és legfőképpen a bankadót illetően nem fogadta be az IMF javaslatait, a Valutaalap tárgyalódelegációja távozott Budapestről. Ez tehát azt jelentette, hogy 2010-ben nem született meg a megállapodás, 2011 végén azonban Magyarország az IMF-tárgyalások újraindítására kényszerült az euróövezet válságának felerősödése miatt.[20] Aki időt nyer, életet nyer – tartja a mondás, és valóban, a 2013-ig húzódó, hosszú szünetekkel, és folyamatos nemzetközi nyomásgyakorlással tarkított tárgyalási időszak alatt a magyar gazdaság magához tért.  A növekedést beindító kormányzati lépéseknek köszönhetően az államháztartás egyre jobb állapotba került, így már semmilyen segítségre nem volt szükségünk az IMF-től. Sőt, fokozatosan vissza tudta fizetni a magyar állam a valutaalapnak a korábbi hiteleket.

A miniszterelnök egy 2013 nyarán készült interjúban, a román Digi24 hírtelevízióban így foglalta össze a történteket. “Amikor arról van szó, hogy nekünk van egy gazdaságpolitikánk, amely nem arra épül, hogy elvesszük a nyugdíjakat, visszametsszük a szociális ellátást, csökkentjük a családi ellátást, és így tovább, hanem más módon próbáljuk megvédeni a nyugdíjasokat, megvédeni a bérből, fizetésből élőket, fönntartani az ország kulturális színvonalát, akkor összeütközésbe tudunk kerülni az IMF képviselőivel: ez történt.” Mint mondta, az is hozzátartozik a történethez, hogy 2008-ban az összeomló Magyarországot az IMF “helyezte lélegeztetőkészülékre”, de az együttműködést 2010-ben csak a bankadó és a nemzetközi cégekre kivetett különadók eltörlése árán lehetett volna folytatni, amire a kormány nemet mondott. “Az IMF-nek megköszönjük a segítséget, úriember nem csibész: nehéz pillanatban segítettek ki bennünket, de nem kívánunk együttműködni tovább. És örülünk annak, hogy most már megtermelte a magyar gazdaság az idei év első felében azt a pénzösszeget, amellyel a még hátralévő hitelösszeget is ki tudjuk fizetni és így elválhatnak útjaink: nem tartozunk többé egymásnak” – jelentette ki Orbán Viktor az említett tévéinterjúban[21].

Később, 2014 január 31-én a Lamfalussy Lectures konferencián[22] a kormányfő így fogalmazott: „Nagyon nehéz döntés volt az 2010-ben, hogy Magyarország pénzügyi stabilizálását úgy végezzük-e el, hogy csökkentjük a magyar kormányzat, a magyar szuverenitás mozgásterét, vagy pedig inkább növeljük azt. Mind a két út járható, csak mind a kettőnek megvannak a maga következményei. És 2010 őszén mi úgy döntöttünk, hogy az IMF-fel lejárt megállapodást nem újítjuk meg. Tehát nem a kétharmaddal megválasztott (…) politikai szuverén parlament hatáskörének csökkentésével, nem az IMF-nek való jogkörátadásokkal próbálunk kijutni a helyzetből, hanem pont fordítva: a felelősség vállalásán keresztül a nemzeti hatáskör és autoritás szélesítésével tesszük meg ezt.”

Mindeközben ugyanakkor a kormány egy alapvető fontosságú kérdésben, az államadósság kapcsán nemcsak saját, hanem utódai mozgásterét is meghatározó mértékben korlátozta. Az alkotmányozás során az új magyar alaptörvénybe egy adósságféket helyeztek el, mely korlátot szabott az eladósodásnak azzal, hogy az államadósságnak a GDP 50 százaléka alá csökkentéséig kötelezővé tette az adósságcsökkentő költségvetések elfogadását. Ez az intézkedés, továbbá az előbbi célkitűzést szolgáló úgynevezett stabilitási törvény jogrendbe történő beiktatása a „jövő szuverenitását”, a következő generációk pénzügyi mozgásterének növelését szolgálta. Ezen szabályok betartását egy fontos garanciális intézmény, az Alaptörvény által is szabályozott Költségvetési Tanács szolgálja, mely Európában is ritka szélességű jogkörrel, így vétójoggal is rendelkezik az állami büdzsé tervezete kapcsán (Kovács 2016, 32).

