Alapjogokért Központ

Rumpelstiltskin

Kéri Veronika

Mind jól ismerjük a Grimm testvérek egyik legfontosabb meséjét, a Rumpelstiltskint (az eredetiben: Rumpelstilzchen, magyarul Tűzmanócskaként ismert). A történet egy molnár lányáról szól, akiről apja azt állítja, aranyat tud szőni a szalmából, így remélvén lányát hozzáadni a királyhoz. A király természetesen nem hisz a molnár szavának, próba elé állítja a lányt, ha nem fonja meg szalmából az aranyat, életével fizet apja hazugságáért. A lány elkeseredetten ül a megoldhatatlan feladat előtt, amikor megjelenik a manó, Rumpelstiltskin. Első éjszaka a lány nyakláncát, második nap egy gyűrűt, harmadik nap pedig elsőszülött gyermekét kéri fizetségül, de megszövi szalmából az aranyat

Később el is megy a lányhoz – ekkor már királynéhoz – jogos jussáért, a nagy sírás-rívás hatására pedig új paktum lép életbe közöttük. A lány végül három napot kap, hogy kitalálja a manó nevét, ha sikerül, megtarthatja gyermekét. Az utolsó napon meghallja, ahogyan a manó a tűz körül ugrálva saját nevét kiabálja, fény derül kilétére, így Rumpelstiltskin dühében széttépi önmagát. Boldogan éltek, míg meg nem haltak…

A Grimm testvérek meséiben ott rejlenek az emberi psziché legmélyebb mozgatórugói, amelyeket már gyerekkorban megtanulunk. Miről is van itt szó? A manót valójában pozitív színben is feltüntethetnénk, hisz ott volt a lány végső elkeseredésében, segített neki a bajban. Természetesen elkérte az árát is, ugyanakkor a molnár lánya az első éjszakát sem élte volna túl a segítsége nélkül, arról nem is beszélve, hogy királynévá tette.

De hogyan is kezdődik a történet? A kiszolgáltatott lányt apja belekényszeríti egy élethazugságba, amelyből nem tud – nem mer – kilépni, így segítségre van szüksége. Szüksége van valakire, aki fenntartja, beigazolja és működteti élethazugságát. Az aranyat meg kell fonni. Az ára pedig a legdrágább kincs: a jövője, elsőszülött gyermeke. Emberek vagyunk, így mind jól ismerjük a gyengeség pillanatait. Hazugságaink átszövik egész életünket, így életre hívjuk a manót. A manó nélkülünk nem létezne, ő valósítja meg hazugságainkat, és ha eljön a fizetség ideje, könyörtelenül elveszi, amit neki ígértünk. A mi hibánk, ha Rumpelstiltskin felbukkan életünkben? Valószínűleg igen. Vagy a miénk, vagy az őseinké, akik a valótlanságot kitalálták rólunk, mindenesetre nem háríthatjuk a felelősséget másra. A manó szerves része életünknek, legyen szó az egyén vagy a nagyobb közösség sorsáról. Egyszer volt egy „eredendő” hazugság, amelyet azóta Rumpelstiltskin tart fenn.

És most újra kopogtat. Kopogtat, hogy elvigye magával a neki ígért jövőnket, mindent, ami édes, kedves és fontos számunkra. Mit tehetünk hát ellene? Az időt visszapörgetni nem lehet, így egy dolog marad hátra: néven kell őt neveznünk. Abban a pillanatban, amikor kimondjuk az általunk naggyá tett elnyomó nevét, megszűnik a hatalma felettünk. Ő ugyanis nagyon sebezhető, és ismerjük a gyenge pontját: az anonimitásból táplálkozik. Addig tud uralkodni, addig tud terror alatt tartani, amíg szembe nem nézünk vele, és ki nem mondjuk a nevét. Még csak háborúznunk sem kell vele. Sajnos mi, esendő emberek, sokszor még ezt sem vagyunk képesek megtenni. Túlságosan félünk szembenézni saját magunkkal, így inkább önként áldozattá válunk. Pedig nincs más választásunk. Nézzük csak meg, mit tanít nekünk erről a történelem.

