Alapjogokért Központ

Európa & Unió

iranytu1_v3

VÁLASZÚT ELŐTT AZ UNIÓ: SZÉTHULLÁS VAGY ÚJRATERVEZÉS?

Válságban van az Európai Unió – ezt ma már nagyjából az összes meghatározó politikai tábor, frakció, pártcsalád elismeri. Abban azonban már koránt sincs egyetértés, hogy mi a pontos tartalma ennek a válságnak, illetve, hogy milyen irányba kellene elindulni, milyen reformokra, intézményi változtatásokra lenne szükség a krízisből való kilábaláshoz.

De miért jutott válságba az unió, és milyen kiutak lehetségesek? Az Európai Unióról szóló sorozatunkban erre kerestük a választ. Kutatásunk során arra a következtetésre jutottunk, hogy az unió hatalmi, működési karakterét kezdetektől fogva két egymástól gyökeresen eltérő koncepció vitája, konfliktusai határozzák meg, s ezek az ellentétek mára radikálisan kiéleződtek.

Az egyik tábor – nevezzük őket föderalistáknak – szerint a válságra a legjobb megoldás a „mind szorosabb unió” (ever closer union), vagyis egy olyan szupranacionális szövetségi állam terve, amely sok tekintetben hasonlítana az Egyesült Államokra, ezért is nevezik az elképzelést Európai Egyesült Államoknak. Ennek az a lényege, hogy az uniónak valódi állammá kell válnia, tehát létre kell jönnie egy olyan központi hatalomnak, kormányzásnak, mely döntési jogkörökkel rendelkezik az egyes tagállamok közös ügyeiben.

A másik tábor – a szuverenisták – viszont az erős nemzeti tagállamokra épülő, konföderatív Európai Unióban hisznek; szerintük nincsenek meg a feltételei annak, hogy létrejöjjön egy központi kormányzás az unióban és a nemzetek úgymond „egyesüljenek”.

A két koncepció hetven éves konfliktusának következtében ma az unió politikai berendezkedését illetően egyfajta hibrid, föderális, birodalmi, illetve tagállami önállóságot és szuverenitást egyaránt magában foglaló, sajátos államszövetség, egyszerre laza és egyszerre szoros kötelékekkel, ám egyértelmű, a föderalizmus felé hajló tendenciákkal. A válságot pedig többek között éppen az okozza, hogy a föderalizmus és a nemzeti szuverenitás közötti küzdelmek mára jelentős mértékben kiéleződtek és feloldásukra egyelőre nem látszik esély.

Milyen kiutak lehetségesek a válságból?

Kutatásaink alapján az unió szuperállammá formálása zsákutca, amelynek sem történeti-politikai, sem állampolgári-társadalmi feltételei nem adottak. Ezzel szemben a szuverén nemzetekre-nemzetállamokra épülő koncepció létező európai talapzatra és hagyományokra támaszkodhat.

Mindebből az is következik, hogy az ever closer union helyett a rather fewer union (inkább kevesebb unió) látszik a megoldásnak. Ez nem az unió fokozatos leépítését és végül megszüntetését jelenti, hanem azt, hogy – Jean Monnet elitista koncepciójával ellentétben – a politikai együttműködést lazítani kell és demokratikussá kell tenni (a tagállamok egyenrangúságára építve), s a Közös Piac modelljéhez közelítve az önállóságra épülő gazdasági együttműködést kell újra előtérbe állítani, jóval kevesebb beleszólással egymás politikai, illetve gazdaságpolitikai rendszereinek működésébe. (Egyben a szoros külpolitikai vagy kulturális együttműködést is háttérbe kell szorítani, mindezek visszakerülhetnek a nemzetek közötti együttműködések terepére.) A közös értékek erőltetése helyett a közös érdekeket érdemes előtérbe helyezni, amelyben jelentős szerepet játszik a szabad piac, a vámok eltörlése, az emberek, a szolgáltatások, áruk és a tőke szabad áramlása. Vagyis: annyi célt kell megvalósítani, amit lehetséges, s nem kell annál többet kívánni, mint ami szükséges.

Szükséges továbbá, hogy az unión belül az Európai Tanács, mint kormányközi, a tagállamok szuverenitására épülő szervezet erősödjön meg és váljon az unió kormányzatává, míg a szupranacionális Bizottság alakuljon át elsősorban igazgatási, szakmai végrehajtó intézménnyé, a Parlamentben pedig fontos lenne a saját nemzethez kötődő képviselői munka karakteresebbé tétele.

Végezetül ki kellene építeni az unió hiányzó demokratikus alapzatát, létre kellene hozni az európai polgárok valós, s nem csak látszólagos képviseleti és részvételi jogait.

Metternichtől származik a mondás: mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy minden a régiben maradjon. Nos, ez a mondás az unió jelenlegi állapotára bizonyosan nem érvényes, mert éppen az lenne a legnagyobb veszély, ha minden a régiben maradna. Ehhez képest inkább azt mondhatjuk, hogy az unió akkor maradhat életben, ha minden megváltozik és semmi nem marad úgy, mint régen.

 

Tartalom

Bevezető Válaszút előtt az unió: széthullás vagy újratervezés?. 2

  1. Az „alapító atyák” kora. 6
  2. A szellemi alapítóatyák. 6

A Páneurópa Mozgalom atyja: Richard Coudenhove-Kalergi 6

A nemzeti szuverenitás nagy ellenzője: Jean Monnet 8

A föderalizmus úttörője: Altiero Spinelli 9

A szupranacionalitás álmodozója: Robert Schuman. 10

  1. A cél kezdettől fogva egy nemzetek feletti Európa volt 11
  2. Három tanulság – összegzésképpen. 13
  3. Az EU 70 éves története. 16
  4. A Jean Monnet-féle radikális föderalizmus és annak látványos kudarca (1951-1957). 16
  5. A kormányköziség és a gazdasági együttműködés korszaka (1957-1984/85). 19

A De Gaulle-éra: a francia grandeur és nemzeti ellenállás (1957-1969). 19

Intézményesített, egyenlőségre épülő kormányközi korszak (1969-1984/85). 21

  1. Erősödő föderális törekvések: Delors és a szerződések kora (1984/85-2015). 22
  2. A föderális irányú szerződések kora egészen a migránsinvázióig (1992-2015). 25
  3. A migránsáradat korszaka: éleződő viták és válság (2015-?). 27
  4. Alternatívák és lehetőségek a válság feloldására – összegzés. 29
  5. Négy út az Unió előtt 31

III. Globalizmus versus lokalizmus: Új politikai koordináta-rendszer a 21. században?. 33

A bal-jobb ellentét újraértelmezése, új törésvonalak megjelenése. 33

  1. Elméleti keretek. 33
  2. Új törésvonalak és megosztottságok. 34
  3. Igazodások a hagyományos bal- és a jobboldalon a globális elithez. 37
  4. A bal és jobb feloldódása. 38
  5. EP-választások után: új koordináták és megosztottságok az uniós politikai térképen. 40
  6. Összegzés. 43
  7. Szuperállam vagy szuverén államok szövetsége?. 44
  8. Két egymást kölcsönösen kizáró irány. 44

Hol vagyunk most?. 44

A „top-down föderalizmus” nem járható út 45

Az erőltetett egységesítés legnagyobb buktatója: a közös identitás hiánya. 46

Az EU szuperállammá formálása zsákutca. 47

  1. Intézményi-jogi reformok az Unión belül 47

Az intézményrendszer radikális reformjára van szükség. 47

A döntések forrása nem a bürokrácia, hanem a népszuverenitás. 49

Iránytű: az állampolgárok akarata. 50

I.
Az „alapító atyák” kora

Amikor az 1992 óta Uniónak nevezett európai szervezet kezdeti időszakát, az „alapító atyák” korát vizsgáljuk meg, akkor rögtön az elején szakítanunk kell a nemzeti oldalon széles körben elterjedt nézettel, mely szerint az alapító atyák, az Unió létrehozói alulról építkező, a nemzetek szuverenitására épülő európai közösség létrehozásában gondolkodtak. Ez az állítás nem állja meg a helyét, sőt, inkább az ellenkezője az igaz. Kezdettől fogva Európa föderális, szupranacionális egységesítése volt a cél, az Amerikai Egyesült Államok mintájára.

A háború utáni, nyugati politikai elitek egy olyan Európai Egyesült Államokat, mint birodalmat akartak létrehozni, amely egyben egy új, globális világrend, világföderáció szerves részévé válna. Más kérdés az, hogy a föderalisták kezdeti lendülete az ötvenes évek elején megtorpant, ugyanis a kezdeti cél egyes meghatározó nemzetek, illetve politikusok ellenállásába ütközött. Innentől kezdve szinte a mai napig egy, a föderalista és a szuverenista álláspontról vitatkozó európai szövetségről beszélhetünk. Megfigyelhető az is, hogy az utóbbi harminc, de különösen a legutóbbi három-négy évben a politikai „fősodor” minden eddiginél nagyobb erőket vet be a minél erősebb és szorosabb föderális Unió („ever closer union”) megteremtésére.

Szakítani szükséges tehát azzal az elképzeléssel, hogy a föderalista, birodalmi Unió gondolata az utóbbi években pattant ki Angela Merkel, Jean-Claude Juncker, Frans Timmermanns vagy Emmanuel Macron fejéből. Erről szó sincs, egy kezdettől fogva folyamatosan jelen lévő és hegemóniára törő elképzelés ez, amelynek eddig – legalábbis részlegesen – ellent tudtak állni a szuverenista államok és politikai erők.

Kérdés azonban: miért akarják a föderalisták-globalisták a sarkaiból – és egyben évszázados hagyományaiból – kiforgatni Európát? Milyen terv, célkitűzés, filozófia húzódik meg e mögött? Ennek megértéséhez menjünk vissza a kezdeti időszakhoz. Vizsgáljuk meg, hogy kik azok a személyek, akik nem csak álmodoztak az Európai Egyesült Államokról – mint például Victor Hugo és más írók, tudósok, hanem kellő befolyással is rendelkeztek ahhoz, hogy ebbe az irányba tereljenek meghatározó súlyú politikusokat és kormányokat.

Ebből a szempontból ki kell emelni gróf Coudenhove-Kalergit, Jean Monnet-et és Altiero Spinellit – mint egyfajta szellemi alapító atyákat.

1.    A szellemi alapítóatyák

A Páneurópa Mozgalom atyja: Richard Coudenhove-Kalergi

Richard Coudenhove-Kalergi (1894-1972) apja egy osztrák-magyar diplomata, anyja pedig egy szamurájcsalád leszármazottja volt. Kalergi az a személy, aki 1923-ban megindította a Páneurópa Mozgalmat, 1925-ben pedig Praktischer Idealismus címmel könyvet írt arról, hogy hogyan képzeli el Európa hosszútávú jövőjét. Ha alaposabban megnézzük azt, hogy Kalergi mit is vázolt fel, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy céljai nagymértékben hasonlítanak azokra a törekvésekre, amelyek napjainkban egyfelől a brüsszeli elitet, másfelől pedig a globális köröket jellemzik – akár az Unió döntéshozó fórumain és zegzugos termeiben, akár a Földközi-tengeren cikázó NGO-hajók tevékenységében, akár a „fősodratú” sajtóban és médiában. 