A pénzügyi szuverenitás szempontjából kulcsfontosságú fordulat következett be az államadósság alakulásának tendenciájában is. Hazánk GDP-arányos bruttó államadósságának 2010-ig emelkedő trendjét 2011-ben sikerült előbb megállítani, majd az adósságválság enyhülésével és a gazdasági növekedés kibontakozásával párhuzamosan fokozatosan csökkenő pályára állítani. Ezzel szemben az Európai Unió (EU-28) átlagos adósságrátája – az elhúzódó kilábalás és a hazánkénál magasabb elsődleges deficit miatt – jelentős növekedést mutatott 2010 és 2014 között. Ebben az időszakban Magyarország mellett csak Lettországnak, Lengyelországnak és Németországnak sikerült csökkentenie a GDP-arányos államadósságát. 2013-ban Magyarország előbb az IMF felé törlesztette fennálló adósságát, majd 2016-ban az Európai Bizottságnak is visszafizette az utolsó 2008-as törlesztőrészletet.[23]

  1. számú ábra: A magyar államadósság GDP-arányos mértékének alakulása 2005 és 2017 között

A fenti pozitív folyamatok egyelőre a 2018-2022-es kormányzati ciklusban is folytatódtak. A GDP-arányos államadósság 2019 második negyedévében már 68 százalékra csökkent, és év végére nagyjából 67 százalékos szintre mérséklődhetett, amely közelíti Szlovákia és Lengyelország 50 százalékos szintjét[24]. Mindemellett a kormánynak fontos célja, hogy a külföld felé való kitettségünk az adósság pénznemét, illetve a hitelezők honosságát illetően is csökkenjen, és mindezt szintén szuverenitáskérdésként fogja fel (Giró-Szász 2019, 44). Ezen a téren a helyzet úgy áll, hogy 2019-ben már az államadósság 70 százaléka volt magyar kézben, és egyre nőtt ezen belül a lakossági finanszírozás aránya. A pénzügyminiszter legutóbbi tájékoztatása szerint ezzel együtt a korábbi 50 százalékról 17 százalékra mérséklődött 2019 végére az adósság devizaaránya. Mindez pedig lehetővé teszi, hogy a 2009-ben még a GDP 4 százalékát jelentő éves kamatkiadást immár a GDP 1,7 százalékára csökkentsék.[25]

Ugyanakkor nemcsak a központi, hanem a helyi önkormányzati eladósodást is kezelni kellett. Amint a költségvetési mozgástér erre lehetőséget biztosított, a kormány történelmi léptékű, 1 369 milliárd forintnyi adósságot vállalt át az önkormányzatoktól. Annak érdekében, hogy a „moral hazard” probléma ne merülhessen fel, a kormány ezzel párhuzamosan a hitel nélkül gazdálkodó 1 172 önkormányzatot külön forrásokkal támogatta meg. A jövőbeli eladósodás elkerülését az egyik oldalról a feladatalapú finanszírozásra való áttérés és központi hitelengedélyezés kötelezővé tételével biztosították. Mindeközben pedig a kormány a konszolidációval párhuzamosan döntött egyes, önkormányzati feladatkörben levő feladatok átvállalásáról, mindenekelőtt az oktatás és az egészségügy területén.

2010-re végképp a kormányzati mozgásteret szűkítő, a pénzügyi szuverenitást – így például a kamat- és az árfolyampolitikát – korlátozó eszközzé vált a devizahitelezés korábban tárgyalt problémája. A következő években a kormány nemzetközi színtéren vívott nehéz küzdelmei eredményeképp születtek meg azok az intézkedések, amelyek közvetlenül segítették a háztartások kimenekítését a csőd széléről. A korábban megkötött szerződések eleve a bankok érdekeit szolgálták a lakosságéval szemben, jogukban állt ugyanis a kamatszint változtatása. Később ezeket a jogokat korlátozták, 2011-ben pedig meg is szüntették, de a régi szerződések továbbra is a lakosságot kiszolgáltató formában maradtak érvényben. A devizahitel állomány ezt követően egyébként is visszaszorult, a tapasztalatok következtében pedig megszűnt a deviza alapú hitelfelvétel népszerűsége.

Azok a családok szorultak leginkább védelemre, akik deviza alapú jelzáloghitelek törlesztésével bajlódtak. A magas adósság mellett az ingatlanok értéke is csökkenő tendenciát mutatott, de a legsúlyosabb probléma abból adódott, hogy a törlesztésre nem képes ügyfeleket a kilakoltatás veszélye is fenyegette. Erre megoldást részben a kilakoltatási moratórium meghosszabbítása jelentett, emellett a Nemzeti Eszközkezelő Zrt. közreműködésével a szociálisan rászorultaknak lehetőségük nyílt megszabadulni adósságuktól. Az adósság elengedése természetesen csak az ingatlan tulajdonjogáról való lemondás mellett valósulhatott meg. Az Eszközkezelő megvásárolta azt a banktól, de az adós bérlőként továbbra is az adott ingatlanban maradhatott.        

Az árfolyamgát és végtörlesztés lehetősége szintén jelentős tehertől szabadította meg a devizahiteleseket. Az árfolyamgát lényege az volt, hogy az aktuális – és várható – árfolyamtól kedvezőbb szinten rögzítettek egy átváltási értéket. Miután a kialakult helyzetért mindhárom szereplő – adós, hitelező, állam – valamilyen mértékben felelősek volt, így a bankoknál az árfolyamgát révén keletkezett veszteséget megosztották egymás közt a bankok, az ügyfelek és az állam. A kedvező rögzített árfolyamszint persze nem jelentette azt, hogy a valós árfolyamtól való eltérést figyelmen kívül hagyják. Számon tartották a valós és a rögzített árfolyam különbségét, amely összeg egy gyűjtőszámlán gyülemlett fel, majd ennek törlesztését 2017-et követően kezdhették meg azok, akik ezt az eljárást választották.

