Alapjogokért Központ

Európa jövője

Törcsi Péter

Az történt egy héttel ezelőtt az Európai Néppárt választmányán, amire nagyjából számítani lehetett.

Az történt egy héttel ezelőtt az Európai Néppárt választmányán, amire nagyjából számítani lehetett. A nyugati tagpártok és azok politikusai hosszas szájkarate után megfutamodtak, és belátták, hogy nagyobb szükségük van a Fideszre, mint a Fidesznek rájuk. A politikai gyűlést megelőző hetekben Manfred Weber, az EPP csúcsjelöltje és számos néppárti vezető minősíthetetlen hangon beszélt a Fideszről és a magyar kormányfőről. Ultimátumokat osztogattak, vörös vonalakról értekeztek, jogállamiságról, demokráciáról szónokoltak, na meg arról, hogy itt a mese vége a Fidesz számára, ha nem viselkedik úgy, ahogy ők azt megszabják neki, akkor most már végleg kizárják a nevében kereszténydemokrata európai gyűjtőpártból.

Aztán eljött a választmány napja, amikor mindenki a CDU-ra figyelt, hiszen a néppárti tagpártok közül a németek a legbefolyásosabbak. Annegret Kramp-Karrenbauer, a CDU újdonsült elnök asszonya pedig bejelentette, hogy nem a kizárás, hanem az egyoldalú felfüggesztés pártján van – ami nyilvánvalóan a kizárásnak egy enyhébb változata. Erre jött a fideszes válasz: a nagyobbik kormánypárt ezt nem fogadja el, és kilép az EPP-ből. Azonban a nyugati politikusok – hiába próbálja őket a közép-európai régió évtizedek óta őszinteségre szoktatni – nem hitték el Orbán Viktornak, hogy valóban kilépne. Mikor tudatosult bennük, hogy a magyar miniszterelnök nem csupán fenyegetőzik – ami egyébként az ő politikai eszköztáruk legfontosabb része –, hanem valóban azt tenné, amit mond, hirtelen megfutamodtak, és elkezdtek nagy léptekkel hátrálni.

A kompromisszumos eredményt mindannyian ismerjük, a Fidesz saját maga függesztette fel jogainak gyakorlását arra az időre, amíg az úgynevezett „bölcsek tanácsa” el nem készíti jelentését a pártról az EPP számára. Valójában nem is a döntés a lényeges, hanem az, ami mögötte van. Nyilvánvalóan nincs olyan politikai erő, amelyiknek jót tenne egy szakítás két hónappal egy sorsdöntő választás előtt – főleg, ha az egyik legsikeresebb tagpártról van szó. A Néppártnak pedig valóban nagyobb szüksége van most a Fideszre, mint fordítva, hiszen a Fidesz tagságán múlhat az, hogy sikerül-e megőriznie az EPP-nek a választások után a két évtizede fennálló elsőségét. Weber sem szeretné, hogy adott esetben ne róla, hanem Frans Timmermans szocialista csúcsjelöltről szavazzanak az Európai Parlamentben május 26-át követően. Már ha egyáltalán Weber marad a néppárti jelölt, és nem jön helyette valaki egészen más, akinek valóban van tekintélye és ereje az európai politikában, nem úgy, mint a jelenlegi csúcsjelöltnek. Manfred Weber lett végül a múlt heti választmány egyértelmű vesztese, hiszen az ő három feltételéből, amit a Fidesznek szabott, noha lényegében mindegyik teljesült, mégsem sikerült megfékeznie az EPP liberális szárnyát, azok továbbra is ragaszkodtak a Fidesz kizárásához. Ezen felül pedig a hazája legnagyobb tagpártjának, a CDU-nak a vezetője sem az ő megoldása mellett foglalt állást, hanem a felfüggesztést javasolta.

Jól mutatja ez Weber Néppárton belüli súlyát és befolyását, hiába udvarolt hetekig a liberális kisebbségnek, még őket sem sikerült meggyőznie. Ezzel szemben a magyar miniszterelnök és a Fidesz delegációja elérte azt, amit szeretett volna: bent maradni a Néppártban az EP-választásokig. Ha a választásokat megelőzően került volna sor szakításra, akkor a „Fidesz-problémaként” lehetett volna tálalni a kérdést a nyilvánosságnak, azonban, ha úgy alakulnak május 26-án az eredmények, hogy nincs értelme tovább az EPP-ben maradnia a nagyobbik magyar kormánypártnak – mert előbbi mondjuk szövetséget köt a liberálisokkal, zöldekkel –, onnantól kezdve „EPP-problémáról” beszélhetünk majd. Ugyanis semmilyen garancia nincsen arra, hogy a jelenlegi politikai szövetségi rendszer fenntartható marad az EU-ban. Egyre inkább regionális és politikai kérdésekre adandó válaszok mentén alakulnak ki új szövetségek Európa-szerte.