Coudenhove-Kalergi az 1926-ben publikált Páneurópa című művében[1] világosan kifejtette, hogy egy egyesült európai államot kell létrehozni, amely szupranacionális, azaz nemzetek feletti lesz. Kifejti, hogy a nemzeti érzület konfliktushoz, háborúhoz, káoszhoz vezet. Ebből következően a nemzeti érzés káros, elvetendő, ehelyett kell létrehozni egy, a svájci vagy amerikai mintát alapul vevő föderális rendszert, amelyet mai szavakkal Európai Egyesült Államoknak nevezhetünk, s ez része lesz egy átfogó, új világföderalizmusnak, amelyben a népek egyesülnek és feloldódnak.

Tervei megvalósítását több lépcsőben képzelte el: először az európai nemzetek egy államszövetséget hoznak létre a Népszövetség keretei között, még konföderatív alapon, s megalakítják a Páneurópai Szövetséget. Második lépésként páneurópai döntőbíróságot hoznak létre a tagállamok közötti határozatok és egyezmények betartása céljából, egyben megállapodnak egy védelmi unió létrehozásáról. A harmadik lépés a vámunió megteremtése, a negyedik pedig a folyamat betetőzése: egy európai, föderális alkotmány létrehozása.[2]

Kalergi igen nagy befolyásra tett szert a húszas évektől kezdve, mozgalmához pedig meghatározó európai politikusok csatlakoztak. Mindennek hátterében az áll, hogy Kalergi megörökölte a nemesi származású, diplomata édesapja kiváló politikai kapcsolatait, fontos közéleti személyiségek tárgyaltak és egyeztettek vele. Talán az sem mellékes szál, hogy már egyetemista korában csatlakozott a bécsi Humanitas nevű szabadkőműves páholyhoz.[3]

Egészen röviden: Kalergi 1923-ben elindítja a Páneurópa Mozgalmat, amelyhez rövidesen olyan neves politikusok kapcsolódnak, mint a cseh Masarik és Benes (utóbbi szabadkőműves), illetve Winston Churchill, Gustav Stresemann, Konrad Adenauer, Ignaz Seipel, Karl Renner, Thomas Mann, Ortega y Gasset, később pedig Franz Joseph Strauss, Bruno Kreisky, Georges Pompidou és mások. Max Warburg bankár 60 ezer márkával támogatta a mozgalom indulását, de a Rothschild család is a kezdeményezés mögé állt. Sokat elmond Kalergi befolyásáról, hogy az akkori francia miniszterelnök és külügyminiszter, Aristide Briand 1930-ban a Népszövetségben az ő tervei alapján vetette fel az egyesült Európa gondolatát. 

A nácizmus és a fasizmus felemelkedésével a mozgalom háttérbe szorult, ám a háború végeztével hatalmas erővel éledt újjá, „hála” Kalergi fáradhatatlan tevékenységének. Kalergi megnyerte magának Winston Churchill és a B’nai B’rith nevű érdekvédő szervezet támogatását; Churchill híres, 1946-os zürichi beszéde is az ő szellemiségét tükrözte vissza, amelyben a brit politikus egy „Egyesült Európa” létrehozására tett javaslatot. Komoly lobbimunka eredményeként a Kalergi- és Churchill-féle tervet elfogadta az Egyesült Államok kormánya is, olyannyira, hogy az amerikai kongresszus még határozatot is hozott az Európai Egyesült Államok (EEÁ) létrehozásáról.[4]

Fontos még, hogy Kalergi elsőként kapta meg életművéért a Nagy Károly-díjat (1950-ben), amelyet Aachen városa adományoz azóta is azoknak, akik az európai egységért tevékenykednek. Később pedig, halála után megalapították a Kalergi-díjat is, amelyet többek között megkapott már Herman Van Rompuy, az Európai Tanács volt elnöke, valamint Angela Merkel német kancellár is.

A hivatalos uniós dokumentumok Coudenhove-Kalergit a fentiek ellenére sem tekintik „alapító atyának”, hiszen az 1951-es Európai Szén- és Acélközösség létrehozatalában formálisan már nem vett részt.

A nemzeti szuverenitás nagy ellenzője: Jean Monnet

Ezzel szemben az Európai Unió alapító atyái között is kiemelkedő személyként írnak a mai napig Jean Monnet-ról, az ízig-vérig kozmopolita polgárról, aki 16 éves korában abbahagyta a tanulmányait, hogy hihetetlen pályafutása elkezdődhessen. Élt Angliában, az Egyesült Államokban, igazi kozmopolitaként járt-kelt a világban; nagyon hamar a Népszövetség munkatársa lett, 1939-től pedig Franklin D. Roosevelt elnök mellett találjuk tanácsadóként.  Leginkább mégis üzletember, bankár volt, erős atlanti kapcsolatokra tett szert, olyan, globális Wall Street-i pénzügyi körök közelébe került, mint a Goldman Sachs, a Lazard Freres, vagy a ma már nem túl jól csengő nevű Lehman Brothers. Ám ami különösen érdekes: a harmincas években „mellékesen” a bázeli székhelyű nemzetközi bank megalapításában is szerepet játszott. Tudnunk kell, hogy a Bank of International Settlements (Nemzetközi Fizetések Bankja, BIS) a nemzetközi bankok közötti együttműködés legfőbb szervezője, a központi bankok (jegybankok) központi bankja, ám valójában magánbank (akárcsak a Federal Reserve, az amerikai jegybank), mögötte ott állnak a legfontosabb bankházak, mint a Bank of England és a Rothschild-ház.

Ám ennél is érdekesebb az, amit nagy álmáról nyilatkozott 1943. augusztus 5-én, a francia Nemzeti Bizottmány ülésén: „Európában nem lesz béke, ha az államok a nemzeti szuverenitás mentén épülnek újjá. (…) Az európai országok túl kicsik ahhoz, hogy népeiknek a szükséges jólétet és társadalmi fejlődést biztosítani tudják. Az európai államoknak ezért szövetségre kell lépniük egymással…” [5] Mindez tökéletesen egybecseng azzal, amit Winston Churchill mondott 1946. szeptember 19-én a Zürichi Egyetemen: „…létezik orvosság, amely …néhány év leforgása alatt Európa egészét … szabaddá és boldoggá teszi. Ez nem más, mint az európai népek – vagy legalábbis jó részük – közösségének újrateremtése és egy olyan otthon létrehozása számukra, amelynek oltalmában békében, biztonságban és szabadságban élhetnek. Egyfajta Európai Egyesült Államokat kell létrehoznunk.” [6] 

Jean Monnet, az „alapító atya” átfogó kapcsolatai, globális támogatói révén elérte, hogy Robert Schuman, francia miniszterelnök, később külügyminiszter elfogadja tervezetét, s végül azokat ő tárja nyilvánosság elé 1950. május 9-én: ez volt a francia-német együttműködésre épülő Európai Szén- és Acélközösség terve, amely 1951-ben hat állam részvételével meg is valósult. Jean Monnet lett a mostani Bizottság elődjeként létrejött Főhatóság első elnöke, s kezdettől fogva arra törekedett, hogy a Főhatóság egyfajta szuperkormányként működjön, s a tagállami kormányokat már ekkor teljes mértékben ki akarta zárni a döntéshozatalból, de a tagállamok ellenállása miatt nem tudta elérni a célját, így jöhetett létre a Miniszterek Tanácsa (az Európai Unió Tanácsának elődje) és a Közgyűlés (az Európai Parlament elődje), ám meghatározó szerepbe a Monnet által vezetett Főhatóság, mint nemzetek feletti, föderális szervezet került.

Monnet-t kezdettől fogva a világbéke vágya vezérelte, s ez juttatta el ahhoz a gondolathoz, hogy a nemzeteket alá kell vetni a világkormányzásnak. Egyik fontos embere, a talán még nála is radikálisabb Max Kohnstamm, aki az általa elnökölt Főhatóság főtitkára volt, egyenesen úgy fogalmazott, hogy „világállamot kell létrehozni a nemzetek eltörlésével.”[7]  

A föderalizmus úttörője: Altiero Spinelli

Említést érdemel még Altiero Spinelli, hivatalosan is „alapító atya”, aki olasz politikai tanácsadó és később, 1976-tól az Európai Parlament tagja volt. Spinelli eredetileg kommunistaként kezdte, majd föderalista lett. Ő is egy valós hatalommal rendelkező, európai „kormányt” képzelt el, amelyről, még a háború alatt, a híres Ventotenei Nyilatkozatban társaival együtt így írtak: „…a probléma, amelyet legelőször kell megoldani, és amely nélkül minden további lépés csak látszatintézkedés lenne, Európa szuverén államokra való felosztásának végleges megszüntetése.”[8] 

Spinelli nevéhez fűződik az Európai Parlament 1984-es javaslatcsomagja, amely az Unió föderális átszervezését tűzte ki célul: a Spinelli-terv megnyitotta az utat a későbbi, föderális irányba mutató uniós szerződések – Maastricht, Lisszabon – felé.

Érdekes adalék, hogy 2016 júliusában az akkori olasz miniszterelnök, a baloldali és föderalista-globalista Matteo Renzi éppen Ventotene szigetére invitálta Hollande francia elnököt és Merkel német kancellárt, azt mondván nekik, hogy „Európa fordulóponton áll, vagy változtatunk, vagy úgy fognak ránk tekinteni, mint a marslakókra”[9] s egyben egy új politikai paktumot hirdetett – a Ventotene-i szellemben, vagyis a föderális Európa megteremtése érdekében. Hűen a szintén olasz Spinelli szelleméhez…

Láttuk már, hogy mind Coudenhove-Kalerginek, mind Jean Monnet-nek – az európai mellett – milyen erőteljes kapcsolatai voltak az angol, illetve az amerikai elitkörökkel. Mindez nem véletlen: ezek a globális – főleg pénzügyi és politikai – elitkörök már több évtizede gondolkodtak egy egységes világföderáció és világtársadalom megvalósításán, amelynek az angolszász globalista elit lenne az irányítója. Mindez visszavezethető egészen a Cecil Rhodes alapítványát kezelő Alfred Milner által létrehozott Kerekasztalig (Round Table)[10], amely már e cél érdekében tevékenykedett, ám ennél is fontosabb, hogy a húszas évek elején létrejött New York-ban a Council of Foreign Affairs (Külkapcsolatok Tanácsa), illetve ennek testvérszervezeteként a londoni székhelyű Royal Institute of International Affairs (Nemzetközi Ügyek Királyi Intézete). Mindkét intézet a globális, ekkor még elsősorban angolszász elit döntéshozó háttérintézményei, amelyek kezdettől fogva egészen a mai napig meghatározó szerepet játszanak a globalista célok megfogalmazásában és megvalósításában.[11] Ezeknek a céloknak a szerves részét képezte az egységesülő Európa, az Európai Egyesült Államok, amely mintegy föderális „alegységként” válna részévé a szupranacionális, globális kormányzásnak. Nem beszélve mindennek a gazdasági előnyeiről; a globális tőke korlátozások nélküli bejutása a védtelenné vált és legyengült európai piacokra óriási többletprofittal kecsegtetett.