A végtörlesztés ennél szűkebb kört érintett, mert ennek vállalásához szükség volt felhalmozott vagyonra. Végtörlesztés esetén egy kedvezőbb árfolyamon teljes egészében, egyösszegben törleszthették fennálló tartozásukat a devizahitelesek. Nagy segítség volt ez azoknak, akik kellő mértékű megtakarításokkal rendelkeztek, de a bankoknak nem volt kötelező hitelt nyújtani, ha valaki abból szerette volna kihasználni a végtörlesztés lehetőségét. Így is jelentős mértékben enyhítették a túlzott devizahitelezés következtében kialakult válsághelyzetet a kormány intézkedései. Végül – 2014 végén – a lakossági deviza-jelzáloghitelek kivezetéséről is megszületett a döntés, a forintosításuk fél évet vett igénybe. Ezután már forinthitelként működtek, nem befolyásolták őket árfolyammozgások, csökkentve ezzel a kockázatukat

.

2. számú ábra: A devizaalapú hitelek állománya és típusai Magyarországon (2010-2019)

 4.   A magyar gazdaság növekvő időszaka, 7 kulcspolitika a szuverenitásbővítés jegyében

A szuverenitásért való küzdelem kulcséve talán 2012 volt, de az első komoly eredményeket a következő, a 2013-as év hozta. Több szimbolikus esemény is kötődik ehhez az évszámhoz, hiszen ekkor indult el a magyar gazdaság bővülésének korszaka, a bérek emelkedésének azóta is töretlen folyamata, a rezsicsökkentés többlépéses intézkedéssorozata, és ekkor lépett hivatalba az a jegybanki vezetés, amely nagyhatású kamatcsökkentést és gazdaságélénkítést hajtott végre. Mégis, ezen események közül talán a legfontosabb jelképes jelentőségű tett Magyarország túlzottdeficit-eljárásból történt kivezetése volt.

Hazánk a 2004-es uniós csatlakozás óta úgynevezett „Excessive Deficit Procedure” (EDP), azaz túlzottdeficit-eljárás alatt állt. Ez röviden annyit tesz, hogy a maastrichti hiánykritériumot (a bruttó nemzeti össztermék három százalékát) meghaladó magyar költségvetési deficit miatt az Európai Bizottság és az ECOFIN Tanács szoros ellenőrzés alá vonhatja az adott ország gazdaságpolitikáját, ami szuverenitáskorlátozással jár. Sokatmondó Magyarország EDP-története is. 2004 és 2006 között 2008 volt a hiánykritérium teljesítésének céldátuma, majd 2006-ban ez már 2009-re tolódott. Utóbbi évben 2011 lett az újabb céldátum, 2010-ben azonban az új kormány már nem kapott halasztást. Bár 2011-ben sikerült tartani a célszámot, de ez nem felelt meg az EU fenntarthatósági elvárásának. Végül – bár 2012 tavaszán már a hazánknak járó kohéziós források felfüggesztésével fenyegetett a Pénzügyminiszterek Tanácsa – 2013-ban sikerült teljesíteni a célt (Laczkó 2015, 73-74).

Szintén idetartozó fontos eredmény, hogy az államháztartási hiány korlátok közé szorítása nem egy ideiglenes eredmény volt, hanem tartósnak bizonyult. Különösen fontos volt, hogy 2014-ben megszakadt egy sajátos magyar sorozat, a választási költségvetések gyakorlata. Négyévente az aktuális kormányok bőven három százalék feletti hiányt engedtek meg maguknak, a választási konjunktúrára való tekintettel. Ennek kétségtelen negatív csúcstartója a második Gyurcsány-kormány volt, amely 2006-ban közel 10 százalékos hiányt produkált GDP-arányosan. A választási költségvetések azért is ütöttek vissza, mert egy, a közgazdasági ciklusoktól eltérő, sajátos „stop-go” logikát[26] hoztak a magyar gazdaságkormányzásba. A megszorításokat emiatt nem lehetett a konjuktúraciklusokhoz igazítani, ez pedig – például a 2006-2010-es ciklusban – jócskán korlátozta a magyar gazdaság válságkezelési mozgásterét. Ez volt az a káros folyamat, amelynek a 2014-es és a 2018-as választási évben is gátat vetett az Orbán-kormány, hiszen e két esztendőben rendre 2,8 százalék, illetve 2,3 százalék volt az államháztartás hiánya.[27] A 2014-es paradigmaváltást az alábbi ábra jól illusztrálja.

