Alapjogokért Központ

VILÁGFIGYELŐ #57

„A kultúrharc nem »jobboldali mítosz«”

„A hiperprogresszív kultúrharcosok most már tagadják a kultúrharc puszta létezését is” – kezdi cikkét a Spiked Online hasábjain Andrew Doyle. Mint írja, olyan hírek látnak napvilágot mostanság, amikre öt évvel ezelőtt is azt mondtuk volna, hogy ostobaságok, most pedig mindennapossá váltak. Példaként hozza egy akadémikus kijelentését, miszerint a vita tulajdonképpen „egy imperialista, kapitalista, fehér felsőbbrendűségből eredő, ciszheteró patriarchális technika, ami ahelyett, hogy tudást adna át, inkább a kizárás és az elnyomás eszköze lett”. Doyle kijelenti: a kultúrharc az „új normalitás”.

  • Annak ellenére, ami a szemünk előtt zajlik, egyes kommentátorok kitartanak amellett, hogy a kultúrharc egy jobboldali mítosz, amit csak azok hajtogatnak, akik ellenállnak a változásnak. Szerinte ez olyan manipulációs technika, amellyel félre akarják vezetni és elbizonytalanítani az embereket éppen azok, akik a számtalan bizonyíték ellenére azt is tagadják, hogy az „eltörlés kultúrája” (cancel culture) létezne.
  • Ez azért van, mert a posztmodernizmusból eredő társadalmi igazságosság ideológiája az „átélt tapasztalatokat” és a szubjektivitást előbbre valónak tartja az objektív igazságnál. Nem számít például – írja Doyle – hogy noha J. K. Rowling új könyve említést sem tesz a transzneműekről, mivel korábban már transzfóbnak bélyegezték egy Twitter posztját, ezt a művét is el kell ítélniük transzellenessége miatt.
  • A szerző szerint a leggyakoribb tévhit a kultúrharc kritizálóival kapcsolatban, hogy ők is aktív résztvevői annak. Ez az állítás csak akkor állja meg a helyét, ha szűken értelmezzük a fogalmat. Sokak szerint a társadalmi igazságosság mozgalom vallási fanatikusai és a politikai korrektség ellen küzdő reakciósok konfliktusáról van szó, és ezeken a hangos, de kis létszámú csoportokon kívül mindenki más csak a partvonalról figyel. Ezzel a felfogással az a probléma, hogy az egyik oldal – a társadalmi igazságosság harcosai – mára letagadhatatlanul nagy hatalmat és befolyást szereztek az egyetemeken, az üzleti világban és az intézményekben.
  • A kultúrharc jobban megérthető, ha az autoriterek (és így például ideológiájuk nevében korlátozzák a véleménynyilvánítás és a szólás szabadságát) és az egyéni szabadság támogatói küzdelmeként fogjuk fel. Ily módon pedig mindannyian részesei vagyunk, egytől-egyig. Ha a szabadságunkról van szó, akkor nem hagyhatjuk, hogy a kultúrharc jelenségét egy nem létező mítosznak állítsák be.