Alapjogokért Központ

Miért ideologikus a nagyvárosi ember?

Kéri Veronika

A modern ember mániákus és állandóan a „villanykapcsolót” keresi, amivel fölébe kerekedhet az időnek, a sors­nak és a sötétségnek.

A választások eredményeiből szerte a világon azt látjuk, hogy a konzervatív pártok lényegesen rosszabb eredményt érnek el a nagyvárosokban, mint vidéken. Ennek okairól rengeteg szociológiai, pszichológiai elmélet létezik – a „liberális” egyetemek hatásától a sokféle ember együttélése következményeinek boncolgatásáig. Valójában mindenki érzi, hogy miért van ez így, ennek ellenére nagyon nehéz meghatározni a fő okot a már következménynek tekinthető jelenségek mellett.

A „liberális” jelző szerintem nem fedi kellőképpen a valóságot, ezért a nagyvárosok vonatkozásában én az „ideologikus” jelzőt használom. Ugyanis ez a lényeg. A nagyvárosi ember – tisztelet a kivételnek – ideologikusan gondolkozik, és ez mindennek az origója. De vajon miért fogékonyabb a városi ember az ideológiákra, mint a vidéki?

A kérdés megválaszolásához először azt kell tisztázni, mi is az az ideológia, mit kínál az embereknek. Az ideológia tulajdonképpen nem más, mint egy program, egy megoldási javaslat az életre. Minden ideologikus gondolat szükségszerűen abból indul ki, hogy ezt a világot és benne a rendet mi határozhatjuk meg. Az ideológia nagymesterei a világot a felvilágosodás idején lezárták. Szentté és teljessé avatták, így már csak az emberen a sor, hogy kénye-kedvére alakítsa, kényelmessé tegye és legfőképpen: megoldást találjon rá. A megoldás pedig gyors és tervszerű kell legyen, figyelmen kívül lehet hagyni az élet saját növekedési idejét, hiszen szerintük a természet – és különösen igaz ez az emberre – gond nélkül átformálható.

Frappáns meglátásnak tartom, hogy az ember valószínűleg akkor vált mániákussá, amikor feltalálta a villanykapcsolót. Innentől kezdve ugyanis megrészegült a gondolattól, hogy világosságot tud csinálni egyetlen gombnyomással. Ettől fogva már nem kellett kivárnia, hogy nappal legyen, nem kellett alávetnie magát az időnek, a természetnek, a Törvénynek, hiszen úgy érezte, legyőzte azt. Isten-komplexusa lett. Ez egy nagyon sokatmondó kép, amely analogikusan alkalmazható az ember életének minden területére. Mi valójában mind a villanykapcsolót keressük. A megoldást az életre. Nem vagyunk hajlandók kivárni, amíg az éjszaka után eljön a nappal, mi fényt akarunk, méghozzá azonnal, mesterségesen.

Ugyanígy az életünkben sem várjuk meg, amíg elmúlik a sötétség, mert egyrészt jobban rettegünk a sötéttől, mint az ezt megelőző bármely kor embere, másrészt nem is értjük már az idő parancsát. „Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak.” (Préd. 3,1) A modern ember ezt a gondolatot teljesen elfelejtve elszakadt az időtől. A modern ember mániákus, és állandóan a „villanykapcsolót” keresi, amivel fölébe kerekedhet az időnek, a sorsnak és a sötétségnek.

Mi mind megtagadjuk az időt, ehhez kétség sem fér. Az ideológia azonban egy olyan „villanykapcsoló”, amely egyben azon emberek lélegeztetőgépe is, akiknek lelkében a tagadás és a természet útjáról való letérés már nem engedi érvényesülni a rendet. A vidéken, de főként falun élő ember többet találkozik a természettel, tudja, mikor van itt az ideje a vetésnek és az aratásnak. Tudja azt is, mennyi idő és mennyi körülmény szerencsés együtt­állása szükséges ahhoz, hogy eljöjjön a várva várt szüret ideje. Egy falusi ember mindennapjainak még része a téli fagyos sötétség, nem úszik állandóan mesterséges fényáradatban. Mekkora lélektani különbséget jelent ez például egy olyan emberhez képest, aki Manhattanben él, a felhőkarcolók között, és gyakorlatilag nem látja már az eget sem? A vidéki ember sem adja már át magát az idő parancsának, de a városi emberrel szemben legalább tud a rend létezéséről.