3. ábra: GDP-arányos költségvetési években Magyarországon 1998-2014

A növekedés beindítása a kedvezőbbre fordult külső környezetben 2013-ra sikerült. Egy olyan növekedési fordulat következett be, amelyet számos kormányzati és jegybanki intézkedés segített. Mindenekelőtt különböző foglalkoztatáspolitikai lépésekkel – korai nyugdíjazás reformja, munkaerővédelmi akcióterv, célzott munkahelyteremtési támogatások, közfoglalkoztatás bővítése – sikerült elérni, hogy érdemben növekedjen a munkahelyek száma, 2019 végére több mint 800 ezerrel. Sikerült felpörgetni az uniós források felhasználását, növelni a beruházási rátát, és különböző adócsökkentéseket, valamint egy sor további innovatív intézkedést végrehajtani (Matolcsy 2015, 229). Mindez relatíve rövid idő alatt oda vezetett, hogy a 2010-es évtized végére a magyar gazdaság nehéz külpiaci környezetben is, köszönhetően a belső motorok erejének (pl. fogyasztás, beruházások, építőipar) képes volt az ötszázalékos növekedésre, két egymást követő évben is. Ezen növekedés nagyjából felét adták a belső motorok[28], ami mindenképpen annak a jele, hogy az ország külpiaci kitettsége csökkent, ezzel együtt pedig a szuverén gazdaságpolitikai mozgástér nőtt.

4.ábra: A magyar bruttó nemzeti össztermék változása 2011 és 2019 között (forrás: portfolio.hu)

Beszédes adatsor az is, amely összeveti a német és a magyar GDP-növekedés alakulását a 2008-as válságtól napjainkig. Ez azt bizonyítja, hogy érdemben megindult a magyar gazdaság konvergenciája az uniós átlag felé. A legutolsó elérhető adatok szerint Magyarország az EU28-ak átlagához képest – vásárlóerő-paritáson számolt adatok szerint 65-ről 71 százalékra zárkózott fel 2018 végére, megelőzve például a nagy nemzetközi hitelezők által diktált válságkezelési receptet követő Görögországot.[29]

5.  ábra: A magyar és a német gazdaság teljesítménye, azaz a bruttó nemzeti össztermék (önmagukhoz mért) alakulása 2008 első félévhez képest (forrás: gvi.hu)

A magyar gazdaság növekedési fordulatában kulcsszerepe volt a megújuló, egyértelműen szuverenista jegybanki politikának. Míg a korábbi vezetés a magas kamatok politikáját követte, 2012-től a megújuló Monetáris Tanács, majd 2013 tavaszától az új jegybankelnök, Matolcsy György – a jegybank elsődleges feladatának veszélyeztetése nélkül – új célokat is kitűzött a Magyar Nemzeti Bank elé. A gazdaságot segítő kamatcsökkentési politika mellett a jegybank elindította a Növekedési Hitelprogramot is. Van olyan jegybanki számítás[30], amely szerint ez a két kulcsfontosságú intézkedéssorozat önmagában a gazdasági növekedés felét biztosította a 2013 és 2015 közötti időszakban.

Többek által bravúrosnak minősített, jól ütemezett lépés volt az MNB részéről a devizahitelek forintosítása, amelyet éppen két hónappal a frank árfolyamgát eltörlése előtt sikerült végrehajtani. Ezzel a 3500 milliárd forintos frankhitelállomány 700 milliárd forintos bővülését akadályozta meg a jegybank. Ezzel, és a korábban ismertetett jegybanki politikával a magyar gazdaság külső sérülékenysége is csökkent (Szajlai 2016, 49-50). Végül érdemes megjegyezni, hogy az állam kamatkiadási terhei a 2009-es GDP-arányos 4 százalékos szintről, amely még 2012-ben is a GDP 4,2 százalékát tette ki, 2020-ban a tervek szerint a GDP 1,9 százalékára mérséklődik.[31] A kamatterhek mérséklődése a gazdaságpolitikai mozgásteret növeli, de egyúttal a további eladósodásnak is gátat vet, és – a gyors növekedéssel együtt – lehetőséget biztosít az államadósság „kinövésére”, a pénzügyi szuverenitás szempontjából egy pozitív spirál kihasználására.

2010-et megelőzően ellátásbiztonsági kérdések, illetve ármozgások miatt napi szuverenitási kérdést jelentett a közműszektor működése, azaz állampolgári szemszögből nézve a rezsi kérdése. A rendszerváltást követően, 1994 és 1998 között a Horn-kormány a közműszektor jó részét privatizálta, ezzel egy fontos, úgynevezett kritikus szektor került külföldi kézbe (György 2017, 129-132.). Mindez csökkentette a mindenkori magyar kormányok beavatkozási lehetőségét, alapvetően az árpolitika meghatározása maradt a kezükben, ezzel azonban gyakran nem tudtak/akartak élni. A világpiaci folyamatok mellett ennek eredménye is volt, hogy 2002-höz képest 2010-re a lakásfenntartási költségek több, mint kétszeresükre emelkedtek, amelyet a baloldali kormányok rászorultsági alapú támogatásokkal igyekeztek valamelyest tompítani.

