Alapjogokért Központ

Bolond lyukból 2019/28

Tombol a nyári szünet, a gyerekes szülőknek pedig ilyenkor a legnagyobb gondot az jelenti, hogy milyen programmal üssék el az utódokra szabaduló temérdek szabadidőt. Ilyenkor különösen jól jön, ha a mozik műsorra tűznek valami új rajzfilmet, amiért megőrülnek a gyerekek, mert aznap már tuti nem lesz igényük másra. Ezek után már mindenki számára világos, hogy miért most mutatta be a Disney minden idők legsikeresebb animációs sorozatának új részét. A Toy Story 4 azonban minden valamirevaló, gyermekét transznak, de legalább queernek nevelő szülőben komoly csalódást keltett! Hol is kezdjük? Elsőre érthetetlennek tűnhet a felvetés – hiszen a szereplők játékfigurák –, de a filmben nincs egyetlen fekete karakter sem. Igaz ugyan, hogy a játékokat megszólaltató színészek között minden rassz képviselteti magát, de érezzük, hogy ez nem ugyanaz. Ráadásul a film sárba tiporja a feminizmus szivárványszínű lángját, ugyanis a történet egyetlen erős női karaktere szerelmes lesz – méghozzá egy férfikarakterbe! Hallatlan, ugye? „Boldogan él, míg meg nem hal, és ez nem feminizmus” – összegzi csalódottan a konzekvenciát a Daily Mail publicistája.

Joggal gondolhatnánk tehát, hogy ha a rajzfilmek nem közvetítik az „örök értékeket” a valódi művészetben majd megtaláljuk azokat. Sajnos azonban ki kell ábrándítanunk Önöket! A Sidney Morning Herald tényfeltáró írása rántja le a leplet az opera műfajáról, mely nem csak szexista, de egyenesen hirdeti a nemi sztereotípiákat – mindemellett pedig nyilvánvaló, hogy túlságosan drámai. A helyzet odáig fajult, hogy haladó értelmiségiek csoportja petíciót indított, amelyben több homo- és transzszexualitást követelnek a híres Sidney-i Operaház színpadára. Hát nem lenne csodálatos, ha a Wagner Sigfriedje ahelyett, hogy sárkányra vadászna, inkább Pride-ra menne tüntetni a nibelung kisebbség (a német hősmondában törpék nemzetsége – a szerk.) szexuális jogaiért? Ha Mozart Don Giovannija nem nőket, hanem fiatal fekete férfiakat próbálna ágyába csábítani? Ha Puccini Turandotja nem esne szerelembe a tatár herceggel, hanem simán kivégeztetné, és deklarálná, hogy leszbikus? Kommentben várjuk a további ötleteket, hogyan lehetne feldobni a szexista, undorító és kirekesztő operákat, szivárványos gendervilágot varázsolva a világ híres operaházaiból!

Természetesen a jövő operáinak librettói újbeszélül íródnak majd, ezért pedig minden olvasónkat arra buzdítjuk, hogy kezdje el tanulni ezt a csodálatos nyelvet! Mai hozzájárulásunk ehhez a „fat activism” (kövér aktivizmus) kifejezés, mely káros beidegződéseink sugallata ellenére nem azt jelenti, hogy a túlsúlyos emberek mozogni kezdenek, hanem épp az ellenkezőjét. A Daily Beast cikkéből derül ki, hogy ezen „aktivizmus” legújabb fajtáját túlsúlyos nők űzik, akiknek elegük van a soványakból és a soványságból egyaránt. Céljuk, hogy a társadalom jobban elfogadja az extrém elhízást, hiszen az ettől szenvedők ebben a formában létezőket gyakorta elnyomja a többségi sovány társadalom, akik között igen szép számban vannak ún. kövérfóbok. És tudják mi erősíti legjobban a kövérfóbiát? Hát a fogyás! Tehát fogyni rossz – derül ki a Metro cikkéből. Ha pedig nem tud betelni az újbeszél gyönyörűségekkel, jó hírünk van: a BBC híréből a héten még egy új kifejezést tanulhatunk. Kattintson, ha Ön is szeretné megtudni, hogy mit jelent a „rainbow washing”, azaz szivárványmosdatás.