A második világháború után a győztes angol-amerikai szövetségek nagyobb ellenállás nélkül kezdhettek hozzá az egységes Európa felépítéséhez, s ezzel összefüggésben karolták fel többek között Coudenhove-Kalergi, de különösen Jean Monnet elképzeléseit, melyek egybevágtak a céljaikkal. Winston Churchill-nek nagy szerep juthatott volna   ebben a folyamatban, azonban a háború után elveszítette a választásokat, a Munkáspárt pedig nem követte az egységes Európával kapcsolatos célkitűzéseket. Ezért a továbbiakban befolyásos európai személyekre épülő hálózatokon, illetve magánszervezeteken keresztül folytatódott a nyomásgyakorlás Európa vezető politikusaira, kormányaira a föderális Európa megteremtése érdekében.

Ám arról sincs szó, hogy a globalisták, illetve az „alapító atyák” föderalista tervei elől elzárkóztak volna a kontinens meghatározó államai és kormányai. Ellenkezőleg: ahogyan Bóka Éva írja, a második világháború után Nyugat-Európában (Nagy-Britannia más lapra tartozik) a meghatározó korszellem (Zeitgeist) a föderalista lelkesedés volt, az európai közösség létrehozását szorgalmazók békés világföderációról álmodoztak.[12] (Mindez a második világháború okozta tragédiák és veszteségek fényében sok tekintetben magyarázható is, ám később, 1951 után meg kellett tapasztalniuk, hogy az alapító atyák „szuperföderalizmusa” már a saját befolyásukat és hatalmukat veszélyezteti – de ez már a következő időszak története.)

A szupranacionalitás álmodozója: Robert Schuman

Az európai föderalista lelkesedés jellemezte Robert Schuman francia külügyminisztert is, akit a legrámenősebb alapító atya, Jean Monnet győzött meg az 1950. május 9-ei alapító nyilatkozat megtételére (amely napot azóta is, mint Európa-napot ünneplünk). Még korábban így fogalmazott: „Mostantól fogva a szerződéseknek nemcsak kötelezettséget kell előírniuk, de intézményeket, ha úgy tetszik, nemzetek feletti, független és önálló tekintéllyel rendelkező testületeket is létre kell hozni.”[13] Schuman azt akarta elérni – Monnet szellemében –, hogy a Közösség a nemzetek felett álljon és róluk is rendelkezhessen, vagyis, elképzelése szerint a Főhatóság javára a kormányok lemondtak volna szuverenitásuk egy részéről. Tehát, a Főhatóság szupranacionális kormányként működött volna – s ez lett volna az európai föderáció első lépése.[14] 

És amit itt külön hangsúlyozni kell: Konrad Adenauer német kancellár – Schuman fő partnere az Európai Szén- és Acélközösség létrehozásában, aki nélkül mindez nem működött volna – ezekkel a Monnet-i, Schuman-i célokkal egyetértett.[15] 

A háború utáni negyvenes évek európai föderalistái alapvetően úgy hitték, hogy „Európa nem születhet meg a szuverén államok lebontása nélkül.”[16]

Megállapítható tehát, hogy egyik oldalról a globális elit céljait is követő alapító atyák, mint Monnet, Spinelli, Paul-Henri Spaak, korábbról Kalergi, illetve másfelől a kontinentális – nem brit – nyugat-európai kormányok vezető politikusai nagyjából egyetértettek a célokban, egy európai föderális államszövetség létrehozatalában. A föderalizmus mértékében azonban már ellentétek mutatkoztak a globalista alapító atyák – főleg Monnet – és a közösséget alapító tagállami kormányok között, utóbbiak ugyanis a föderáció fokozatos bevezetését szorgalmazták, Monnet-nak pedig emiatt engednie kellett.[17] A tagállamok 1951-ben már tanácsadási és beleegyezési jogot szereztek, később, 1957-ben már döntéshozatali jogot nyertek – de ez már egy másik történet.

Jellemző Monnet-ra és társaira, hogy a tagállamok ellenállására tekintettel egy új, egészen érdekes, mondhatni „ravasz” koncepciót dolgoztak ki a föderális Európa lassabb felépítésére. Monnet tervének lényegét Adrien Hilton a következőképp foglalta össze: „Európa nemzeteit el kell kormányozni a szuperállam irányába, anélkül, hogy a lakosságuk tudná, mi is zajlik valójában. Ezt egymást követő lépésekben kell megtenni, melyek mindegyikét úgy kell álcázni, mintha pusztán gazdasági ügyekről lenne szó. Ez a folyamat visszafordíthatatlanul elvezet a föderációhoz.”[18]

Némi kompromisszummal jött tehát létre az Európai Szén- és Acélközösség, mint jogi személy[19], amelyben vezető szerepet játszott a nemzetek feletti Főhatóság, de megjelentek benne a tagállamok kormányai is (Miniszterek Tanácsa), mint a szuverenitás védelmezői, illetve a Közgyűlés, mint a közösség egyfajta delegált parlamentje. Fontos, hogy az 1951-es Párizsi Szerződés a Közösség létrejöttét, mint egy szélesebb és szorosabb (!) közösség megteremtésének első lépéseként deklarálja.[20]

2.   A cél kezdettől fogva egy nemzetek feletti Európa volt

A mai nevén Európai Uniót korántsem az erős, szuverén nemzetállamokra épülő Európa gondolata indította el, ellenkezőleg: kezdetektől fogva egy nemzetek fölé emelkedő, szupranacionális egységes európai államot akartak létrehozni az úgynevezett alapító atyák és a kontinentális vezető hatalmak, abból kiindulva, hogy csak ez teremtheti meg a hosszabb távú béke feltételeit Európában és a világon. Alaptalan tehát az a narratíva, hogy „térjünk vissza az alapító atyák szelleméhez”, mert az alapító atyák szelleme korántsem azt tükrözi, amit a mi oldalunk, a nemzeti szuverenista oldal képvisel.

Más kérdés az, hogy a kezdeti időszakban a globalista alapító atyák, illetve a nyugat-európai politikai vezetők között fontos különbségek mutatkoztak a föderalizmus kívánt mértékében: amíg a globalisták, élükön Monnet-val, Kohnstamm-mal, Spinellivel, hosszabb távon a nemzetállamok eltörlésében gondolkodtak, addig az európai nagyhatalmak meg kívánták őrizni az államuk részleges függetlenségét; ez igaz volt Franciaországra és Németországra is. Ennek következtében voltaképpen egy vegyes, elsősorban föderális, másodsorban azonban a szuverén tagállamok gyűlésére egyaránt épülő szövetségi forma jött létre, amelyben a föderális elvet a Főhatóság (később Bizottság), a szuverenista elvet pedig a Miniszterek Tanácsa (későbbi Európai Unió Tanácsa) képviseli. Ezt egészítette ki a Közgyűlés (később Európai Parlament), melyben ekkor még delegált képviselők foglaltak helyet, szerény jogosítványokkal, valamint az Európai Bíróság, amelyik kezdettől fogva a nemzetekfelettiséget testesítette meg – későbbi tevékenységében egyre inkább. Egy olyan államszövetségi modell jött tehát létre, ami a maga nemében példa nélkül áll.

Az erős föderalista elképzeléseknek megfelelően ekkor a Főhatóság került meghatározó és döntési pozícióba, ám azt is el kell mondani, hogy már az első években erős konfliktusok alakultak ki a két testület között, melyek két alapelv és koncepció egymásnak feszülését jelképezték. Továbbá, ha jobban belegondolunk, az azóta eltelt közel 70 évben e két koncepció viaskodik egymással az Unióban, de ennek a küzdelemnek a váltakozó eredményeiről a későbbiekben számolunk be.

Azt is érdemes észrevennünk, hogy az Uniót globalista-föderalista elitek felülről (top-down) hozták létre, szemben a példaként is szolgáló Amerikai Egyesült Államokkal, amely sokkal inkább alulról (bottom-up) szerveződött meg, annál is inkább, mert az ottani föderáció megalakulásában kezdettől fogva jelen voltak olyan állampolgári mozgalmak, amelyek a saját államukon keresztül beleszólást követeltek a szövetségi rendszer kialakulásába. Ezért joggal mondható, hogy az Unió elit-kezdeményezés, s ezt az elitista jellegét a kezdetektől fogva egészen napjainkig magán hordozza, s ez nyilvánvalóan korlátozza demokratikus kapacitását és legitimitását.

Ha tehát szuverenista oldalról akarjuk az Unió működését radikális reformokon keresztül átalakítani, akkor nem a kezdetekre, hanem arra kell hivatkoznunk, hogy az Unió egész története során két ellentétes, de egyformán legitim szemléletmód ütközött meg, s ütközik meg mind a mai napig is. Vagyis, a szuverenista gondolat legalább annyira legitim, mint a föderalista, egyik koncepció sem áll a másik felett vagy alatt, tehát a szuverenistáknak minden (jog)alapjuk megvan ahhoz, hogy a maguk eszközeivel küzdjenek egy, a nemzetek önállóságán, a tagállamok egyenrangúságán, s ebből következően egy alulról szerveződő Unió megteremtésén. Nincsenek „elsőosztályú” és „másodosztályú” uniós tervek és víziók, a globalista „fősodor” nem élvezhet semmilyen előjogokat a velük egyet nem értőkkel szemben.

Sőt, ha az Unió még komolyan gondolja a demokratikus elvet, s nem akarja leváltani azt egyfajta arisztokratikus-elitista birodalmi elvvel, akkor a népszuverenitás alapján megválasztott nemzeti kormányokra épülő államok – alulról építkező – (konföderatív) szövetsége az egyetlen garanciája a demokrácia megmentésének az Unióban.    

3.   Három tanulság – összegzésképpen

A fentieket alapul véve három fontos tanulságot érdemes még egyszer kiemelni az Európai Unió keletkezésével kapcsolatban.

Először is, a második világháború utáni években Nyugat-Európában a Zeitgeist, azaz az uralkodó korszellem az európai egységet és békét megteremtő föderalizmus irányába mutatott. Ez határozta meg mind a vezető politikusok, mind a népek hangulatát, ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy a föderális berendezkedés támogatása mellett szinte labdába sem rúghattak azok a politikusok, gondolkodók, akik a nemzetállami függetlenség megőrzése mellett tették le a voksukat. A föderalizmus, a szupranacionális intézmények létrehozása iránti vágy úgy vált „fősodorrá”, mint ahogyan napjainkban a neoliberális elit minden más véleményt elsöprő bevándorlás-pártisága, valamint a hagyományos európai keresztény kultúrával szemben a multikulturalizmus, mint egyetlen elfogadható értékrend kizárólagos preferálása.

Igazából nem is az volt a kérdés a negyvenes években Nyugat-Európában, hogy az államoknak valamilyen szövetségi rendszerbe kell tömörülniük, hanem az, hogy a föderalizmus milyen mélységben, illetve milyen tempóban és ütemezésben valósuljon meg. (Mindez a kontinentális Nyugat-Európára vonatkozik: Nagy-Britannia más lapra tartozik, ők kezdettől ellenezték a szoros föderációt, csak laza, gazdasági jellegű, államok közötti együttműködésben gondolkodtak.) Ebben a tekintetben pedig a politikai és gazdasági eliten belül két csoportot lehet megkülönböztetni.