6. ábra Egy főre jutó éves lakásfenntartási kiadások, illetve havi nettó átlagkereset alakulása 2000 és 2010 között (forrás: portfolio.hu)

A Fidesz-KDNP a 2002-es és a 2006-os választási kampányban is az áremelkedések kormányzati fékezésével kampányolt, így nem volt meglepő, hogy 2012-től előbb befagyasztották, majd 2013-tól egyenesen csökkentették a rezsiköltségeket (Giró-Szász 2019, 157-159.). Mindez 2013-2014-ben több fordulóban következett be, és a földgáz esetében 25,19 százalékos, a távhő esetében 22,63 százalékos, az áramár esetében pedig 24,55 százalékos tarifacsökkenést jelentett 2012-höz képest. Mindez értelemszerűen több multinacionális cég számára komoly profitcsökkenést eredményezett. Az ezt követő években a közműszektor meghatározó vállalatai kerültek magyar, elsősorban állami kézbe, így a kormány a nyugati világ kritikus szektorok kapcsán mutatott példáját érvényesíti Magyarországon is.

A kormány a szuverenitás fontos eszközeként kezeli a bankrendszer magyar többségi tulajdonát, szoros gondolati egységben a növekvő bérek és megtakarítások politikájával. Orbán Viktor 2013-ban ezt úgy fogalmazta meg, hogy „át fogjuk építeni a bankrendszerünket úgy, hogy legalább 50 százalékban magyar tőkéből működjön. Nemsokára képesek leszünk arra, hogy a saját megtakarításainkból tudjuk finanszírozni az ország fejlődését” (Janke 2013, 298-299.). Emellett a kormány stratégiai szuverenitási célként tűzte ki – okulva a világgazdasági válság idején a Magyarországon működő külföldi bankok viselkedéséből -, hogy a magyarországi bankrendszer tulajdonosi arányait tekintve is legalább felerészben magyar kézben legyen.[32] Ennek érdekében 2012 óta az állam több bankot is részben, vagy egészben megvásárolt. Ezek között volt a Takarékbank, az MKB, a Budapest Bank, az Erste Bank egy kisebb pakettje (15 százalék), hogy csak a nagyobb tranzakciókat említsük. Ezek egy részét azóta magánosították, igaz, magyar kézbe kerültek, így a stratégiai cél elérését ezek a lépések is elősegítették. A magyar bankrendszer eredményessége pedig időközben rekordokat dönt, nem kis részben a gazdasági növekedésnek, az átlagbér – még a gazdasági növekedés ütemét is meghaladó – dinamikus növekedésének, és az újra élénkülő hitelfelvételi kedvnek.


7. ábra: a reál bruttó átlagbér alakulása 2010 és 2018 között (forrás: növekedés.hu)

Ami a megtakarításokat illeti, az állam ezzel kapcsolatos hozzáállásában a bankok tőkével való ellátásához képest jól láthatóan elsőbbséget élvez az államadósság lakossági finanszírozása. A 2010 év végi 436 milliárd forintról 9074 milliárd forintra nőtt a lakossági állampapírok állománya, ami több, mint húszszoros növekedést jelent. A tervek szerint 2020-ra a teljes magyar adósságállománynak már a negyede lesz a magyar állampolgárok kezében[33], amiben döntő szerepet játszik a Magyar Állampapír Plusz (MÁP+), amely jóval az infláció feletti kamatot garantál a megtakarítók számára. Természetesen az állam a forintalapú finanszírozásra helyez nagyobb hangsúlyt, amelynek eredményeként 50 százalék fölötti szintről 20 százalék körüli szintre mérséklődött a devizaadósság aránya[34].  Ez a két említett megoldás pedig ismét csak a magyar állam külső sérülékenységét csökkenti, hiszen több más állam – így például Japán vagy Olaszország – tapasztalatai alapján ez a megoldás az államadósság finanszírozása terén komoly mozgástérbővítést, azaz az állami szuverenitás növekedését eredményezi.

5.  A szuverenitáspolitika és a társadalom

A fent említett szuverenitáseredmények jó része nem önmagában vett állami-bürokratikus részsiker, hanem az egész magyar társadalom számára lényeges változás. Nyilván a rezsicsökkentés által a magyar családoknál hagyott közel 1700 milliárd forint[35], illetve a béremelések, valamint általában a gazdaság növekedése szélesebb rétegeket érint közvetlenül, mint példának okáért az államháztartási hiány alacsony szinten tartása, de érdemes az egészet egy egységes keretként értelmezni. Hiszen például a rezsicsökkentésből a háztartásoknál maradó források adott esetben a fogyasztás révén a gazdaságot is pörgethették-pörgethetik, de akár megtakarításként az államadósságot is finanszírozhatják, egyszerre hajtva pénzügyi hasznot az adott háztartás, illetve a magyar állam számára. Utóbbi profit pedig értelemszerűen újra beruházás, vagy megtakarítás alapjául szolgálhat, mindez pedig egy pozitív spirált alakít ki, meghajtva és működtetve a magyar gazdaság belső motorjait. Úgyszintén, az otthonteremtési támogatások nemcsak a gyermekvállalást ösztönzik, hanem a magyar építőipar teljesítményét is bővítik, továbbá növelik a foglalkoztatottak számát, és emelik az adóbevételeket. Harmadik példaként érdemes megemlíteni a trendszerű minimálbéremeléseket, amelyek révén nemcsak a már munkaviszonyban állók keresete bővül, hiszen ezek az intézkedések „felfelé tolják” a kereseti táblát a vállalatoknál. Sőt, járulékos hatásként az emelkedő minimálbér egyre többeket ösztönöz a munkaerőpiacra való belépésre, miközben fehéríti a munkaerőpiac szürkezónáit is.

