Alapjogokért Központ

Az ész győzelme, avagy mire jó az objektivitás?

Kéri Veronika

Mi ugyanis az objektivitás hívószava mögött meghúzódó gondolat? Egy nagyon egyszerű képpel élve az, hogy ne mondjuk többé, „a nap felkel”.

A felvilágosodást követően a tudományos gondolkodás robbanásszerű „fejlődésével” együtt híre ment, hogy a szubjektivitás káros jelenség. Záros határidőn belül meghaladni, helyette pedig a nagyszerű és kívánatos „objektivitás” világába belépni szükségeltetik. Ez a „meghaladási vágy” az azóta eltelt időben egyre csak fokozódott – amin senki nem lepődhet meg, hiszen a haladó szellem legfontosabb jellemzője, hogy mindig intenzíven át akar lépni, keresztül akar gyalogolni valamin (szakralitáson, tradíción).

Egyike e meghatározó, haladó szellemeknek Lukács György volt, aki a következőképpen fogalmazta meg e kívánalmát Az esztétikum sajátossága című művében. „Ha az ember […] közvetlen és közvetlenségében hagyományokhoz kötött, szokások által megszentelt fizikai adottságai fölé emelkedik, és az objektivitás emberektől független magánvalósága felé fordul, és kifejleszti merőben emberi, minden transzcendenciát kizáró erőit, hogy ily módon ezt a világot saját hatalma evilágiságának alávesse, akkor világnézetileg is megtette a döntő lépést.”

Rendkívül gondolatébresztő sorok ezek. Fontos összegzése az egész rendszernek – annak ellenére, hogy a szerző nem annak szánta –, mivel mint cseppben a tenger, benne rejlik minden, amit a racionalizmussal, materializmussal és az oly nagyra tartott „objektivitással” összefüggésben tudnunk kell. Lukács ezeket a sorokat ugyan a tudományos gondolkodás vonatkozásában írta, mégis megvilágító erejű tanulságokat vonhatunk le belőle mindennapi életünkre nézve is. Fontos ugyanis tisztázni, hogy létünket ma ez a fajta tudományos gondolkodás uralja, a vallás, a mítosz (tradíció) vagy bármely más „transzcendens tartalom” pedig magánügynek bélyegezve száműzetésben tengeti napjait, lehetőség szerint minél távolabb a hivatalos világtól. Ezzel alapvetően nem is lenne semmi probléma, feldolgozzuk, hisz örököltünk ehhez készséget felmenőinktől, akiknek XX. századi életútjaiból pontosan láthattuk, olykor csak a lélek szabad.

A gond inkább azzal van, hogy keveset beszélünk róla, valójában mit is jelent a tudományos gondolkodás hegemóniája a hivatalos világban, és milyen következményekkel jár az emberek életére nézve. Márpedig az életben az egyik legfontosabb dolog a tisztánlátás, ez mindennek az origója. Nézzük hát – előrebocsátva, hogy egy ilyen írás keretei között pusztán néhány általános felvetésre van lehetőség –, mit is érdemes tudni erről a mi rendkívül objektív világunkról.

Kezdjük talán azzal, hogy mi is az a „káros” szubjektivizmus. Az egész azzal az alapvetéssel kezdődik, hogy a világot Isten teremtette, amely teremtésnek a középpontjában az ember áll. Mi, teremtett emberek pedig kaptunk egy életet, amellyel kapcsolatban számos elkerülhetetlen feladatunk van. Ezek a feladatok igencsak szubjektívak, ha abból indulunk ki, minden embernek saját keresztje, ezzel pedig egyetlen, egyedülálló feladata van, amelyet rajta kívül senki más ezen a világon nem tud betölteni. Az életéhez pedig kapott szubjektív életkörülményeket, mondhatni élményvilágot: szülőföldet, családot, amelynek terheiben osztozik, mikroközösséget, nemzetet, amelyek ellen lázadhat, anyanyelvet és tradíciót, amely – szerencsés esetben – felmenői életének tapasztalatait őrzi. Természetesen rengeteg dolgot fel lehetne még sorolni, de példaként talán ennyi most elegendő. Ez az emberi szubjektivizmus csomagja, legalábbis annak magja. Marginálisan hozzáteszem, nem csupán az embernek, de minden élőlénynek megvan az otthona a földön. Az oroszlán megkapta a szavannát, a pingvin az Antarktiszt stb. Ezek most olyan evidenciáknak tűnhetnek, amelyekről felesleges beszélni, de a fenti idézet és a napjainkban tomboló korszellem is azt mutatja, hogy igenis nyomatékosítani kell őket.