Az egyikbe olyan típusú politikai és közéleti személyiségek tartoztak, akik már létükben és beállítottságukban is szupranacionális irányvonalat képviseltek, nemzeti kötődésük kevésbé volt lényeges, inkább világpolgárok voltak. Ehhez a körhöz sorolnám elsősorban gróf Coudenhove-Kalergit, Jean Monnet-et, Max Kohnstamm-ot, Altiero Spinellit (ha a mai politikusokat nézzük, akkor ilyen személy Jean-Claude Juncker, Frans Timmermanns vagy Guy Verhofstadt is). Ők, túllépve Európán, valójában világföderalizmust, világkormányzást képzeltek el, s ennek mintegy részeként akarták megvalósítani az Európai Egyesült Államokat, amely építőköve volt globalista elképzeléseiknek. Megközelítésük tehát nem európai, hanem univerzalista volt, nemzetek feletti intézményekben gondolkodtak: számukra a nemzeti kormányok gátat jelentettek céljaik megvalósítása előtt, ezért a nemzeti szuverenitás megszüntetéséért léptek fel. 

A másik csoportba a meghatározó nyugat-európai országok vezető politikusai, miniszterelnökei, külügyminiszterei stb. sorolhatók, akik szintén föderalisták voltak, azonban, mint választott politikusok, elsősorban a saját országuk jólétéért voltak felelősek. Utóbbiak számára hamar kiderült, hogy a Monnet-i globalista irányvonal a nemzetállami érdekérvényesítést minden átmenet nélkül európai kormányzással kívánja helyettesíteni, ebbe azonban már nem mehettek bele, mert ezzel saját mozgásterüket szűkítették volna be a végletekig, másfelől a belső közvéleménynek és a választói akaratnak is meg kellett felelniük. A föderalista korszellem ellenére arra egyetlen nagy múltú nemzet, központi hatalom sem volt felkészülve, hogy egyik napról a másikra egy masszává gyúrt nemzetközi szervezetben oldódjanak fel.

Ebből fakadóan az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) e két csoport közötti konfliktusok mentén jött létre; talán nem véletlen, hogy Robert Schuman egy újságírói kérdésre (Ez most ugrás a sötétbe?) gondolkodás nélkül azt válaszolta: „Pontosan. Ugrás a sötétbe.”[21] S bár Monnet a Főhatóság élén mindent megtett, hogy egyből föderális, nemzetek feletti kormánnyá alakítsa az általa vezetett szervezetet, ezt megakadályozták a tagállamok vezetői, s ellensúlyként létrehozták a Miniszterek Tanácsát. A konfliktus tehát kezdettől „beépült” az Unió szervezetébe, ha tetszik lelkébe, s ha valami, akkor talán éppen e két elv, a föderalizmus és a szuverenitás szembenállásával jellemezhető leginkább, a mai napig az Európai Unió, mint sajátos, egyszerre nemzeti és nemzetek feletti képződmény.

Másodszor, az Unió (közösség, közös piac stb.) létének megértéséhez az Unión kívüli, globális erőközpontok akaratát és szándékait is figyelembe kell venni. Ebből a szempontból észre kell vennünk, hogy már a huszadik század elejétől kezdve megszerveződött egy, elsősorban angol és amerikai gazdasági-pénzügyi elit, amelyik célul tűzte ki egyfajta világkormányzás és világtársadalom megvalósítását, főként angolszász irányítással. Mindennek az alapja a pénzügyi erőforrások brutális mértékű koncentrálódása szűk csoportok kezében, akik úgy vélték, hogy a szupranacionális világkormányzás egyszerre teremti meg a békét és a profit totális növelésének lehetőségét. Az első, majd a második világháború utáni időszakra az amerikai pénztőke vált uralkodóvá, amelyiknek érdekében állt, hogy a kontinentális Európa – mintegy Amerikát „utánozva” – föderális szövetségi állammá váljon, s nem meglepő módon az Egyesült Államok politikai elitje is csatlakozott e törekvésükhöz. Ebből kifolyólag pénzügyileg és más módon is támogattak olyan személyiségeket, akik mint álmodozók (Kalergi, Spinelli), vagy mint eredetileg nemzetközi üzletemberek (Monnet) a föderalista és egyben globalista céljaikat tevékenységükkel alátámasztották.

Innen érthető meg az említett személyek óriási befolyása az európai politikusokra, céljaikat a háttérből a globális elit „egyengette” (ez különösen igaz Jean Monnet-ra). A föderális Európa, az Európai Egyesült Államok terve tehát a globális elitkörök által támogatott, időnként erőszakolt terv is egyben, miközben természetesen ezt a célt európai befolyásos politikai és gazdasági elitcsoportok is magukévá tették és azonosultak vele. Azt láthatjuk tehát, hogy mind az ESZAK megalakulásakor, mind napjainkban a globalista elit mintegy „körbefonja” az Uniót, s erős hálózatokon keresztül igyekszik akaratát keresztülvinni a szervezeten. (Ilyen például a Gyáriparosok Európai Kerekasztala, a Külkapcsolatok Európai Tanácsa, a Soros Györgyhöz köthető álcivil szervezetek, NGO-k, a lobbisták hálózatai, a globális körök érdekeit képviselő tanácsadó cégek, agytrösztök stb.) Az Unió tehát önmagában sem szuverén entitás; működését nem pusztán a belső politikai és gazdasági erők befolyásolják, hanem a külső erők is, méghozzá nem kis mértékben. Utóbbi alaposabb feltárására nagyobb figyelmet kellene fordítani.

Végül harmadszor látnunk kell, hogy az Európai Unió – a fentebb kifejtettek miatt is – nem alulról (bottom up), a társadalmak és állampolgárok felől, hanem felülről (top down), az elitek által létrehozott nemzetközi szerveződés. Hogy egész pontosak legyünk, felülről és részben kívülről megteremtett képződményről van szó. Szemben az Egyesült Államokkal, amely alulról, a tagállamok népei képviselőinek kölcsönös beleegyezése által, s éppen a külső hatásoktól megvédve magát (függetlenségi háború), belső akaratból jött létre. Amikor tehát Amerika föderálissá vált, akkor alulról szerveződő, szerves politikai akarat által vált azzá, s éppen emiatt működésképes, mert közmegegyezésen alapul, s így közös identitása van. Ezzel szemben az Európai Uniót 1950-től európai és globális politikai és gazdasági elitkörök hozták létre az európai állampolgárok megkérdezése és beleegyezése nélkül. Míg Amerikában van alapja az alkotmány kezdő mondatának, hogy „mi, a nép”, addig, ha ezzel kezdené egyik beszédét mondjuk Jean-Claude Juncker, joggal nevetné ki mindenki.

Ennélfogva észre kell vennünk, hogy az Unió olyan – mondjuk így – születési rendellenességgel küszködik, amit a mai napig nem sikerült orvosolnia. (Az európai parlamenti választásokon való eddigi alacsony részvétel is jól mutatja ezt; a legutóbbi, 2019. májusi magasabb részvétel viszont paradox módon éppen annak volt köszönhető, hogy az Unió – több okból – válságos állapotba került). Ebből fakadóan azok, akik napjainkban a föderalizmus elmélyítését erőltetik, valójában az Európai Unió végét készítik elő nagy sürgősséggel, ugyanis alapok – közmegegyezés és identitás – nélkül a föderalizmus az Unió autokratikus, elitista és arisztokratikus jellegét erősítené tovább, ami sokáig nem lenne tartható. Ezzel szemben, ha a nemzeti szuverenitásra és nemzeti identitásra épülő, konföderatív Uniót volnánk képesek megteremteni, akkor alulról építkezve, fenn lehetne tartani az európai együttműködést.

 

 

II.
Az EU 70 éves története

Az Európai Unió (korábbi nevein: Európai Szén- és Acélközösség vagy Montánunió, Európai Gazdasági Közösség vagy Közös Piac, Európai Közösség, „a” Közösség) történetét sokan és sokféle szempontból megírták már, hatalmas a téma szakirodalma. Éppen ezért arra teszek kísérletet, hogy egyetlen nézőpontból vizsgáljam a lassan már hetvenéves fennállást. Arra vagyok kíváncsi, hogy az Uniónak, mint nemzetközi szervezetnek vagy államszövetségnek milyen a belső működésmódja, döntéshozatali rendje, más szavakkal, működési rendjét mennyire jellemzi a föderális megközelítés, és mennyire a tagállami szuverenitás tiszteletben tartása. És nem mellesleg, a tagállamok polgárai – az európai polgárság – mennyire van jelen a döntéshozatali folyamatban. Mindebből következően a legfontosabb kérdés, hogy az elmúlt csaknem 70 év alatt kialakult működési mód és politikai karakter mennyiben segíti elő az európai nemzetek szabadságát, a választók demokratikus részvételi lehetőségeit. Vagyis: teljesültek-e azok a magasztos célok, amelyeket maga elé tűzött az EU a sokszorosan megújított szerződésekben?

Előrebocsátva: az Unió semmihez sem hasonlítható, hibrid államszövetség, amelyben a föderatív, nemzetek feletti, illetve a nemzetek önállóságát védő szuverenista (vagy konföderatív) elemek egyaránt megtalálhatóak. Ezek az erők pedig a kezdetektől fogva ádáz küzdelmeket vívnak egymással, váltakozó sikerrel. Ugyanakkor, az utóbbi évtizedekben ezek a konfliktusok olyan mértékben kiéleződtek, hogy ezek intézményeken belüli levezetése, kezelése – amely eddig jellemző volt – kétségessé vált. Az Unió belső működése is láthatóan válságba jutott.

Mindennek megindoklásához azonban tömören át kell tekintenünk az elmúlt évtizedek legfőbb szakaszait a politikai döntéshozatali folyamatok szemszögéből, s ebben a tekintetben kiemelten fontos a föderális és a kormányközi, más szavakkal a szupranacionális (nemzetek feletti) és a szuverenista elvek és működésmód összecsapásainak, kezdettől beépült konfliktusainak vizsgálata.

Utóbbiak tekintetében négy jelentősebb korszakot különböztethetünk meg, a továbbiakban ezeket tekintem át, majd egy záró összegzésben fejtem ki az EU mára legjellemzőbb vonásait és a jövőbeli lehetséges alternatívákat.

1.     A Jean Monnet-féle radikális föderalizmus és annak látványos kudarca (1951-1957)

Mint korábban írtam, a második világháború után Európa nyugati felén uralkodóvá vált az a nézet a politikai elitek körében, hogy az európai nemzeteket és államokat föderális nemzetközi szervezetekben kell integrálni, egyesíteni, elkerülve ezzel az újabb háborúkat. Ez elitkörök szerint ugyanis a háborúk elsődleges okozói a nemzetállamok. Ezt a törekvést támogatta az Amerikai Egyesült Államok kormánya is, Dean Acheson külügyminiszter például arról írt, hogy az európai politikusoknak nemzetek feletti intézményeket kell létrehozniuk.[22] Az elképzelés mögött állt a globális – elsősorban angolszász – pénzügyi elit is, amelynek elemi érdeke volt a nemzetállamok gyengítése és ez által a piaci-pénzügyi műveletek előtt még fennálló akadályok lebontása. Hasonlóan gondolkodott Jean Monnet, akit nem csak a pénzügyi körök, de az amerikai kormány is támogatott, így jelentős „hátszéllel” kezdeményezhette az integrációt a francia kormánynál, jelesül annak külügyminiszterénél, Robert Schuman-nál. 