Az ilyen típusú, egyszerre több célt szolgáló, „multiplikátor intézkedések”, amelyek több területen is szolgálják a nemzeti érdeket, jól jellemzik az Orbán-kormány szuverenitásbővítő megközelítését. Amint a fenti példák mutatják, egyetlen csavar meghúzása az államgépezet több pontján fejthet ki egymást követően, vagy akár egyidőben pozitív hatásokat. Ezzel együtt a kormány szuverenitásbővítéssel kapcsolatos politikáját nem lehet elválasztani két alapvető vezérfonaltól: a középosztály megerősítésétől és a gyermeket nevelő családok támogatásától.

[1] A Financial Times szerzője, Harry Mount szellemes megfogalmazása szerint a Mediciek ezzel megszegték a banki hitelezés egyes számú alapszabályát: soha ne adj kölcsön angol királynak! Lásd: Harry Mount: The art of the Medicis is a lesson in absolution for bankers. Financial Times. 2011.09.15. Internetes elérhetőség:  https://www.ft.com/content/2aeeb77c-dedd-11e0-9130-00144feabdc0

[2] Lásd részletesen: Pethő András: Így tették lejtőre Magyarországot I. rész – Az ígéretözön és előzményei. Origo. 2009.07.20. Internetes elérhetőség:  https://www.origo.hu/itthon/20090717-igy-tettek-lejtore-magyarorszagot-i-resz-a-szaznapos-program.html

[3] Pethő András: Így tették lejtőre Magyarországot II. – Baljós árnyak és a titkos program. Origo. 2009.07.21. https://www.origo.hu/itthon/20090720-igy-tettek-lejtore-magyarorszagot-ii-baljos-arnyak-es-a.html

[4] Egészen az 1970-es évekig, a Kádár-rezsim első komolyabb válságidőszakáig kell visszanyúlnunk. A magyar bruttó államadósság 1973 és 1989 között 2,1 milliárd dollárról 20,4 milliárd dollárra nőtt.

[5] Bogár Zsolt-Mészáros Bálint: Az IMF-hitel története és következményei – Nehéz napok éjszakái. Magyar Narancs 2008/45. szám, Internetes elérhetőség: https://magyarnarancs.hu/belpol/az_imf-hitel_tortenete_es_kovetkezmenyei_-_nehez_napok_ejszakai-70117

[6] Itt elsősorban a kamattámogatott forintalapú lakáshitelek kivezetésének kérdése merül fel, amelyet az akkor döntéshozók elviselhetetlen költségvetési teherként azonosítottak, azonban megszüntetésük egyenes utat jelentett a még súlyosabb devizaalapú eladósodás felé.

[7] Itt a devizahitel-jelentés: ezért is Gyurcsány a felelős. Napi.hu 2011.08.18. 

[8] Gordon Bajnai, Hungary’s P.M., takes the lead. Newsweek. 2009. 11. 26. Internetes elérhetőség: https://www.newsweek.com/gordon-bajnai-hungarys-pm-takes-lead-76983

[9] „A harctéri szanitéc nem finomkodik” – Bajnai Gordon nemzeti fejlesztési és gazdasági miniszterrel beszélget Farkas Zoltán. Mozgó Világ, 2008 december. Internetes elérhetőség: https://epa.oszk.hu/01300/01326/00106/MV_2008_12_02.htm

[10] Bajnai a fent idézett Mozgó Világ-interjúban a technokrata narratíva hagyományos megfogalmazásaival, a „nyitott gazdaság”, és a „függés” bemutatásával érzékeltette a bekövetkezett szuverenitáskorlátozást: Tudtuk ugyanis, hogy ennek a válságnak igenis lesznek másodlagos hatásai, nőni fog a munkanélküliség, gyárbezárások várhatók, a vállalkozásokra piacvesztés várhat, pénzügyi gondjaik nőni fognak, hiszen a miénk Európa második-harmadik legnyitottabb gazdasága. Rettenetesen függünk attól, mi történik Németországban, Olaszországban, a legnagyobb piacainkon. (…) Azt gondolom, Magyarországon a pénzügyi mentőakcióval elértük, hogy a pénzügyi rendszerek működnek, de mivel nagyon erősen függünk a külső rendszerektől, még nem látjuk, milyen zavarokat importálunk.

[11] A nemzetközi szakirodalomban SAL-nek nevezik ezt a jelenséget: Structural Adjustment Lending, azaz szerkezeti kiigazításhoz kötött hitel (Fafchamps 1996, 1-33.).