Ha szemügyre vesszük a XX. század két legvéresebb diktatúráját, amelyek emberek millióinak életét követelték és csaknem elpusztítottak mindent, amit az évszázadok, évezredek során őseink felépítettek, mit látunk? Vegyük először a kommunizmust. Volt egy valós probléma a XIX. században, a munkásosztály helyzete. Ez a probléma vitathatatlanul fennállt: korábbi döntések (különösen a felvilágosodás eszméjéből fellángoló francia forradalmat követően elszabadult önzés és mohóság) alapozták meg, de ez a téma mélyebb elemzést igényelne. Ami a lényeget illeti, az emberi szabadság teljes félreértésén alapuló észuralom, a lélek feledésbe merülése, az ember istenné avatása, minden korábbi, objektív mérce elfeledése és az ebből kialakuló társadalmi káosz, ez volt a szalmakazal, amelyből nem tudtunk aranyat szőni. De hamar megjelent Rumpelstiltskin „megváltani” bennünket és nyomorúságos életünket. Marx Károly és barátai aztán megállíthatatlanul szőtték nekünk az aranyat, és még akkor sem ismerte fel őket senki, amikor fizetségükért jöttek, így nem szűnt meg az ideológia hatalma felettünk. Későn neveztük a nevükön követőiket is, így aztán emberi életek millióival fizettünk gyávaságunkért és ostobaságunkért.

Mi történt Hitlerrel és az őt felemelő ideológiával? Ebben az esetben is adott volt egy valós probléma: egy széttépett, megalázott, összeomlott nemzet az I. világháború után. A közösség azonban újra elmulasztotta az őszinte szembenézést a valósággal, így ismét a Rumpelstiltskin markában végezte. Hitler és társai megszőtték a hazugságot, és az ő nevüket sem találta ki senki idejében (sokáig találgatták ugyan, többek között a Time magazin címlapján is 1938-ban) –, ismét ártatlan emberek milliói váltak áldozattá a félelem oltárán.

De miért ilyen nehéz ez? Miért ilyen nehéz kimondani a nyilvánvalót? Egyfelől azért, mert a hazugság évszázadok óta halmozódik, egyre szövevényesebb, egyre megfoghatatlanabb. Másfelől, Rumpelstiltskin hívei többségben vannak, hangosak, hatalmasak, mindenütt jelen vannak, és már csak a múltbéli tapasztalatok miatt is félünk magunkra haragítani őket. Mindemellett megszűnni látszik az emberekben a lélek érzékelésének képessége, így nem tudnak már egyértelmű különbséget tenni jó és rossz között. Ennek hiányában pedig teljesen ki vagyunk szolgáltatva a szubjektív és ilyen módon határtalanul relativizáló intellektus kénye-kedvének. Ami azonban a legfontosabb: tudjuk, hogy a manót mi hoztuk létre. Lelkünk mélyén pontosan tudjuk, hogy ő a mi bűnünkből/hazugságainkból táplálkozik, így sokkal könnyebb vele „kihordatni” a nehézségeket, mint szembenézni saját magunkkal. Ha nem így tennénk, elkerülhetetlenné válna a kérdés, melytől mindannyian rettegünk: hogy jutottunk idáig?

Márpedig ha nem kíséreljük meg legalább feltenni ezt a kérdést, újra és újra áldozattá tesszük saját magunkat, Rumpelstiltskin áldozatává. Különösen veszélyes játék ez annak fényében, hogy láthatóan már meg is találta következő elakadásunkat, a következő kihívást, az ismét megoldhatatlannak látszó problémát, amelyet telhetetlenségünk és tévelygésünk hívott életre. Ez a klímaváltozás és a földet ellepő szemét. Újra nagy a baj, és a manó pontosan tudja ezt, már ott ólálkodik a szalmakazal körül, és várja, hogy segítséget kérjünk tőle. Várja a pillanatot, hogy újra ne legyen bátorságunk bevallani a királynak az igazat.

Ezúttal talán szálljunk szembe félelmünkkel, és ahelyett, hogy karjaiba omlanánk, nevezzük nevén, még mielőtt áldozataivá válnánk! Vállaljuk a felelősséget őseinkért és saját tetteinkért, és ne feledjük, nem nehéz kitalálni a nevét! A tűz körül táncolva mindig elárulja magát.