Az integráció szellemében jött létre 1946-ban az Európai Föderalisták Uniója, majd az Európai Parlamentáris Unió, az angol-francia Egyesült Európa Mozgalom és más szervezetek, amelyek 1947-ben egyesültek a Mozgalom az Európai Egységért néven, amelynek 1948-as hágai gyűlésén már megpendítették az Európai Unió gondolatát.[23] Ezen az ülésen Churchill elnökölt, jelen volt többek között Konrad Adenauer, Francois Mitterand, Paul-Henri Spaak és Altiero Spinelli is. 1949-ben pedig létrejött az Európa Tanács. Tény ugyanakkor, hogy az általános célok hangoztatását nem követték konkrét lépések, és a britek a hagyományos szuverenitásuk védelme érdekében kezdettől fogva keményen ellenálltak mindenféle föderális törekvésnek.

Jean Monnet, aki globalista is volt, látván a kudarcokat, más utat választott: ráébredt arra, hogy a föderáció nem jön létre nagy és látványos léptékkel, hanem azt a funkcionalizmus szellemében, vagyis szakpolitikai intézmények felállításán keresztül kell elérni.  A folyamat során további közös intézmények létrehozását követelik meg, és ez vezet el a teljes politikai föderációig.[24]

Monnet ennek alapján dolgozta ki az Európai Szén- és Acélközösség tervét. A terv egyszerre szolgálta a háború utáni német probléma megoldását, és az integráció megvalósulását a nyugat-európai országok között. Tervét elfogadtatta Schuman francia külügyminiszterrel, korábbi miniszterelnökkel. Schuman 1950. május 9-én ezt az európai közvélemény elé vitte, s nemsokára megkezdődtek a tárgyalások a francia és a német fél között. Ezeket francia részről maga Monnet, német részről az a Walter Hallstein vezette, aki Monnet-hez hasonlóan meggyőződéses föderalista volt, később az Európai Bizottság első elnökeként (1958-1967) is markánsan ezt az irányt követte.

A francia-német tárgyalások eredményre vezettek, és Monnet koncepciója alapján az ESZAK-ot három fontos intézmény alkotta volna: a kezdettől fogva szupranacionális európai kormányként működő Főhatóság, amelynek döntései a tagállamokra nézve kötelező erejűek; a Közgyűlés, amelyben a tagállami parlamentek által delegált képviselők dolgoznak, nemzetek feletti arcéllel; és a Bíróság, amelynek határozatai felülírhatják a tagállami jogrendet. Tehát három, egyaránt föderalista jellegű intézmény. Hollandia, féltve szuverenitását, ebbe nem egyezett bele, s javasolta a tagállamok minisztereiből álló Tanács létrehozatalát, amely felügyeletet gyakorolhat a Főhatóság felett. Hollandia mögé álltak a Benelux államok, s végül Monnet-nak engednie kellett: létrejött a kormányközi (vagyis nemzeti szuverenitásra épülő) Miniszterek Tanácsa. Ám, ezzel együtt, a Montánunió meghatározó ügyeiben megmaradt a Főhatóság kompetenciája, tehát a kezdeti időszakban a föderalizmus egyértelműen előnyben volt a kormányköziséggel szemben.

Az ESZAK Monnet funkcionalista koncepciójának győzelmét hozta, szemben az azonnali politikai integráció gondolatával, amit az Európa Tanács és más mozgalmak képviseltek, és eredménytelennek bizonyultak. Fontos kiemelni: az integráció első lépését a politikai elitek és technokraták tették meg, az európai polgárok ebben a folyamatban nem kaptak szerepet. Legitimációs problémákkal, a szövetség demokratikus alapjainak hiányával ekkor senki nem foglalkozott. Egyedül a britek vetették fel ezt a kérdést, akik szuverenitásuk védelme miatt egyébként sem csatlakoztak a Montánunióhoz.[25]

Az európai integráció első intézménye, államszövetsége tehát föderális célokkal indult, de rögtön az elején „beépült” a rendszerbe egy kormányközi szervezet is, s így, ha egyensúlyról nem is, de ellensúly meglétéről kezdettől fogva beszélhetünk.

Ez a korszak, az ötvenes évek eleje, az éleződő hidegháború korszaka, a koreai háborúval, a franciák indokínai küzdelmeivel. Ez már 1951-ben felerősítette azt az elképzelést az ESZAK vezetőiben, hogy a még Sztálin vezette Szovjetunióval szemben létre kellene hozni az Európai Védelmi Közösséget (EVK), tehát a közös hadsereget. (A terv kiötlője ismét Monnet volt.) Nem kevés hátszelet adott ehhez, hogy a NATO akkori főparancsnoka, az USA későbbi elnöke, Dwight D. Eisenhower azt közölte Monnet-val 1951-ben, hogy kész támogatni az EVK-t.[26]

Mindennek eredményeképpen 1952. május 27-én az ESZAK hat tagja, a Hatok külügyminiszterei aláírták a megállapodást az EVK megalakulásáról, s már csak a nemzeti parlamenteknek kellett azt elfogadniuk. (Jellemző egyébként, hogy a közös nyilatkozatban már nemzetek feletti Közösségről írtak.[27])

A közös hadsereg terve és elfogadása, a közös ellenséggel (Szovjetunió) szembeni összefogás azonban már önmagában hordozta annak szükségességét, hogy létrejöjjön az Európai Politikai Közösség (EPK) is, mintegy betetézve a háború után megindult integrációs és föderációs folyamatot. A javaslattevő az olasz miniszterelnök Alcide De Gasperi volt. A Tanács a Közgyűlést bízta meg a kidolgozással, a feladatot a De Gasperihez és Monnet-hoz hasonlóan elkötelezett föderalista, a belga Paul-Henri Spaak elnök kapta meg. 

Négy ország parlamentje ratifikálta a Védelmi Szerződést. A francia parlament késlekedett, Olaszország pedig a franciák döntésére várt. A történet – és egyben a történelem – azonban fordulatot vett: 1953-ban meghalt Sztálin, befejeződött a koreai háború is, ami sokak számára a két tábor közötti remélt enyhülés lehetőségét vetítette előre a világpolitikában. Franciaország ekkor még vívta véres és reménytelen indokínai háborúját a vietnamiakkal szemben, és a francia politikai életben éles ideológiai küzdelem alakult ki az önálló hadsereg megőrzése vagy feladása kapcsán, amely valójában a szuverenitás megőrzéséről vagy feladásáról szólt, és szinte „vallásháborúvá” változott.[28] Az egymást váltó francia kormányok nem tudták keresztülvinni a parlamenten a ratifikációt, Schuman ekkorra már háttérbe szorult  a szuverenista gaullisták pedig politikai erőfölénybe kerültek. Ráadásul, 1954 májusában a franciák döntő vereséget szenvedtek Dien Bien Phu-nál, amelynek következtében a kormány lemondott, s jött a föderációt nem támogató Pierre Mendes France, aki 1954 augusztusában parlamenti szavazásra vitte a közös hadsereg ügyét, amelyet ekkor az leszavazott.

Ez látványos fordulatot hozott az ESZAK és az európai integráció történetében: az EVK bukásával együtt elnapolták az Európai Politikai Közösség tervét is, és ezzel egyelőre álomba szenderült a föderális Európa gondolata is. A franciák elveszítették kezdeményező szerepüket, a németek is visszahúzódtak. Jean Monnet a kudarc hatására 1954-ben lemondott Főhatósági elnöki pozíciójáról, De Gasperi pedig ugyanebben az évben meghalt. A föderációs, szupranacionális „láz” megszűnt, s jó időre lekerült a napirendről.

Az 1954-es évtől kezdve a „nagy” ügyek (politika, védelem) helyett a tagállamok figyelme a kisebb, kezelhetőbb témák felé fordult, így került előtérbe a gazdasági együttműködés megerősítése, a vámunió és a közös piac gondolata. Főleg a Benelux államok kezdeményezésére ismét Spaak volt az, aki megkezdte erről a tárgyalásokat, miközben Monnet, folytatva funkcionalista föderalizmusát, az atomenergia békés célú felhasználásáról szóló együttműködés tervét dolgozta ki. Ez kapta 1957-ben az Euratom nevet. 

Szimbolikus pillanat volt, amikor 1957 februárjában tanácskoztak a Hatok, és döntöttek az Európai Gazdasági Közösség (EGK, Közös Piac) megalakításáról. Vagyis, már nem a Főhatóság (a későbbi Bizottság), hanem a Tanács, a későbbi Európai Unió Tanácsának előfutára hozta meg a döntést kormányközi, tehát szuverenista alapokon.

A folyamat betetőzéseként 1957. március 25-én aláírták a Római Szerződést, amelynek következtében létrejött a Közös Piac, illetve az Euratom, lezárva az első, elsősorban a Főhatóság, mint szupranacionális szerv által meghatározott föderalista korszakot.

2.   A kormányköziség és a gazdasági együttműködés korszaka (1957-1984/85)

A De Gaulle-éra: a francia grandeur és nemzeti ellenállás (1957-1969) 

Az Európai Gazdasági Közösség (Közös Piac) létrejöttével új korszak kezdődött az unió történetében, annak ellenére is, hogy az államszövetség alapvető szervezetei ugyanazok maradtak: a Főhatóság utódjaként a Bizottság, a Közgyűlés (1965-től Parlament), valamint a Tanács (1974-től Európai Tanács). Alapvető változás volt, hogy míg az ESZAK időszakában a legfontosabb kérdésekben a Főhatóság döntött, a Közös Piac esetében már a Tanácsot illette meg a döntéshozatal joga. Vagyis, a föderalista irányításról egyértelműen áttevődött a hangsúly a kormányközi (nemzetek szuverenitására épülő) döntéshozatalra.

Az új államszövetségben a Tanács döntései egyhangúak vagy minősített többségűek; a Közgyűlés politikai ereje továbbra is gyenge maradt, a Bizottság előterjesztéseit ugyan megtárgyalhatták és véleményezhették, ám a Tanácsnak nem kellett figyelembe vennie javaslataikat. A Bíróság nemzetek feletti intézmény, amely egyes döntésein keresztül tanúsított aktivista magatartásával a 60-as évektől kezdve elkezdte kialakítani és folyamatosan bővíteni a tagállami joggal szemben elsőbbséget élvező közösségi jog kereteit.

Ezen túl azonban a kormányközi korszak első periódusát De Gaulle megjelenése és tevékenysége határozta meg egészen haláláig, 1969-ig. A legendás francia elnök nem is titkoltan a francia „nagyság” Napóleonig visszavezető időszakát akarta újra életre kelteni, amelyben Franciaország dominálta és uralta szinte egész Európát. De Gaulle a Közös Piacot tulajdonképpen arra akarta felhasználni, hogy egy Franciaország által vezetett Közösség teremtse meg a Szovjetuniótól és az Egyesült Államoktól független Európát (tehát ő az európai szuverenitást is célul tűzte ki, persze francia uralommal).