[12] Lásd részletesen az Alapjogokért Központ „Kié a hatalom” című, a szuverenitás történelmi értelmezési csomópontjairól szóló tanulmányát. 2019.11.26. Internetes elérhetőség: http://alapjogokert.hu/2019/11/26/kie-a-hatalom-2/

[13] Lásd például a Hír 24 2009. április 2-ai címadását: https://24.hu/belfold/2009/04/02/brutalis_bajnai_csomag/

[14] Ennek mértékéről 2010-ben és azóta is viták folytak, de az új kormány álláspontja és jobboldali szakértők szerint valójában a 2010-es várható költségvetési hiány 6-7 százalékos volt a kormányváltáskor. Lásd: „Kevés újdonsággal szolgálnak Varga csontvázai.” Internetes elérhetőség: Origo. 2010.09.09. Internetes elérhetőség: https://www.origo.hu/itthon/20100909-reg-ismert-ugyeket-talalt-a-gazdasagi-tenyfeltaro-bizottsag.html

[15] Ez Orbán 29 pontja. Index. 2010.06.08. Internetes elérhetőség: https://index.hu/gazdasag/magyar/2010/06/08/ez_orban_29_pontja/

[16] A következő években további különadók kivetésére került sor, ezek közül a legnagyobb a pénzügyi szervezetek különadója volt, de idesorolható a 2013-tól hatályos közműadó, a 2014-től hatályos reklámadó, illetve a népegészségügyi termékdíj, a baleseti adó és a távközlési adó, Utóbbi három 2012-től került beszedésre.

[17] Forrás: saját számítások.

[18] Az öt legnagyobb magánnyugdíjpénztár 2008-ban a PSZÁF adatai szerint a piac négyötödét uralta, és az ötből négy pénztár külföldi (belga, két holland, német) tulajdonú volt, a piacvezető OTP pénztára mellett. Forrás: GVH. 

[19] Lásd részletesen: Rajcsányi Gellért: Így rontott rá fél Európa a magyar kormányra – Panyi Miklós a Mandinernek. 2015.07.03

[20] Lélektanilag is fontos esemény volt, és egyértelmű kiállást jelentett az ország szuverenitása mellett, hogy a pénzügyi viharok tetőpontját, 2012 januárjában egy óriási tüntetésen több százezren álltak ki Budapesten a kormány hivatalban maradásáért (Békemenet).

[21] Orbán: “Az IMF-nek megköszönjük a segítséget, úriember nem csibész”. MTI. 2013.08.24. 

[22] Orbán Viktor beszéde a Lamfalussy Lectures konferencián, 2014. január 31-én, Budapesten.  

[23] Beke Károly: Hatalmas tehertől szabadulunk meg – Mire költöttük az IMF-hitelt? Portfolio, 2016.04.05. Internetes elérhetőség: https://www.portfolio.hu/gazdasag/20160405/hatalmas-tehertol-szabadulunk-meg-mire-koltottuk-az-imf-hitelt-229691

[24] Varga István: Rekordalacsony szinten a magyar államadósság. Pesti Srácok. 2019.10.01. Internetes elérhetőség: https://pestisracok.hu/rekordalacsony-szinten-a-magyar-allamadossag/

[25] Putsay Gábor: Csökken az államadósság. Magyar Hírlap. 2019.12.13. Internetes elérhetőség: https://www.magyarhirlap.hu/gazdasag/20191213-csokken-az-allamadossag

[26] Lásd részletesen Bessenyei István: Gazdasági növekedés és fenntarthatóság. 2014. Pécs (54-67. oldal) 

[27] Lásd a KSH vonatkozó adatsorát. Internetes elérhetőség: https://www.ksh.hu/docs/hun/eurostat_tablak/tabl/teina200.html

[28] Varga: A magyar gazdasági növekedés fenntartható. 2019.10.01. Mandiner.hu 

[29] Lásd az Eurostat vonatkozó adatsorát: https://ec.europa.eu/eurostat/tgm/table.do?tab=table&init=1&language=en&pcode=tec00114&plugin=1

[30] Az MNB vonatkozó szakmai cikke: Komlóssy Laura- Vadkerti Árpád: Az újraindított kamatcsökkentési ciklus makrogazdasági hatásai. Internetes elérhetőség: https://www.mnb.hu/kiadvanyok/szakmai-cikkek/monetaris-politika/komlossy-laura-vadkerti-arpad-az-ujrainditott-kamatcsokkentesi-ciklus-makrogazdasagi-hatasai

[31] Folytatni kell az államadósság csökkentését. 2020.12.12. Kormany.hu Internetes elérhetőség: https://www.kormany.hu/hu/nemzetgazdasagi-miniszterium/hirek/folytatni-kell-az-allamadossag-csokkenteset

[32] Lásd Orbán Viktor beszédét a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara 2012. július 17-ei ülésén. Internetes elérhetőség: http://2010-2015.miniszterelnok.hu/beszed/uj_gazdasagi_modellt_epit_a_kormany