Sok a gond tehát, ahol viszont minden rendben van, az a közösségi média világa. Kedvenc transz párunk is itt jelentette be például, hogy gyermeket vár. A vonatkozó képen első ránézésre egy férfi és egy nő látható, utóbbi pedig előbbi hasára teszi a kezét. És igen: az elsőre férfinak kinéző személy terhes, a nő pedig az apja! De félre ezekkel az ósdi kategóriákkal: a szóban forgó pár, Precious és Myles Brady Davis ugyanis mindketten LMBTQ?%Ü+  aktivisták, és mint ilyenek, rosszul viselik a bináris kategóriákat. Ennek megfelelően Myles „kétlelkű transzmaszkulinként” azonosítja magát, míg Precious „színesbőrű queer kétrasszú transznemű nőként” mutatkozik be. Ha többet olvasna a transznemű celebpárról, kattintson a Pink News oldalára!

 Sajnos azonban nem minden országban lehet ilyen szabadon megélni a szerelmet: nem elég, hogy a magyar Alaptörvény csak férfiról és nőről beszél, de ráadásul a magyar kormány nem átallja minden eddiginél több forrással segíteni a „hagyományos” családban élőket. Bezzeg a ködös szivárványos Albionban már evidenciaként kezelik, hogy a házasság ódivatú formája rossz. Bizonyítékul ajánljuk az Independent tényfeltáró cikkét, ha pedig egy kontinenssel messzebbről szeretné elolvasni ugyanezen igazságokat, kattintson az Atlantic írására.

Rendhagyó szemlénkben elolvashatják még a Gay Star News riportját azzal a muszlim LMBFÄ@TQ+ aktivistával, aki rájött, hogyan lehet kibékíteni a muzulmánokat és a homoszexuálisokat: a muszlim gyerekek elől el kell dugni a Koránt! A Newsweek cikkéből pedig kiderül, hogy az amúgy is csak fehér krémeket gyártó Nivea homofób botrányba keveredett egy reklámfilmje miatt.

Ezekről és sok más érdekességről is olvashatnak az Alapjogokért rendhagyó sajtószemléjének aktuális számában. Na hagyjuk ki, érzékenyüljenek Önök is!

A politikai korrektség sokak számára pusztán egy megmosolyogtató, sokszor önmaga paródiájába hajló jelenségnek tűnhet, ám valójában sokkal többről szól annál, mint hogy „migrációs hátterűnek” hívjuk-e a bevándorlókat, „melegnek” a homoszexuálisokat, a „választás szabadságának” az abortuszt vagy „romának” cigány honfitársainkat. Az efféle nyelvi leleményekben ugyanis valójában egy ideológia ölt testet, mely a „fejlett” társadalmakban mára az élet számos területén monopolhelyzetbe került, elnyomva a józan ész szaván alapuló évezredes igazságokat. A totális egyenlőségelvűsdi, a szélsőséges toleranciakultusz, a mondvacsinált kisebbségek nap nap után új elemmel bővülő végeláthatatlan sora, a teremtett nemek „genderekre” történő lecserélése mind-mind olyan, a politikai korrektséggel azonos tőről fakadó jelenség, amely normalitást kreál az abnormalitásból. Így lesz jóformán erény a bűnből, „jogtiprás” a bűnnel való szembeszállásból, az „élet teljességétől megfosztó korlátozás” a hit megtartásából. Mindez természetesen nem egyik pillanatról a másikra megy végbe: a társadalom érzékenyítése apró lépésekben történik, ezért sokan nem is érzékelik a folyamatot, csak azt veszik észre, hogy ma már nem abban a világban élnek, mint tegnap: hogy az igazság fölé emelkedik a hazugság, a valóság helyébe pedig az ideológia lép. Úgy gondoljuk, hogy a figyelemfelkeltés önmagában is fontos eszköz lehet a hagyományos értékeink megőrzése érdekében folytatott küzdelemben, ezért az Alapjogokért Központ hétről hétre összegyűjti a politikai korrektség és édestestvérei leglátványosabb ámokfutásait szerte a világból, hogy a Mandiner olvasói első kézből értesülhessenek a hírről: valóban csak az igazság tesz minket szabaddá.