De Gaulle azonban ellenfélre akadt Walter Hallstein, a Bizottság elnöke személyében, aki szintén elkötelezett föderalista volt, követte Monnet, Spinelli és Spaak hagyományait. Hallstein nem fogadta el, hogy a Bizottság a Miniszterek Tanácsának alárendelt intézmény, s ki akarta terjeszteni a hatalmát, ezt azonban a francia államfő minden eszközzel meg akarta akadályozni. A konfliktus 1965-ben érte el a csúcspontját, amikor Hallstein a közösségi költségvetési tervezetében a Bizottságot és a Közgyűlést helyezte volna előtérbe. De Gaulle átlátta, hogy a francia (és tagállami) szuverenitás elleni törekvésről van szó, ezért 1965 nyarától a francia miniszterek nem vettek részt a Miniszterek Tanácsának ülésein (üres székek politikája). A vitákban az egyik fő kérdés volt a minősített többségi döntés, amelynek kibővítését annak idején a Római Szerződés tervbe vette, és Hallstein ezt érvényre kívánta juttatni. De Gaulle nem engedett ebben sem, tudván, hogy a többségi döntések kibővítése a tagállamok szuverenitását veszélyezteti és a föderalizmus irányába viszi el a Közösséget. (1965-ben a három szervezet, az ESZAK, a EGK és az Euratom egyesült, ezek után Európai Közösségekről beszélhetünk.) 

De Gaulle és Hallstein, illetve a föderalizmus kiterjesztésének támogatói és a nemzeti szuverenitást védelmező tábor közötti konfliktus 1966 elején kompromisszummal zárult, de úgy, hogy a kormányköziség elve nem sérült. A tagállamok megfogalmazták az „egyezség az egyet nem értésben” elvét, vagyis, a többségi döntést is bármelyik tagállam megvétózhatja, ha úgy érzi, hogy sérülnek a nemzeti érdekei. Ez nyilvánvaló kudarc volt Hallstein számára, amelynek konzekvenciáit levonva 1967-ben távozott a Bizottság éléről. Utódja Jean Rey lett, aki már alávetette magát a kormányköziség elvének.

Ezzel szemben viszont, a Bíróság erős maradt, olyannyira, hogy az 1963-as Costa v. Enel, illetve a Van Gend en Loos ügyekben hozott ítéleteiben az európai jogot tagállami jogrend felett állónak határozta meg. Ennek egyik legfontosabb következménye pedig az, hogy a tagállamok kötelesek a Bíróság döntéseit saját jogrendjükben végrehajtani. Ez kétségtelenül a Bíróságot szupranacionális intézménnyé emelte, miközben a Közös Piac lényegében kormányközi eljárások mentén működött. 

Az első kormányközi periódust (1957-1969) azért neveztem el De Gaulle-érának, mert valójában egy ország, egy egykori (az algériai, indokínai válságok és afrikai dekolonizációs folyamatok következtében státuszát épp elvesztő, hanyatló) nagyhatalom szuverenista lépéseire épült, amelynek során Franciaország úgy akarta elkerülni a föderális berendezkedést, hogy helyette olyan kormányköziség jöjjön létre a Közösségben, amely a franciák uralmára épül, tehát valamiféle „első az egyenlők között” elv valósuljon meg. Ez a megközelítés az oka annak is, hogy De Gaulle mereven ellenállt a britek belépési törekvéseinek – először 1961-ben, majd másodszor 1967-ben vétózta meg Nagy-Britannia tagságát -, azzal az érveléssel, hogy a britekkel valójában az Egyesült Államok is „megjelenik” a Közösségben, s ezt a legkevésbé sem akarta megengedni. Nem véletlen az sem, hogy 1966-ban Franciaország kilépett az USA által vezetett NATO katonai szervezetéből is.

A De Gaulle-i modell tehát semmiképpen sem jelentette a valóságos tagállami egyenlőségre és demokráciára épülő szuverenista gondolatot a Közösségben, sokkal inkább egy egykori európai nagyhatalom felemelését az európai erőtérben. Ezzel együtt nem vitatható, hogy De Gaulle-nak a Bizottság nagyon határozott, föderalista törekvéseivel szembeni ellenállása sokat segített abban, hogy az összes tagállam megőrizhesse nemzeti szuverenitását.

Intézményesített, egyenlőségre épülő kormányközi korszak (1969-1984/85)

1969-ben Georges Pompidou követte De Gaulle-t az elnöki székben, és ő már sokkal hajlékonyabb, ha tetszik, nem tizenkilencedik, hanem „huszadik századi” módon kezelte a Közösséget. Pompidou nem gördített akadályt a britek belépése elé, így 1973-ban a britek az írekkel és a dánokkal együtt a Közösség tagjai lettek, a Hatok Kilencekké váltak.

A kormányközi jelleg nem változott, viszont a britekkel megerősödő, s bizonyos mértékig egységesülő tagállamok már 1973-ban kiadtak egy nyilatkozatot „Az európai identitás”[29] címmel, illetve elkezdték kidolgozni a külpolitikai együttműködés (közös fellépés) feltételeit.  1975-ben már ennek az erősödő együttműködésnek a szellemében vettek részt a Helsinki Értekezleten.[30] A folyamat következő állomásaként az első olajválság (1973) után 1974-ben a Pompidout követő francia elnök, Valery Giscard d’ Estaing bejelentette „Európa politikai megszervezésének” kezdeményezését.[31] (A föderalista, globalista Monnet még ekkor is egy „ideiglenes európai kormány” felállításán fáradozott, kísérletei azonban szerencsére nem jártak sikerrel.)

Az 1970-es években immáron a tagállami csúcstalálkozók voltak a meghatározó döntéshozó fórumok, ahogyan az először 1957 februárjában is történt. A csúcstalálkozókon elhatározott döntéseket pedig a Miniszterek Tanácsának kellett végrehajtania, tehát erősen érvényesült a kormányközi döntéshozatal a Bizottság kárára. Abban, hogy ez a modell jól működhetett, erőteljes szerepet játszott a francia elnök, Giscard d’ Estaing, illetve a német kancellár, Helmut Schmidt között kialakult bizalmas, kiváló viszony. A hatvanas évekkel szemben tehát, amikor is De Gaulle egyfajta egyeduralomra tört úgy, hogy a németekkel, mint háborús vesztesekkel szemben is érvényesíteni próbálta fölényét és elsőbbségét, a hetvenes években Pompidou, de különösen d’ Estaing a németekkel való együttműködésre törekedett, s a két politikus megtalálta ehhez a közös hangot is. Mindkét politikus egyetértett az európai integráció olyan formájában, amely nem jár a nemzetállamok szuverenitásának feladásával. (Innentől eredeztethetjük annak a ma is ismert uniónak a modelljét, amelyben a német-francia együttműködésnek kiemelt szerepe és jelentősége van.)

A Schmidt – d’Estaing „páros” kezdeményezésére létrehozták az Európai Tanács intézményét, amely már nem a szakminiszterek, hanem az állam- és kormányfők testülete, s ez mintegy kiváltotta a nem formalizált csúcstalálkozókat.[32] Ezzel párhuzamosan abban is megállapodtak, hogy az Európai Parlamentet (1962 óta nevezték Közgyűlés helyett így) 1979-től kezdve közvetlenül válasszák meg az európai állampolgárok. Az Európai Parlamentben (EP) ideológiai alapon, nemzetek feletti szerveződésekben jöttek létre az egyes frakciók, tehát, az EP alapjában véve (bár a tagállamok választják meg a képviselőket) nem nemzeti, hanem szupranacionális módon működik. (Így, ha belegondolunk, a Bizottság, a Parlament és a Bíróság föderális jellegű szervezet, a Miniszterek Tanácsa, valamint az állam- és kormányfők csúcsszerve, az Európai Tanács nem az. Így kormányközi-szuverenista jelleg csak addig tud érvényesülni, ameddig ez a két szerv játszik meghatározó szerepet az unióban. Ez a megállapítás érvényes természetesen a mai unión belüli helyzetre is.)

Elmondható, hogy a hetvenes évek az Európai Közösség számára egy viszonylag nyugodt időszak volt, egészen a nyolcvanas évek közepéig. Ekkor az új francia bizottsági elnökkel, Jacques Delors-sal egy teljesen új korszak veszi kezdetét. A hatvanas évek összecsapásai után tehát a 70-es években sikerült a kormányközi modellt konszolidálni, intézményesíteni, méghozzá kétféle módon. Egyfelől azzal, hogy a francia-német együttműködésre épülve létrehozták az Európai Tanácsot, mint a tagállami szuverenitás legmagasabb szintű képviselőinek fórumát. A föderális törekvéseknek ellenállva pedig a Bizottság nem tudott megerősödni, sőt súlya jelentősen megcsappant a döntéshozatalban. Az EP közvetlen választásával pedig a szervezet kezdettől létező elitizmusán kívántak enyhíteni és a demokratikus jelleget erősíteni. Másfelől, az európai vezetők lépéseket tettek a tagállamok kormányközi alapú, de mégis tartalmas együttműködése irányába, így szorgalmazták a közös fellépéseket a világpolitikában.

3.   Erősödő föderális törekvések: Delors és a szerződések kora (1984/85-2015)

1985. januártól Jacques Delors lett az Európai Bizottság elnöke, s ezzel új korszak kezdődött a Közösség életében. Delors, a francia szocialista politikus ugyanis meggyőződéses föderalista volt, aki kezdettől fogva arra törekedett, hogy fokozatosan, a Monnet-i neofunkcionalizmus eszközével élve egyre inkább a szupranacionális intézmények erősödjenek meg a kormányközi szervezetek kárára, s ebben különösen fontos szerepet szánt az általa vezetett Bizottságnak. Öt évvel hivatalba lépése után, 1990 januárjában már úgy fogalmazott, hogy a Közösségnek közös külpolitikára van szüksége, a Bizottságnak pedig közösségi végrehajtó hatalommá (európai kormánnyá) kell válnia, s meg kell valósítani a teljes föderációt. Delors szerint ezt diktálja a Római Szerződés és az alapító atyák szándéka is. Célul tűzte ki, hogy Európa a millennium évében valódi föderációként működjön.[33]

Az aktivista Delors erős hátszelet is kapott föderációs törekvéseihez. Egyfelől az Európai Parlament részéről, amely – mint már közvetlenül választott testület – aktivizálódott, s az alapító atyák egyik „veteránja”, Altiero Spinelli vezetésével 1984-ban tervet dolgoztak ki a Közösség radikális, föderalista szellemű átalakítására, amelyben a szupranacionális intézmények abszolút vezető szerepbe kerültek volna. Ezt a tervezetet elvetették, mint direkt politikai döntést a föderalizációról, maga Delors is a fokozatos, funkcionalista föderalizáció híve volt.

Fontosabb viszont, hogy az európai nagyipar vezetői, illetve közvetetten a globális gazdasági és pénzügyi elit az egységes piac bevezetését szorgalmazta a Közösségen belül – jól felfogott gazdasági és profitérdekeiknek megfelelően. Ennek érdekében 1983-ban létrehozták a Gyáriparosok Európai Kerekasztalát, amely kiemelkedően erős lobbiszervezet, s a mai napig komoly, sokszor döntő befolyást gyakorol a Bizottságra és áttételesen az egész unió döntéshozatali folyamatára.

