Alapjogokért Központ

Ursula és a viharfelhők

Kovács István

Az elmúlt héten Európa-szerte rengeteg helyzetértelmezés látott napvilágot az Európai Bizottság megválasztott elnöke kapcsán. Egyesek bizakodók Ursula von der Leyen személyét illetően, mások pedig kritizálják a veterán német politikust. A támadások sokfélék.

Vannak, akik pénzügyi botrányát hánytorgatják fel, amely kétségtelenül beárnyékolta honvédelmi miniszterségét, de maradandó sebet semmiképpen sem ütött a karrierjén. A csúcsjelölti rendszer elkötelezett támogatóinak az a bajuk Von der Leyennel, hogy nem Weber, sem pedig Timmermans. Mások, köztük Ujhelyi István szocialista képviselő azon háborodtak fel, hogy a megválasztott elnök békülékeny hangnemet ütött meg a renitensnek tartott Magyarországgal és Lengyelországgal. Az optimisták óvatosabbak. A szemükben természetesen nyereség, hogy nem Timmermans vagy Weber kerül az Európai Bizottság élére, a brüsszeli elittel kapcsolatos eddigi tapasztalataik ugyanakkor óva intik őket a hurráoptimizmustól. Reménykednek csupán, hogy az újdonsült bizottsági elnök nem Barroso vagy Juncker szellemében vezeti majd Európát, hanem higgadt, érzelemmentes bürokrataként próbál meg szembeszállni az unióra leselkedő megannyi veszéllyel. Jómagam úgy gondolom, hogy bár Von der Leyen személyével kapcsolatosan joggal van okunk a bizakodásra, az EU jövőképe korántsem ilyen biztató. A teljesség igénye nélkül vizsgáljunk meg néhány kihívást, amellyel rövid távon kellene megbirkóznia a bizottság új elnökének.

Legelőször is el kellene foglalnia a székét. Ez elsőre evidenciának tűnhet, de sokan hajlamosak elfelejtkezni róla, hogy az Európai Bizottság felállításának folyamata nem ért véget Von der Leyen megválasztásával: a biztosi kollégium egészéről szavaznia kell még az Európai Parlamentnek. Márpedig az EP-ben sokan vannak, akik vereségként élték meg a német politikus megválasztását, és a biztosjelöltek meghallgatása során szeretnének revansot venni. Nem kell bővebben kifejtenem, hogy a kiszemelt áldozatok között első helyen szerepel a magyar és a lengyel jelölt. Ha október végével feláll az új bizottság, akkor a testületnek rögtön munkához is kell látnia brexitügyben. Itt az utolsó határidő október 31. Ha a britek addig nem kérnek és kapnak új halasztást, akkor az ország uniós tagsága november elsejével megszűnik. A példa nélküli helyzet példa nélküli kreativitást és konszenzust kíván majd meg minden szereplőtől, a főszerepet ennek megteremtésében pedig az Európai Bizottság elnökének kellene eljátszania.

Szintén ezzel párhuzamosan, de a brexittől korántsem függetlenül kell megoldani a következő pénzügyi keretperspektíva kérdését. Az unió hétéves költségvetéseként is emlegetett dokumentum elfogadása az EU legbonyolultabb, intrikákkal leginkább átszőtt alkudozási folyamata, amelyben minden tagállam igyekszik a legtöbb pénzt kiharcolni magának. Itt is a bizottság és annak elnöke fogja össze a tárgyalásokat, amik végeredményeként minden érintett számára előnyös, de legalábbis jól kommunikálható megállapodás születik. Az egyik oldalról hatalmas lesz a nyomás, hogy a renitens országokat – köztük is fő helyen Magyarországot – forrásmegvonással büntessék, vagy legalábbis valamilyen homályos jogállamisági kritériumokhoz kössék az uniós pénzek kifizetését. A másik oldalról ott lesz a közép- és kelet-európai országok jogos igénye, hogy megnyitott piacaikért és elszívott munkaerejükért cserébe érdemi támogatásokat kapjanak az uniótól. Ezeket az ellentéteket Von der Leyennek úgy kell majd kiegyensúlyoznia úgy, hogy közben a német érdekeket is érvényesíteni tudja. Számunkra ez utóbbi rendkívül biztató, hiszen a V4 és Németország gazdasági kapcsolatai évről évre új csúcsokat döntenek, ezért a legnagyobb uniós tagállamnak az az érdeke, hogy a déli perifériával szemben a közép-európai régióra fókuszáljon a következő hétéves költségvetés.

A fentiek ellenére az uniónak mindenképpen kezdenie kell valamit a déli periféria elhúzódó válságával is. Görögország technikailag a mai napig csődben van, a nála jóval nagyobb méretű Olaszország államadóssága pedig több, mint az éves GDP 130 százaléka. Ez a közgazdaságtan jelenlegi ismeretei szerint visszafizethetetlen mérték, kizárólag tartós gazdasági növekedéssel vagy inflációval lehetne kezelni. Mindkettő gátja a német érdekek szerint működő eurózóna, amely a megállapodás értelmében francia elnököt kapott ugyan, az alapvető játékszabályok megváltoztatása azonban elképzelhetetlen Von der Leyen nélkül. Márpedig egyre többen mondják, hogy a következő öt évben reális az esélye egy újabb pénzügyi válságnak, amelyet az eurózónatagok a jelenlegi keretek között nem lesznek képesek megoldani.

Természetesen szót kell ejteni a migrációról is, amely kérdéskör talán a leginkább megosztja a tagállamokat. Ezen a területen olyan kibékíthetetlen ellentét feszül a bevándorlást támogatók és az ellenzők között, amellyel kapcsolatban a Demokrata olvasói aligha szorulnak hosszabb okfejtésre. Elegendő rögzítenünk, hogy a megosztottság ellenére a probléma nagyon is valós: valamennyi előrejelzés egyetért abban, hogy a következő években minden eddiginél több ember indul majd útnak.

A sort tovább folytathatjuk az EU–USA kereskedelmi háborúval, ez egyelőre nyugvópontra jutott, de sokan úgy vélik, hogy Trump újraválasztási kampányában felmelegíti majd az ügyet, ha a pillanatnyi érdekek úgy kívánják.

A felsorolásnak határt szab a terjedelem hiánya: az unió keleti bővítése, az ukrajnai helyzet, a fiatalok munkanélkülisége, a török kapcsolatok, az Oroszország elleni szankciók, a klímapolitikai kihívások, a közös haderő-hadiipar megteremtése egytől egyig olyan kihívások, amelyek önmagukban is komoly fejtörés elé állítanák az uniót.

Mindezeket természetesen nem Von der Leyennek kell egy személyben megoldania. Ugyanakkor a német–francia tengely működésének akadozásával (emlékszik még valaki a Merkel–Sarkozy-duóra?) és különösen pedig a német politika instabilitásával az Európai Bizottság elnökének szerepe felértékelődik. A nehéz helyzet ugyanis erős vezetőért kiált, de egyelőre még nem tisztázott, hogy Ursula von der Leyen fel tud-e nőni a feladathoz.

A szerző az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója.

Ursula és a viharfelhők