Stella Duffy angol író és kritikus a BBC Radio 4-nek adott interjújában fogalmazta meg roppant haladó gondolatait, melyek szerint az új Toy Story filmmel súlyos problémák vannak. Nincsenek ugyanis benne fekete főszereplők, emellett az alkotás kirekesztő a mozgáskorlátozottakkal szemben (a szakkifejezés erre a „disablist”, jelentsen ez akármit is – a szerk.) és antifeminista. „Komolyan, 2019 van! Mit képzel a Disney, hogy bemutat egy olyan filmet, amiben nincsenek fekete főszereplők!” Kikezdhetetlen érvrendszerét a következő mondattal folytatta: „Igen, vannak fekete szinkronszínészek, de ők a hangjukat mind sárgáknak, zöldeknek, plüssöknek adják! Hogy képzelheti bárki, hogy ez rendben van?” Ennél is érdekesebbek a feminizmusról alkotott elképzelései. Szerinte ugyanis a filmbéli Bo Peep, aki egy feminista, egyben életképes, rátermett karakter, női kiteljesedését megmérgezi, hogy romantikus viszony fűzi a főszereplőhöz, Woody-hoz. Hogy itt hol a probléma? A szerző szerencsére elmagyarázza progresszióelméletből visszamaradt kedves olvasóinak: „Szerelmes lesz, boldogan fog élni, míg meg nem hal, és ez nem feminizmus!” Az interjúban elhangzottak hamar nagy port kavartak az internethasználók körében, akik felháborodtak a politikai állásfoglalást követelő „kritikus” véleményének hallatán, és felhívták a hölgy figyelmét arra az apró részletre, hogy ez egy gyerekeknek készült műsor, nem pedig egy propagandafilm.

A liberális értelmiség nem csak kis hazánkban szeret különféle petíciókkal tiltakozni mindenféle dolog ellen, ami nem felel meg kényes ízlésének. A Sydney Morning Herald beszámolója szerint ausztrál művészek százai írták már alá azt a követelést, amely az opera reformjáért lép fel. Kapaszkodjanak meg: az opera szerintük szexista, nemi sztereotípiákat hirdet, és nők elleni erőszakot mutat be, mindemellett pedig túlságosan drámai. Azt a valóban elviselhetetlen tényt, hogy egy drámai műfaj drámai, nem szabad eltűrni! A világhírű sydney-i operaház így szerintük elavult, erőszakos történetek színhelyévé vált, és sértő lehet egyesek számára (micsoda érv! – a szerk.). Az aláírók „általános elkötelezettséget várnak olyan operák iránt, amely mindenféle nemi identitású nők és férfiak (a többi gendert sajnos nem sorolják fel, ami miatt meglehetősen kirekesztőnek tűnik a petíció – a szerk.) életére rezonál”. Azaz a haladók több homoszexualitást, transzneműséget és gendersemlegességet szeretnének látni az operákban. Puccini, Verdi és a többiek szégyellhetik magukat, amiért nem ügyeltek az inkluzivitásra és a sértő elemek kiküszöbölésére. Sajnos arra nem utalnak a petícióban, hogy férfiak is elszenvedői erőszakos cselekményeknek a különféle operákban, na meg persze az is kimarad, hogy ennek a műfajnak a zene mellett a drámai történet a lényege, amelyben bizony vannak negatív érzelmeket kiváltó elemek is. A hópehely-generáció annyira labilissá vált érzelmileg, hogy már egy adott esetben nem is valós történetben szereplő szomorú elemet sem bír elviselni. Ehelyett inkább a több száz éve értéket képviselő alkotásokat szeretnék átírni, vagy száműzni a színpadokról. Innen már csak egy lépés a könyvégetés, hiszen több olyan könyv is van, amely erőszakot és drámát tartalmaz. Betiltani mindet!