Mi ugyanis az objektivitás hívószava mögött meghúzódó gondolat? Egy nagyon egyszerű képpel élve az, hogy ne mondjuk többé, „a nap felkel”. Ez ugyanis egy hamis, végtelenül szubjektív, ergo végtelenül primitív állítás. A helyes meghatározás az, hogy a Föld forog saját tengelye körül, és ez okozza a napszakok váltakozását. Mi ezzel a baj? – tehetnénk fel joggal a kérdést. A válasz pedig nagyon egyszerű. Ha ez az – egyébként vitán felül álló – információ tudatossá válik bennünk, akkor bizony megszűnünk úgy tekinteni a napra, mint amely „felkel” a mi életterünkben, mint amely időtlen idők óta megjelenik előttünk egy olyan képként, amely elválaszthatatlan analógiája magának az életnek. A szegény szubjektív ember elveszíti éltető napját – pontosabban megfosztják tőle. Véletlenül sem az alapvető asztronómiai ismereteknek, e tudásnak a létjogosultságát vitatom, csupán azt, hogy melyik perspektívára helyezzük a hangsúlyt mindennapi életünkben.

Mindez egy szélsőséges példa, de jól érzékelteti azt a folyamatot, amely az úgynevezett objektivitás jegyében – ami valójában semlegesítés, de erről majd máskor – zajlik, ami gyakorlatilag bármire kiterjeszthető a családtól a nemzeten át a magántulajdonig. Így lehet ugyanis „objektivizálás” útján magasabb kategóriákat létrehozni, majd az egyén primitív, szubjektív érdekeit azoknak alárendelni. Minden ideológia kedvenc ilyen kategóriája a „társadalom”.

A materialista gondolkodás nyomán teljesen logikusak ezek a konklúziók. Ha nem az ember, és ezzel az emberi élet áll a teremtett világ középpontjában, az élet pedig véletlen biológiai folyamatok összessége, akkor egy fokkal talán érthetőbb a nagy hév, amellyel az „objektivitás” kánaánjába belépni vágyakoznak. Tragikus viszont azok számára, akik tudják, hogy mindez hazugság, akik tudják, hogy az emberi élet, pontosabban a saját életük a kulcs ahhoz a transzcendenciához, amelyet Lukács olyan fölöslegesnek tart.

Az ember ugyanis szépen lassan elveszíti helyét a nap alatt. A folyamat végeredményeként pedig szubjektív élményvilágával együtt elveszíti saját életét is, hiszen lelki értelemben vett élőhely nélkül nincsen gyümölcsöző élet, maximum céltalan „időeltöltés”. A céltalan időtöltés pedig napjaink specialitása, a legkülönfélébb lehetőségek tárházával vagyunk körbevéve. Így az ember csak lebeg majd a racionalisták által oly tökéletesen megálmodott „objektív” („neutrális”) térben üresen, otthon, család és haza nélkül, lelki értelemben is teljesen kiszolgáltatva a hatalmasoknak. Hit és szakrális képeink a világban ezért nem válhatnak soha magánüggyé egy materialisták által uralt korban.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatóhelyettese.

Az ész győzelme, avagy mire jó az objektivitás?