Az EPP egy jelentős része elárulta saját értékeit, és hátat fordított azoknak a választóknak, akiket korábban képviselt. Ma a Néppárton belül a skandinávoknak és a Benelux államoknak az a legnagyobb bajuk a Fidesszel, hogy nem akar illegális bevándorlást, és kiáll Európa keresztény kultúrája mellett. A Néppártot pedig Adenauer, De Gasperi és Schuman éppen a keresztény értékekre és az európai konzervatív hagyományra építették, nem pedig homoszexuális házasságra, a genderlobbira és a könnyű drogok legalizációjára. Ma az alapító atyákat, de még Helmut Kohlt, a német újraegyesítés kancellárját és Jacques Chiracot, egykori francia elnököt is könnyen kizárnák az EPP-ből, amiért azok merészeltek konzervatív politikát folytatni saját hazájukban és Európában egyaránt.

Felmerül a kérdés, hogy érdemes-e egy keresztény értékeket valló pártnak egyáltalán részt vennie egy olyan európai ernyőszervezetben, amelyik teljesen elhagyta korábbi értékeit. Nehéz a válasz, mert egyelőre az EPP adja az EU vezetésének a jelentős részét, és a Néppárt a legbefolyásosabb európai szövetség, ami rendkívül fontos szempont Magyarország EU-s érdekérvényesítése szempontjából. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy szövetségnek lehet-e nevezni egy olyan társaságot, amelynek a jelentős többsége sosem sietett a Fidesz segítségére, amikor utóbbinak szüksége lett volna rá a nemtelen baloldali-liberális-zöld-kommunista támadások miatt az utóbbi közel egy évtizedben.

Az biztos, hogy az európai választópolgárok fogják eldönteni a következő öt évre az unió sorsát. Már most látszik a közvélemény-kutatási tendenciákból, hogy a hagyományos jobb- és hagyományos baloldal veszíteni fog a népszerűségéből. Egyelőre azt még nehéz megjósolni, hogy kik fognak előretörni. A radikális baloldal (ideértve a zöldeket) is erősödő tendenciát mutat, míg sok helyütt Európában – joggal – erősödnek a bevándorlásellenes, elsősorban jobboldali politikai pártok. És mindezek mellett az tapasztalható, hogy egyes régiókban, függetlenül a politikai színezettől, viszonylagos egyetértésben vannak az országok vezetői és állampolgárai is Európa jövőjét illetően.

A V4-es országok kormányfői teljesen eltérő európai politikai pártcsaládokhoz tartoznak, Morawiecki konzervatív, Babis európai liberális, Pellegrini szocialista, míg Orbán Viktor néppárti. Ettől függetlenül az illegális bevándorlást és a nemzetállami szuverenitást tekintve – amelyek Európa szempontjából ma talán a legfontosabb kérdések – nincsen nézetkülönbség a fenti politikusok között. Sőt, talán egész Közép-Európára jellemző a fenti kitétel, ebben a régióban a hagyományos értékek és a bevándorlás kritikus szemlélete meghatározó a politikusok és a választók számára is. Ráadásul nyugatabbra és délebbre is vannak már a közép-európai politikának követői, noha Ausztria csak mérsékelten, de mégis a bevándorlásellenes táborhoz tartozik, ami inkább Strachénak köszönhető, kevésbé Kurznak, Salvini Olaszországa pedig egyértelműen a migráció megfékezése mellett és a mélyebb európai integráció ellen tette le a voksát.

Kialakulhat tehát egy olyan Európai Parlament a jövőben, amelyben nem az ideológiák mentén szerveződő pártok és frakciók fognak szövetséget alkotni, hanem régiók és olyan politikai erők, amelyeknek hasonló víziójuk van Európa jövőjét illetően.

A szerző az Alapjogokért Központ kutatási igazgatója.

Európa jövője