Hiába a haladók hatalmas igyekezete, még mindig akadnak renitens cégek, akik nem hajlandók azt gondolni az LMBTQXYZZS mozgalomról, amit a média előír. A Nivea bőrápoló termékeket gyártó vállalat ugyanis a Newsweek beszámolója szerint megtagadta egy olyan reklámfilm kiadását, amelyen homoszexuális férfiak fogják egymás kezét. A hallatlan engedetlenségnek máris lett következménye: az egyik hősies reklámügynökség nem hosszabbít szerződést az elnyomó gyártóval. A forradalmi tett nem példátlan, a cikk korábbi példákat felhozva maga buktatja le a liberálisokat, akik előszeretettel tesznek tönkre vállalatokat a homofóbia vádjával, azaz azzal az állítással, hogy aki nem rajong úgy a homoszexuálisokért, amennyire az kötelező, az vállalhatatlan. Mindez hatással lehet a Niveára is, mert a cég szóvivője már „újrakezdésről” beszélt, azaz nem lenne meglepő, ha a Nivea is beállna a tornasorba, és ezután már a korábban fehér (ez meg rasszista, ugyebár – a szerk.) krémük is szivárványszínben pompázna a jövőben.

A vállalatok között minimum kinézik azokat, akik nem öltöznek teljesen szivárványosba a mára egy hónapossá vált Pride idején. A kötelező ünneplés Londonban is szembetűnő, sőt a homoszexuálisok felvonulására célszerű adományokat is eljuttatni annak, aki nem akarja megkapni a homofób bélyeget az elfogadás és a sokszínűség jegyében. A BBC szerzőjének azonban feltűnt, amit a nem LMBTQXYZZS-rajongók eddig is tudtak: a cégek nem az elfogadás iránti hatalmas lelkesedésből, hanem anyagi érdekből állnak a Pride mellett, aminek egyik összetevője az ellehetetlenítéstől való félelem, a másik pedig a szivárványos termékek eladhatósága. A szerző szerint felmerül a kérdés: talán csak rátelepszenek a mozgalomra a cégek? A tiltakozók új kifejezést is alkottak a jelenségre: „rainbow washing”, azaz szivárványmosdatás. Az írásban idéznek több aktivistát is, akik szerint „vállalati túszejtés” áldozata lett a homoszexuális mozgalom. Szerencsére azért jut hely a cikkben a jó híreknek is: a végén ecseteli a szerző, hogy mely cég milyen módon támogatta a Pride-ot.

„Forradalmi cselekmény-e egy teletömött szendvics majszolása és erről képek posztolása?” – teszi fel a kérdést a The Daily Beast publicistája. A terjedelmes írásból megtudhatjuk, hogy van egy minimum furcsa réteg, akik szerint igen. Ezen online közösség női tagjai „végeztek a súlyukkal folytatott harccal”. Az egyik idézett aktivista szerint ezek a fotelharcosok abban reménykednek, hogy képeik közzétételével normalizálhatják a kövér embereket, ezzel elérve, hogy a társadalom jobban elfogadja az extrém elhízottságot. A cikk hosszan ecseteli, milyen remek, hogy a közösségi média elterjedésével új platform jött létre az ehhez hasonló célkitűzések hirdetésére, azonban sohasem fenékig tejfel az élet, hiszen a jóllakott aktivistáknak itt is küzdeniük kell a társadalom begyöpösödött normáival. Ez azt jelenti például, hogy az Instagram hajlamos a félmeztelen kövér emberek képeit sokkal hamarabb letiltani, mint egészséges súlyú modelltársaikét. Lássuk be, van még hova fejlődni. A szerző hosszasan fejtegeti, milyen fontos is az elfogadás, függetlenül embertársaink tömegétől. Arról azonban természetesen egyetlen szó sem esik, hogy a társadalmi normák ellen küzdő bátor forradalmárok által propagált kóros elhízás nap mint nap tizedeli harcosaik sorait trombózis, agyvérzés, és elhízás miatt kialakult egyéb betegségek formájában. Minden bizonnyal e betegségek is a káros társadalmi nyomás miatt választják épp a túlsúlyos embereket áldozatnak.

