Alapjogokért Központ

Határtalan világunk II.

Kéri Veronika

Európa identitásdeficites. A modern kori forradalmak és világháborúk, keleten a kommunizmus rémuralma végérvényesen kiszakították e közösségeket természetes növekedésükből, szembenézés, feldolgozás helyett azonban jött a félelem, a félelemből pedig mindig a soron következő alávetés.

Két héttel ezelőtt (Határtalan világunk, Demokrata, 2019/18. szám) arról írtam, hogy az identitás határokat jelent. Identitásunkat természetes növekedésünk határai jelölik ki, és akik e határokat elhagyják, valójában saját életterüket, saját sorsukat hagyják el. Ugyanakkor nagyon fontos kérdés az is, mi okozza az identitásdeficitet, és milyen következményekkel jár, ha nagyobb közösségeknél áll be ez az állapot. Ennek megértéséhez pedig az önazonosság elvesztése, a félelem és az ideologikus gondolkodás triumvirátusának uralmát, e három jelenség összefüggéseit kell megvizsgálnunk.

Az identitásdeficit, legyen szó individuumokról vagy nagyobb közösségekről, mindig félelmet vált ki. Ez egy teljesen természetes, biológiailag is igazolható jelenség. Ha az ember felszáll egy helikopterre, hogy ejtőernyővel kiugorjon belőle, az ugrás előtt természetes módon elfogja a rettegés, rengeteg adrenalin termelődik. A teste is jelzi, hogy elhagyta növekedésének természetes határait, és ezzel védtelenné vált, veszélybe került.

A félelem márpedig két dologra ösztönözhet, két teljesen különböző irányba terelheti életünket: egyrészt meggyőzhet arról, nem jó ötlet kiugrani egy helikopterből, inkább visszatérek a földre, vissza az éltető határok közé. A másik reakció a félelemre az alibigyártás lehet, és itt jön az egyik legfontosabb elem, az ideológia, mint a határok megtagadásának ösztönzője és egyben következménye is.

Az alibi sokféleképpen szólhat: „a félelem azért van, hogy legyőzzük”, vagy ahogyan Lucifer mondja Az ember tragédiájában, „az nyer, aki mer”. Természetesen nem arról van szó, hogy az ember kerülje a félelemmel járó összes kihívást, hisz annak is van természetes oldala, itt most az extremizmusról beszélünk. A határait elhagyó, identitásdeficites ember – vagy még rosszabb esetben nagyobb lélekszámú közösség – ugyanis mankóra vágyik, megoldási javaslatra, amelynek félelmében alávetheti magát. Az ember félelmében hajlamos kollektívákba tömörülni, hogy azok elképzeléseivel erősítse saját magát. Érthető is, hiszen az alávetés egyszerűbbnek tűnik, mint a valósággal való szembenézés.

Az egyén és a közösség sorsa ebből a szempontból egybeesik, az identitásdeficit ugyanis félelemben élő, ideologikus kollektívákat hoz létre. De mi ösztönzi az embert határai elhagyására? Mondhatjuk, hogy az ember alapvető jellemzője határainak átlépésére való hajlama, ezt a bűnbeesés óta tudjuk. Azt azonban mindannyian érezzük, hogy a modern korban ennél már többről van szó, ez már nem a határfeszegetés, hanem a határpusztítás kora. A triumvirátus ördögi kört zár be: az ideológia egyfelől indukálója az élettér elhagyásának – lásd felvilágosodás és a francia forradalom kapcsolata –, másfelől a félelem még több ideológiát, az ideológiáknak még több követőt generál.

A közösségek szintjén az identitás elvesztésének „legegyszerűbb” módja a forradalom. Minden forradalom szükségszerűen identitásdeficites közösségeket hagy hátra, azon egyszerű okból, hogy a forradalom mindig agresszív szakítást okoz egy fennálló renddel, amelynek lassú, organikus fejlődésből fakadó változását nem várja ki, hanem új rendszert kreál. A forradalmak „vívmányainak” nincsenek határai, hiszen éppen a határok gyors, programszerű eltörléséről szólnak. Forradalom alatt pedig nem csupán a francia forradalomhoz hasonló, egyértelműen annak titulálható eseményeket értem, hiszen ebből a szempontból forradalom lehet egyetlen ember a közösség identitásával szembemenő elképzelésének végrehajtása is.

Vegyük például Németországot, pontosabban az 1871-ben létrejövő Német Birodalmat. Bismarck a tartományok laza szövetsége helyett létrehozott egy erősen centralizált, modern államot. Persze nem csupán egy államot hozott létre, hanem létrehozta a „németeket” is. A „németek” valójában svábok, bajorok, szászok, frankok vagy poroszok voltak. Bismarck tudta, hogy birodalmát nem tudja „uniformizálni” a sokszínű tartományi világ miatt, ezért hatékony beolvasztási módszerre volt szüksége. Ezt rendkívül agresszív módon, a katolikusok elleni támadásokkal párhuzamosan a nagybetűs „Állam” létrehozásával valósította meg.