A konzervatív embernek a XXI. században pedig ez a legfőbb attribútuma: őriz még valami halvány emléket az idő minőségéről, az idő filozófiájáról. Nem akar koncepcionális megoldást találni az életre, mert tudja, nem ez a feladata, hanem az, hogy megélje az idő parancsát. Tudja, csak a szubjektív önkény hazugsága, hogy az érzékelhető világ önmagában teljes, illetve képes önmagát beteljesíteni. Így a konzervatív ember elveti az ideologikus, „megoldásorientált” gondolkodást, a társadalom „villanykapcsolóját”, mivel érzi az e gondolatokat tápláló élethazugságot. A konzervatív emberhez közelebb állnak Rilke szavai: „Ne keresse most a feleleteket – azok nem adatnak meg Önnek, mivel nem tudná átélni őket. És erről van szó: hogy mindent átéljünk. Éljen most a kérdésekben. Élete lassanként, észrevétlenül, egy távoli napon talán belenő majd a feleletbe.”

A városi ember életébe már akarata ellenére sem tud behatolni a „rendelt idő” információja, nem tudja „felvenni” ezt a képet tudat alatt sem, mert nem is találkozik vele. A városi ember számára – egyes kényelmi szempontoktól eltekintve – mindegy, hogy tél van vagy nyár, reggel nyolc óra vagy hajnali kettő, mínusz 10 vagy plusz 10 fok, mert mindez az életére nincsen érdemi hatással, e tényezőktől függetlenítve magát, bármit bármikor és bárhol megtehet. Így, mivel nem érti az élet természetes növekedésének és változásainak törvényét, természetesen a saját és az általa oly nagyra becsült „társadalom” életében sem képes tudomást venni a rend létezéséről.

A mánia pedig igazán csak csoportosan gyakorolható műfaj. A valóság, az igazság önmagából él, nincs szüksége külső támogatásra, mások jóváhagyására. Aki elveszíti a kapcsolatot belső rendjével, az szükségszerűen megerősítésre szorul, külső igazolásra, amit a városokban kap meg. A városok vonzzák az elveszett, megoldásra áhítozó embereket. Ők mint „közösség” aztán le is sajnálják a vidéki embert, aki túl egyszerűen működik a szemükben, nincs „kiokítva”, nem vett kellő mennyiségű leckét a modern kor, a haladás szellemi termékeiből. Ő csak éli az életét anélkül, hogy részt venne a „társadalom” önbeteljesítő megoldásdömpingjében, egyszerűen csak saját életterét kívánja kitölteni a világegyetem helyett. Le is nézik érte, műveletlennek és ostobának, mi több, megvezethető „szavazógépnek” tartják.

Azonban a városi ideológiahívők távolabb nem is állhatnának a valóságtól. Az igazi közösség ugyanis az, melynek tagjai tudnak egymásról, ismerik egymást, generációk óta együtt élve tapasztalták meg a világot, nincs szükségük ideologizált magyarázatokra, hiszen megélve a közösség mindennapjait, ismerik annak minőségét. Megvezetni pedig csak azt lehet, aki nem érti a rendet, aki nem érzi az idő minőségét és a változás természetes ütemét. Aki ezeket nem érzi, és nem érti, az nem áll szilárd alapokon. Akit folyamatosan újabb és újabb elképzelések szállnak meg és tartanak fogva, az manipulálható és teljesen elszakítható a valóságtól. Az életre ideologikus megoldást árulók könnyű prédájaként.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatóhelyettese.

Miért ideologikus a nagyvárosi ember?