Ha valamely olvasónk számára nem volna egyértelmű (nem önökben van a hiba – a szerk.), a címben szereplő kifejezés azt az emberi törekvést takarja, hogy az illető egészségesen éljen, testsúlyát normál szinten tartsa, és testmozgást végezzen. Az elfogadás jegyében azonban újabban már ez ellen is kötelező fellépni, ezt teszi Em Smyth is a Metro hasábjain. Cikkének témája, hogy az igen népszerű, a fogyókúrák eredményeit hangsúlyozó „előtte/utána” képek és azok közösségi médiára való feltöltése valójában nem inspiráció a többi fogyni kívánó ember számára, hanem kirekesztő és elítélendő trend, mivel azok rossz érzést keltenek azon kövér emberekben, akik nem tesznek állapotuk ellen. „Akármelyik közösségi oldalt nyitjuk meg, láthatunk szomorú, plus-size nőket pózolni melegítőben, mellettük pedig mosolygó kondicicákat bikiniben, ahogy hasizmukat feszítik.” A cikk szerint bárhogy is reagál egy kövér ember egy ilyen képre, az csak negatív lehet rá nézve, hiszen ha rosszmájú kommentet ír a kép alá, akkor ő lesz a „gyűlölködő dagadék”, ha viszont megdicséri az eredményt, akkor azzal elismeri, hogy egy vékony és kisportolt test többet ér, mint az övé. Sajnos ebben a cikkben sem esik szó sem azon elemi dimenziójáról a témának, hogy elhízottnak lenni egyszerűen egészségtelen. A szerző kígyót, békát kiabál a korábban túlsúlyos, azonban súlyuk ellen tevő emberekre, és az a célja, hogy ők érezzék kellemetlenül magukat, mert nem elég elfogadók.

Az Independent számol be arról, hogy az Egyesült Királyság Fekete Büszkeség (UK Black Pride) nevű rendezvény szervezői visszavonták a Belügyminisztérium (Home Office) és a Nemzeti Bűnüldözési Ügynökség (National Crime Agency) standjainak engedélyét az általuk elkövetett „folyamatos diszkrimináció” miatt. A résztvevők felháborodását az váltotta ki, hogy kiderült: a Belügyminisztérium az elmúlt két évben a szexuális irányultságukra és nemi identitásukra hivatkozó menedékkérők 78%-ának kérelmét elutasította. A szervezők közleményükben leszögezték, hogy nem tűrhetik olyan szervek megjelenését a rendezvényen, melyek ilyen mértékben diszkriminálják a színesbőrű LMBTQ bevándorlókat és menedékkérőket. A Belügyminisztérium a tiltás hírére kifejezte „csalódottságát”, egyben elkötelezettségét nyilvánította ki az LMBTQ közösség támogatása iránt. A kérdésre, hogy eredetileg miért engedélyezték a hivatalok részvételét, a rendezők azt nyilatkozták, hogy arra számítottak: a standoknál a két szervezet homoszexuális munkatársai lesznek jelen. Mindenesetre szórakoztató figyelni, hogy egy elvileg komoly állami szerv mennyire behódol az esemény szervezőinek, és szinte könyörögve kéri az LMBTQ migránsokért végrehajtott tettei elismerését.