[33] Efelé mutatnak az Államadósság Központ legfrissebb adatai is, miszerint 2019-ben 1558 milliárd forinttal emelkedett a lakossági állampapírok állománya, mely év végén meghaladta a 9074 milliárd forintot. Internetes elérhetőség: https://www.allampapir.hu/hir/2019-a-lakossagi-allampapirok-eve-volt

[34] Folytatni kell az államadósság csökkentését. 2020.12.12. MTI Internetes elérhetőség: https://www.kormany.hu/hu/nemzetgazdasagi-miniszterium/hirek/folytatni-kell-az-allamadossag-csokkenteset

[35] A rezsicsökkentéssel 1700 milliárd forintot takarítottak meg a magyar családok 2012 óta. MTI 2019.11.30. Internetes elérhetőség: https://www.kormany.hu/hu/innovacios-es-technologiai-miniszterium/parlamenti-allamtitkar/hirek/a-rezsicsokkentessel-1700-milliard-forintot-takaritottak-meg-a-magyar-csaladok-2012-ota

Irodalmojegyzék:

  1. Balogh László 2019: A devizahitelek tizenöt éve Magyarországon (megjelenésük, kezelésük, nemzetközi hátterük). IN: Devizahitelezés Magyarországon. A devizahitelezés jogi és közgazdasági elemzése. (szerk. Bodzási Balázs). Budapesti Corvinus Egyetem, Budapest.
  2. Barcza György 2013: A magyar gazdasági modell. Nemzeti Érdek 2013/3. szám. 26-35. oldal
  3. Berczik Ábel 2013: Összefoglaló a helyi önkormányzatok adósságkonszolidációjáról. Nemzeti Érdek, 2013/3. szám. 112-117. oldal
  4. Bod Péter Ákos 2011: Gazdaságpolitikai döntések válságos időkben. A magyar eset (2008-2010). Századvég Kiadó, Budapest.
  5. Bohle Dorothee-Greskovits Béla: 2012: Capitalist Diversity on Europe’s Periphery. Cornell University Press. Ithaca and London.
  6. Fafchamps, Marcel 2011: Sovereign Debt, Structural Adjustment, and Conditionality. Stanford University. Journal of Development Economics, 50:313-335. November 1996. Internetes elérhetőség: https://web.stanford.edu/~fafchamp/sover.pdf
  7. Ferguson Niall 2010: A pénz felemelkedése. A világ pénzügyi történelme. Scolar Kiadó
  8. Giró Szász András 2019: Gondolat és Erő. A cselekvő állam orbáni modellje. Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, Budapest.
  9. György László 2012: Létezik-e jó IMF-megállapodás? Nemzeti Érdek 2012/2. 64-79. oldal
  10. György László 2017: Egyensúlyteremtés. A gazdaságpolitika missziója. Századvég Kiadó.
  11. Heffernan Shelagh A. 2012: Sovereign Risk Analysis. Routledge. Oxfordshire.
  12. Janke Igor 2013: Hajrá, Magyarok! Az Orbán Viktor-sztori egy lengyel újságíró szemével. Rézbong Kiadó.
  13. Kovács Árpád 2016: Szabályalapú költségvetés: út a költségvetési stabilitáshoz. Polgári Szemle 2016/4-6. 18-41. oldal
  14. Laczkó Tihamér 2015: Magyarország kivezetése a túlzottdeficit-eljárásból. Polgári Szemle 2015/1-3. 72-89. oldal
  15. Lentner Csaba 2015: A lakossági devizahitelezés kialakulásának és konszolidációjának rendszertani vázlata. Pénzügyi Szemle 2015/3. 305-318. oldal
  16. Matolcsy György 2015: Egyensúly és növekedés. Konszolidáció és stabilizáció Magyarországon 2010-2014. Kairosz Kiadó.
  17. Matouk Jean 2009: On Financial Sovereignty. Revue d’Économie Financiére, Programme National Persée, vol. 9(1), pages 59-70. Internetes elérhetőség: https://www.persee.fr/doc/ecofi_1767-4603_2009_hos_9_1_5491
  18. Palócz Éva 2013: A magyar gazdaság lemaradásának néhány reálgazdasági összetevője. In: Minden egész eltörött. Útteremtés és útfüggőség válságos környezetben. (szerk.: Muraközy László). Akadémiai Kiadó, Budapest.  
  19. Sárközy Tamás 2012: Magyarország kormányzása 1978-2012. A szoft diktatúra kormányzásától az újkapitalista konfliktusos demokrácia kormányzásán át a fülkeforradalom vezérdemokráciájának kormányzásáig. Park Könyvkiadó, Budapest.
  20. St. Korowicz, Marek 1959: Introduction to International Law. Present Conceptions of International Law In Theory and Practice. Springer-Science+Business Media B.V.
  21. Szajlai Csaba 2016: Közgazdasági energiacirkuláció: Matolcsy György három éve a Magyar Nemzeti Bank élén. Magyar Szemle 2016. október. 45-51. oldal
  22. Wiedermann Helga 2014: Sakk és Póker. Krónika a magyar gazdasági szabadságharc győztes csatáiról. Kairosz Kiadó.