A Kerekasztal tervezetet készített el az egységes piac létrehozásáról, sokak szerint nem kis nyomást gyakorolva Delors-ra, aki a későbbiekben az egységes piac tervének szimbolumává vált. Sokak szerint éppen a Kerekasztalban is megjelenő globális gazdasági körök indították el – a Bizottságon keresztül – a Közösséget a gazdasági és politikai unió irányába, s e folyamat emblematikus alakjává vált Jacqeus Delors.[34]

Nem véletlen tehát, hogy 1986-ban megszületett az Egységes Európai Okmány, amely föderalista célokat fogalmazott meg, de kifejezetten funkcionalista alapon. A dokumentum célul tűzte ki az egységes – közös – piac bevezetését, méghozzá 1992. december 31-ei dátummal. Itt fogalmazódott meg először az áruk, szolgáltatások, személyek és a tőke szabad áramlásának elve, amelyek azután az 1992-es Maastricht-i Szerződésben és az akkor létrejövő Európai Unióban öltöttek testet. Ebben az okmányban a (neo)funkcionalizmus elvei érvényesültek, hiszen nem azonnal hoztak létre föderális irányú politikai változásokat, hanem a közös gazdasági célok megfogalmazása úgynevezett spill-over („átcsorduló”) hatást ért el: egyes reformok a gazdasági integráció irányába más területeken is változásokat indítottak el. Az egységes, közös piac elve a legkülönfélébb szakpolitikák területén megjelent és inspirált közösségi irányú reformokat. Mindezek következtében pedig fokozatosan erősödtek a Közösség szupranacionális intézményei, a Bizottság és a Parlament. 

A nyolcvanas évek vége-kilencvenes évek eleje gyökeres fordulatot hozott az immáron Tizenkettek történetében: a Szovjetunió elveszítette a hidegháborút, a közép- és kelet-európai csatlós országok felszabadultak a kommunizmus köteléke alól, 1989. november 9-én leomlott a berlini fal, s napirendre került a német egység kérdése. A Tizenkettek ebben a megváltozott politikai környezetben úgy vélték, hogy Európa politikai alapú megszilárdítására van szükség, a demokratizálódó közép- és kelet-európai országoknak pedig esélyt kell adni a Közösséghez való csatlakozásra. Ehhez viszont az kell, hogy egységes politikai entitásként lépjenek fel.[35]

Ismét előtérbe került tehát a kérdés, ami már negyven éve megosztotta az európai közösséget: megmaradjanak a gazdasági együttműködés, illetve egységesülés talaján, miként 1957-től idáig tették, vagy induljanak el a politikai föderáció irányába.

Delors, a Bizottság elnöke, az új kihívásra Hollandiával karöltve erősebb integrációt és a föderális átalakulást követelte, ám ezek az immáron a gazdasági közösségen túllépő politikai elképzelései megtörtek a britek, a franciák és a németek ellenállásán. Külön történet azonban a briteké: Margaret Thatcher a brit hagyományoknak megfelelően a nemzeti szuverenitás, a Közösségen belüli önállóság és függetlenség talaján maradt, s mereven elzárkózott Jacques Delors „vad” föderalista ötleteitől.

Ezzel szemben Helmut Kohl német kancellár és Francois Mitterrand francia elnök konstruktív utat választott: 1990 áprilisában közös nyilatkozatot adtak ki, amelyben felszólították a tagállamokat, hogy tegyenek meg mindent egy politikai unió létrehozása érdekében. A felszólítást cselekvés követte, és ismét bebizonyosodott, hogy a Közösség sorsa döntően a franciák és a németek szándékán és megegyezésein múlik (a mai napig ez a helyzet áll fenn az unióban), a többi állam hozzájuk igazodik, cselekvéseiket hozzájuk képest határozzák meg. Kivételt jelentettek és jelentenek a britek a maguk különtasságával, amely azonban egyben a nemzeti szuverenitás védelmezését is jelenti: Thatcher mereven elzárkózott a politikai unió gondolatától is, ám ez az álláspontja soknak bizonyult a brit belpolitikai térben is, így más mellett ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy 1990 végén lemondásra kényszerült. 

A végeredmény az, hogy sem Delors föderális álma, sem Thatcher radikális szuverenitás-koncepciója nem érvényesült, helyette a német-francia elképzelések mentén létrejövő – ismételt – kompromisszum valósult meg a föderáció és a konföderáció között. Ebből született meg 1992-ben az Európai Unió. Bár nem jött létre politikai integráció, és a közösség továbbra is főleg gazdasági és pénzügyi területeken haladt az integráció útján, ám tény, hogy bizonyos változások mégis a föderatív unió felé mutattak.

A Maastricht-i Szerződésben úgynevezett pilléres modell érvényesült, ami azt jelenti, hogy a szakpolitikák és területek egyik része tagállami szinten maradt, másik részük szupranacionális döntési szintre került.[36] Nagyvonalakban: a kül- és biztonságpolitika, a bel- és igazságügy szigorúan kormányközi döntési szinten maradt, míg a legtöbb gazdasági és ahhoz kapcsolódó terület föderális szintre került vagy ott maradt.

Ami pedig a legfőbb intézményeket illeti, a Szerződés erősítette a Parlament hatásköreit, többek között azzal, hogy a társjogalkotóvá vált a Tanáccsal együtt (ezek az úgynevezett együttdöntési mechanizmusok), azonban a Tanács is erősödött azzal, hogy a Bizottságot a Tanács minősített többséggel leszavazhatta. A Szerződésben megjelent a szubszidiaritás gondolata, ami elvileg abszolút kormányközi jellegű, hiszen a döntéseket „lefelé”, az alsóbb szintek, így többek között a nemzetállami parlamentek felé irányítja, ám kritikusan meg kell állapítanunk, hogy az elmúlt 15 évben nem igazán sikerült érvényt szerezni ennek az elképzelésnek, inkább az ellenkező hatások – a döntések „felfelé” áramlása – figyelhető meg a mai napig. S végül, a Szerződés bevezette az uniós állampolgárságot – amit tartalommal még nem igazán sikerült megtölteni.

A Maastricht-i Szerződés, illetve az Európai Unió létrejötte irányultságában az államszövetség szupranacionális jellegének erősítését tűzte ki célul, bővült azon területek köre, amelyek föderális szintekre kerültek. Azonban a konszenzusos döntés elve és a tagállami vétó szerepe, mint a kormányköziség védelmezője megmaradt, és az Európai Tanács központi döntéshozó ereje sem gyengült. Ám mindezzel együtt is tény – ahogyan ezt Luuk van Middelaar kijelenti –, hogy míg a hatvanas-hetvenes években a tagállamoké volt a vezető szerep a Közösség életében, s a Tanácsban túlnyomórészt egyhangúan fogadták el a jogszabályokat, addig a nyolcvanas-kilencvenes években már a funkcionális spill-over jelenségek váltak dominássá. Tehát az utóbbi évtizedek már ismét a föderalizmus irányába mutatnak, akárcsak az Unió megalakulása.

4.   A föderális irányú szerződések kora egészen a migránsinvázióig (1992-2015)

Az Unió megalakulása utáni éveket egyfelől továbbra is a „lopakodó” föderális törekvések jellemezték, amelynek során a legkülönfélébb területeket, szakpolitikákat igyekeztek szupranacionális szintre emelni. Ezen törekvések továbbgyűrűző és tényleges hatásairól azonban elfelejtették tájékoztatni az európai állampolgárokat, miként a Monnet- és Delors-követő Juncker erről világosan beszélt egy 1999-es, Spiegel-nek adott interjújában. [37]

Másfelől, a kilencvenes és a kétezres évek a szerződések kora is.  Ebben az időszakban sorra születnek az Unió működéséről szóló megállapodások a tagállamok között. Ezek meghatározó jellemzője, hogy – szemben a szakterületeken megnyilvánuló „lopakodó hatáskörelvonás politikájával” – nyíltan a többségi döntések számát, s ezzel a föderális jellegét növelte az Unióban. Ez történt az Amszterdami Szerződésben (1999.), illetve Nizzában (2001.) is, ráadásul a Nizzai Szerződés megerősítette a Bizottság elnökének pozícióját, illetve a Parlament jogalkotói szerepkörét.

A föderalizmus felé mutató, nagy ívű kísérlet volt az Unió Alkotmányának elfogadtatása is, ám a kísérlet látványos kudarcot vallott. A Giscard d’Estaing által 2003-ban bemutatott alkotmány-tervezet az európai egység létrejöttét kívánta szimbolizálni, pótolva ezáltal az Uniónak az európai polgárok előtt hiányzó legitimitását s célul kitűzve a közös európai tudat, a közös ethosz megformálását. 2003 és 2004 között a tagállami vezetők megtárgyalták és elfogadták az alkotmány-tervezetet (ismét Rómában írták alá 2004. október 29-én), ám Franciaország és Hollandia népszavazást írt ki az alkotmányról, s mind a francia, mind a holland választók nemet mondtak az alkotmányra. 

Ezzel az európai polgárok nem legitimálták az uniót, s így megmaradt a kezdettől fogva fennálló űr az uniót vezető politikai elitek és az európai népek között. Ismét nem sikerült „demokratizálni” az uniót, s megoldásként – mondhatnánk „szokásos módon” – ismét a vezető elitcsoportok megállapodása jelentette a kiutat. Ezt testesítette meg a Lisszaboni Szerződés (2009.), s bár az írek egyedül népszavazást írtak ki és azon leszavazták a megállapodást, a brüsszeli elit különböző ígéretekkel és taktikákkal újraszavaztatta az íreket, s így már győzött az uniós akarat. (Ezen túl sokáig vonakodott Csehország – illetve annak elnöke, Vaclav Klaus – is, Németország megvárta az Alkotmánybíróság döntését, a britek pedig sokáig hezitáltak.)

A Lisszaboni Szerződés tartalmában nagyon hasonlít az Alkotmány-tervezetben foglaltakra, ám mégsem ugyanaz: a kudarc hatására valamelyest visszalépett a föderációs tervekből, és már nem beszélt az Európai Egyesült Államokról, mint célról, azonban mégis fenntartotta az ez irányba mutató lépéseket.

A 2010-es évek első fele továbbra is a szupranacionalizmus és a kormányköziség elvei közötti konfliktusokkal telt el – amely végigkíséri az unió hetven éves történetét -, viszont néhány új intézményi szereplő belépett a képbe. Ezek közül elsőként említeném a globális gazdasági és pénzügyi elitet, ezek közül is kiemelném Soros Györgyöt, aki egyre többször jelent és jelenik meg az EU, de különösen a Bizottság és a Parlament különféle fórumain. Emellett alapítványi hálózatával, illetve a 2007-ben alapított Külkapcsolatok Európai Tanácsa nevű testületen keresztül – amelynek megalapításában részt vett az általa alapított szervezet – közvetlen hálózatokat alakított ki az unió vezető személyiségeivel. A globális elit és a Soros-hálózat egyértelműen és határozottan a föderalizmus és a nemzetek felettiség, illetve, radikálisan a határok eltörlése és a nemzetállamok felszámolása mellett tör lándzsát.