Nem mindennapi elméletét a Gay Star News hasábjain fejti ki egy homoszexuális muszlim aktivista, aki az LMBTQ emberek elfogadásáért küzd. A szerző megemlékezik a Pride ötven éves történetéről, az 1969-es stonewall-i lázadásokról, és arról, hogy az elmúlt fél évszázadban mennyi előrelépést sikerült elérnie a homoszexuális közösségeknek. Most azonban a felvilágosult nyugaton újabb kihívással állnak szemben. Nevezetesen azzal, hogy a nyugati országokba költözött muszlimok nem akarják, hogy gyermekeiknek a liberális kánonnak megfelelően LMBTQ-propagandát tanítsanak az iskolákban, és hogy kötelező transznemű felolvasódélutánokon kelljen részt venniük. Állítása szerint több szülővel is próbált beszélni, akik az ezzel kapcsolatos intézkedések ellen tüntettek Birminghamben, azonban részükről csak merev elutasítást tapasztalt.  Ellenérvként a szülők a nekik tanított hivatalos iszlám tiltást ismételgették. A cikk szerint az a megoldás, hogy a muszlim gyerekeknek nem tanítják ezeket a vallási előírásokat, ellenben elfogadóbbnak nevelik őket. Emellett szerinte az LMBTQ közösség tagjainak tanulmányozniuk kellene a Koránt, hogy ezzel felkészüljenek a lehetséges támadásokra az iszlámhívők részéről. Mindig élvezettel figyeljük a haladók azon erőlködését, amikor megpróbálják feloldani két legfontosabb politikai programpontjuk egyébként feloldhatatlan ellentétét. Azt a trükköt próbálják ugyanis megvalósítani, hogy egyszerre támogatják az azonos neműek házasságát és a muszlimok bevándorlását. Ahogy azonban ez a példa is mutatja, a muszlimok nem igazán szeretnék a homoszexuálisok követeléseit teljesíteni, így kíváncsian figyeljük, mikor látják be vállalkozásuk lehetetlenségét a liberálisok, és akkor melyik oldalra állnak majd.

A Pink News tudósításában jelent meg a hír, hogy a világ egyik legbefolyásosabb transznemű párja hamarosan közös gyermekét köszöntheti ebben a nagyszerű világban. Precious és Myles Brady Davis mindketten LMBTQ aktivisták, akik Chicagoban folytatják világmegváltó tevékenységüket. Myles „kétlelkű transzmaszkulinként” azonosítja magát, míg Precious „színesbőrű queer kétrasszú transznemű nőként” mutatkozik be. Nem tudtuk megfejteni, miként, de a férfinak kinéző Myles szíve alatt növekszik a magzat, akit 2019 telére várnak. A pár befolyását jelzi, hogy 2016-ban Obama elnök vendégei voltak a Fehér Ház Pride rendezvényén, és az első transznemű párként szerepeltek a TLC csatorna „Mondj igent a ruhára” című esküvői ruhaválasztó műsorában. 

Míg hazánkban egyre bővülő támogatásokkal és kedvezményekkel ösztönzik a fiatalokat házasságkötésre és családalapításra, a haladó nyugaton a házasság intézménye már elavultnak számít, mondhatni egyenesen ciki. Az Atlantic cikkének szerzője fel is teszi a kérdést: mit veszítünk azzal, ha kultúránk legfontosabb kapcsolataként tekintünk a házasságra? Szerinte káros azt gondolni, hogy ha valakik nem házasodnak össze, akkor nem gondolják elég komolyan a kapcsolatukat, és hogy a házasság mindenképpen boldogságot hoz az ember életébe. Hosszan ecseteli, mennyivel jobb a szingliknek, akik többet tudnak találkozni a barátaikkal, többet járnak tüntetni (!) és a legtöbb esetben nem kell gyereket nevelniük. Sőt, kimondja, hogy a házasok könnyen el is szigetelődhetnek! Amennyiben tehát szeretnének egyedülálló és gyermektelen barátaikkal tüntikézni, semmiképp se adják a fejüket házasságra.

Hasonlóképpen vélekedik az Independent cikkének írója is a házasságról, aki azt kifogásolja, hogy az Egyesült Királyságban 2020-tól bevezetésre kerülő tanrendben „bizonyos kapcsolatokkal” szemben elfogultak. Ha arra tippeltek, hogy ezalatt a hagyományos házasságot érti, beletrafáltak! A tanagyagban ugyanis – még leírni is szörnyű – többször hivatkoznak a házasság előnyeire, úgy, mint stabil, elkötelezett és egészséges kapcsolatra. Bár ez a megközelítés ártalmatlannak tűnhet, valójában szörnyen káros a házasságot bármilyen más kapcsolat fölé helyezni, hiszen a homoszexuális kapcsolatok, az állatokkal való együttélés, vagy éppen a többnejűség is ugyanolyan értékesek a szerző szerint.