Eklatáns példája Bismarck tevékenységének az állam elleni „blaszfémia”, az „államkáromlás” büntetése volt, amelyet főként az egyházi intézményekre alkalmazott. Közismert az a „Kulturkampf” is, amelyet a katolikus egyház ellen vívott. Ez önmagában nem volt elég, kellet egy másik (pszeudo)identitás is, amely létrehozta a valóságban össze nem nőtt közösségek között „kreált” kohéziót: ez volt a franciák ellen hergelő nacionalizmus. A németek Bismarck elképzelésének, az ő ideológiájának alávetettjeivé váltak, és át is vették tőle új életüket. A határok elhagyásának egyik legsúlyosabb következménye, hogy aki egyszer kiszakítja magát – vagy más okból kiszakad – saját organikus fejlődéséből, az nagyon nehezen talál vissza eredetéhez. Szinte lehetetlen vállalkozás, ezért aki kiszakad a rendből, hatalmas árat fizet érte. A félelem egyre nagyobb, a szembenézés helyett az ideológia egyre kecsegtetőbb, és egyre agresszívabb is. Az első világháborús összeomlás után így jött Hitler, akinek félelemből újra alávetette magát az identitásdeficites kollektíva. A második világháborús összeomlás után pedig mindenki fellélegzett, „Ez soha többé nem történhet meg!” felkiáltással nemcsak Németország, de egész Nyugat-Európa – Kelet-Európa is, csak más okokból – új életet kezdett.

Az új élet sem a szembenézésről szólt. Az identitás elvesztése végül az egész kontinenst elérte. Új ideológia kellett, Európa népei immár közös erővel vethették alá magukat a rettegésnek. Az új ideológia lényegét pedig egy gyönyörűen megrendezett színjáték adja, amely arról szól, hogy a mennyországban élünk, és időközben már mi is angyalokká lettünk. Az egyszerűség kedvéért nevezzük ezt az ideológiát „mennyországosdinak”.

A mennyországosdi egy nagyon ártalmatlanul hangzó, ugyanakkor életveszélyes és minden eddiginél rafináltabb ideológia, amelynek kibontása külön elemzést érdemel. Ha röviden kellene összefoglalni a lényegét, azt mondhatnánk, a bűn megtagadását jelenti. Az ember pedig csupán egyféleképpen kerülheti el a bűnt, ha meg sem születik. A nyugati ember azt hiszi, az élet megtagadásával mindent megold. Igen, az élet totális kilúgozása zajlik. Az a folyamat látszik befejeződni, amikor az életet végleg felváltja a funkcionalizmus, amelyben az ember elveszíti lényegét, így a valódi tartalom helyett a külső, céltalan cselekvés tölti ki életét. Az ember már csak funkcionál.

„Az eperfagylaltos szóma szeretetkelyhe kézről kézre járt, s mindenki szertartásosan elmondta: »Iszom a megsemmisülésemre«, tizenkét nagy korty kíséretében. Azután a szintetikus zenekar rázendített az első Szolidaritási Himnuszra, amelyet mindenki énekelt: Tucat vagyunk; tégy eggyé, Ford, társadalmi óceánban cseppek; együttfutásunk mindent megold, mint gyors, ragyogó T-modelled” – írja Aldous Huxley a Szép új világban. Jelentem, megérkeztünk!

Európa identitásdeficites. A modern kori forradalmak és világháborúk, keleten a kommunizmus rémuralma végérvényesen kiszakították e közösségeket természetes növekedésükből, szembenézés, feldolgozás helyett azonban jött a félelem, a félelemből pedig mindig a soron következő alávetés. De hogyan szabadulhatunk? Ha programot hirdetnénk a szabadulásra, az önmagában ideológia lenne. Így aztán nagyon nehéz helyzetbe manőverezte magát a nyugati civilizáció.

A „mennyországosdi” nagy eséllyel az utolsó olyan ideológia lesz, amely eluralkodik, ez ugyanis el is pusztítja. A múltban élni nem lehet, „visszacsinálni” az elmúlt évszázadok hibáit szintén nem lehet. A feladat így csak a megértés lehet. Helyzetünk felismerése és megértése. Annak felismerése, hogy identitásunk elvesztése, az ebből fakadó félelem elpusztít bennünket. Ha megértjük ezek mechanizmusát, és nevén nevezzük Rumpelstiltskint (mind jól ismerjük a Grimm-mesét), akkor okkal reménykedhetünk benne, hogy megszűnik a hatalma felettünk. Ezt mindenképpen meg is kell tennünk.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatóhelyettese.

Határtalan világunk II.