Megemlítendő még, hogy az Európai Unió Tanácsának egyik formációjaként létrejött az Általános Ügyek Tanácsa, ami a kormányköziséget erősíti, valamint a Lisszaboni Szerződéssel létrehozták az Európai Polgári Kezdeményezést, amely lehetőséget teremt arra, hogy a polgárok a közvetlen demokrácia eszközével élve beleszóljanak az uniós döntéshozatalba. Ez a demokratikus jelleget erősítené, ám ez mégsem egészen így van, ugyanis a sikeres aláírásgyűjtések (egymilliónál több aláírás) esetében is a Bizottság joga eldönteni, hogy napirendre tűzi-e a polgárok jogszabály-kezdeményezését. Utóbbi miatt a szándékában demokratikus kezdeményezés végső soron a Bizottság döntési jogkörét erősíti.

Összegezve, a Delors elnökké választásával kezdődő, mintegy harminc éves periódusban egyértelműen a föderalizmus irányába mutató szerződések születtek, ám ezek nem tudták megszüntetni és felszámolni a kormányközi jelleget, a tagállamok szuverenitását, így az Unióban kezdettől meglévő „beépített” konfliktus tovább eszkalálódott. Nem beszélve arról, hogy a belépett új közép- és kelet-európai tagállamok új igényekkel, nemzetállami törekvésekkel jelentkeztek, s ez egyre több konfliktust okozott az alapító nagyhatalmak és az új tagállamok között, különös tekintettel Magyarország és az Orbán-kormány vonatkozásában.

Ebben a hangulatban robbant ki a migránsválság Európában.

5.   A migránsáradat korszaka: éleződő viták és válság (2015-?)

A 2010-es évek közepére két esemény erősítette fel az uniós elitben a föderációs törekvéseket.

Az egyik a 2008 őszén kirobbant amerikai pénzügyi válság, ami nagyon rövid időn belül Európában is erősen éreztette a hatását. Az Unió tagállamaiban – különösen a déli országokban – bankok adósodtak el és váltak fizetésképtelenné, országok kerültek a csőd szélére, vagy éppen mentek csődbe, mint Görögország. A továbbgyűrűző hatások azzal fenyegettek, hogy a hitelezők is csődbe mehetnek, s így a válság kiterjedhet az Unió egészére és veszélyeztetheti a központi hatalmak egyensúlyát is. Ennek következtében a brüsszeli vezérkar, döntően a Bizottság, illetve az Unióban gazdaságilag meghatározó súlyú német politikai vezetés, élén Angela Merkellel arra az elhatározásra jutott, hogy kezébe veszi az irányítást, s válságkezelés címén beavatkozik az adott tagországok belügyeibe, méghozzá a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, az Európai Központi Bankkal (mely 1998-ban alakult), a Valutaalappal és a Világbankkal együttműködve.

A beavatkozásnak két iránya volt: az egyik gazdasági, a másik politikai. Gazdasági oldalról a Bizottság a pénzügyi egyensúly helyreállítása érdekében megszorításokra kényszerítette a válságban lévő országokat. Ez azt jelentette, hogy a vészhelyzetbe került, globálisan működő pénzügyi szektor adósságait az állampolgárokkal fizettette meg, akiknek egyébként semmi közük nem volt a válság kialakulásához. Másfelől Görögország többszöri segélycsomagot kapott, amelynek feltételeként a fent említett szupranacionális szervezetek határozták meg, diktálták a görög gazdaságpolitikai lépéseket, súlyosan megsértve ezáltal Görögország szuverenitását.

A politikai irányú beavatkozás abban nyilvánult meg, hogy a válság kellős közepén a Bizottság lényegében véve miniszterelnököket „delegált” Olaszország és Görögország élére 2011-ben, választás és így demokratikus felhatalmazás nélkül. Mario Monti[38] és Lukász Papadímosz[39] egyaránt a globális pénzügyi elithez tartozott korábban. Monti uniós biztos volt korábban, Papadímosz pedig többek között a Federal Reserve Bank (FED, a magánkezekben lévő amerikai jegybank) bankára. Ez a két lépés erőteljes beavatkozás volt a tagállamok belügyeibe, felmutatva egy olyan „modellt”, amely a tagállami szuverenitás semmibe vételével és a föderalizmus abszolút kiterjesztésével jellemezhető.

A 2008-as pénzügyi és gazdasági világválság tehát olyan „kényszerhelyzetet” szült, amelyben a föderalizmus felé amúgy is hajló brüsszeli elit minden kétely nélkül, előszeretettel fordult szupranacionális megoldások felé, s ezzel egyben megerősítette a Bizottság pozícióit is. José Manuel Barroso portugál bizottsági elnök például 2012-ben egy előadásában arról beszélt, hogy a nemzetállamok szövetségére van szükség, a szuverenitást meg kell osztani a tagállamok és az unió között.[40] S a dolgok természete azt mutatja, hogy ha egy szervezet – esetünkben a Bizottság – válsághelyzetben megszerez bizonyos döntési jogosultságokat, akkor azok visszavétele gyakorlatilag a lehetetlennel egyenlő.

A Bizottság tehát lassacskán gyakorlattá formálta, hogy direkt eszközökkel beleszóljon egy-egy tagállam gazdasági-pénzügyi-költségvetési döntéseibe, visszaélve azzal, hogy a válságba jutott ország kölcsön felvételére kényszerül a nemzetközi pénzügyi szervezetektől, mely kölcsön fejében a brüsszeli elit írja elő a költségvetési lépéseket. Azonban ezt a formálódó föderális trendet törte meg az Orbán-kormány azzal, hogy vitába szállt az IMF-fel és nemet mondott újabb kölcsönök felvételére 2010/11-ben. Ezzel pedig saját útjára lépett: szuverén, úgynevezett unortodox – persze csak neoliberális szempontból unortodox – gazdaságpolitikai lépésekkel, a multinacionális cégek különadóztatásával igyekezett kilábalni a válságból – ma már tudjuk, hogy teljes sikerrel. Magyarország tehát ellenállt a gazdasági-pénzügyi beavatkozásnak, s így ellenállt annak, hogy ezen a „funkcionalista” úton mozduljon el az Unió a föderális működésmód felé. Az Orbán-kormány élesen szembehelyezkedett a görög és olasz válságkezelésből kiinduló, spill-over hatással, s ez, a dolgok természete folytán, éles konfliktushoz vezetett a Bizottság, illetve a Parlament föderalista-globalista körei és Magyarország között. Magyarország volt tehát az első, mint újonnan csatlakozott közép-európai uniós tagállam, amelyik szuverenista alapállásból élesen konfrontálódott a főként a Bizottságban megjelenő föderalista törekvésekkel.

Ez a konfliktus erősödött a 2015-ös európai migránsválság során is. Ismét Magyarország, az Orbán-kormány volt az, amelyik kezdettől fogva hangoztatta, hogy az illegális bevándorlás elfogadhatatlan, az európai határokat meg kell védeni, s hogy a tömeges muszlim bevándorlás veszélyezteti az európai, keresztény alapokon álló kultúrát és életformát. A brüsszeli elit viszont – Angela Merkel és Soros György, illetve a mögötte álló globális pénzügyi körök hathatós inspirálásával – bevándorlópárti álláspontra helyezkedett, s ezt kérte számon a tagállamokon is. A nyilvánvaló és éles véleménykülönbség Magyarország, illetve a Magyarországgal egyetértő közép-európai országok és a brüsszeli elit között azonban nem okozott volna feltétlenül gondot, ha Brüsszel, illetve a Bizottság tiszteletben tartja a tagállamok önálló véleményét és ezzel a tagállami szuverenitást. Azonban a probléma éppen abból keletkezett, hogy Brüsszel ebben az egyértelműen tagállami hatáskörbe tartozó kérdésben egységes, bevándorlóbarát uniós álláspontot és cselekvést követelt meg minden egyes tagállamtól. (A kötelező kvóta bevezetésétől kezdve a beilleszkedés támogatásán át egészen a migráció, mint kvázi emberi jog elfogadásáig.) Az uniós elit, a Bizottság, Merkel és a Parlament globalista körei a migránsok befogadásával, a tehermegosztással kapcsolatos szolidaritásra hivatkozva játszották ki a föderalista kártyát, ott akartak uniós egységet teremteni, ahol az csírájában sem volt meg. Egyben erőltetik a többségi döntést ebben a kérdésben, ami szintén a nemzeti szuverenitás megnyirbálását jelentené az Unión belül. A migráció támogatása a brüsszeli elit részéről már eleve jogos kételyeket ébreszt és magyarázatra szorul, de legalább olyan fontos észrevenni, hogy ennek kapcsán egyre nyíltabban lépnek fel a föderalizmust, a szupranacionalizmust támogató politikai és pénzügyi-gazdasági körök, nemcsak az Unión belül, hanem azon kívül is. Annyiban tehát visszatértünk a kezdeti, Monnet-féle időszakhoz, hogy a föderalista tábor újra legalább olyan markánsan hirdeti az Európai Egyesült Államok vízióját, mint a kezdeti időszakban az alapító atyák.

Ugyanakkor a másik oldalon a bevándorlást elutasító országok, így a V4-ek és még néhány tagállam is világosan felismerte és hangoztatja is, hogy itt nem pusztán a migráció megítéléséről van már szó, hanem a nemzeti szuverenitás megvédéséről is, s ezen keresztül arról az alapkérdésről, hogy az Unió milyen irányba induljon el a jelenlegi válsághelyzetéből: a föderalizmus és az Európai Egyesült Államok, avagy a nemzetállamok szuverenitására és egyenjogúságára épülő Európai Unió felé. 

Új helyzet alakult tehát ki az Unió immáron hetvenéves történetében, amely a két államszövetségi koncepció közötti konfliktus markáns kiéleződésével, az alternatívák látványos szembekerülésével jellemezhető a leginkább. Az sem vitás, hogy ebben a szembenállásban Magyarországnak a szuverenista oldalon meghatározó szerepe van. A korábbi évtizedekkel szemben, amikor az akkor még főleg nyugat-európai országok újra és újra kompromisszumokat kötöttek egymással föderális vagy éppen kormányközi irányban, most ez a versengés kicsúcsosodott egyfajta Nyugat és Kelet közötti törésvonalban is, ami még nehezebbé teszi a megoldást az eltérő történelmi, kulturális és értékrendi beállítottságok között. Annál is inkább, mert míg korábban a „nyugat-európai” országok mintegy tudomásul vették a francia-német tengely irányítását, addig a közép-európai országok nem nyugodhatnak ebbe bele. A két központi hatalom szándékai számos kérdésben sértik a közép-európai országok nemzeti érdekeit. Így összességében több törésvonal csúszik egymásba a két tábor között, ami minden eddiginél élesebbé teszi a konfliktust, többek között éppen a föderalizmus-globalizmus, illetve a nemzeti szuverenitás elvei között.

Nem beszélve arról, hogy amíg a szuverenista De Gaulle korszakában szó sem volt demokrácia-deficitről, addig a szuverenista tábor egyre erőteljesebben veti fel az Unió demokratizálásának szükségességét, azt, hogy ne pusztán a nemzetek Európája legyen az Unió, hanem az emberek, a polgárok Európája is.

Összességében tehát a lassan hetven éve tartó vita mára válságot teremtett az Unióban, amelynek már a feloldása is csak a szuverenitás tiszteletben tartásával képzelhető el. S ha ez így lesz, akkor jöhet a spill-over hatás, a szuverenitás elvének alkalmazása a többi uniós intézményben is.

6.   Alternatívák és lehetőségek a válság feloldására – összegzés

Ha a fentiek alapján összegző módon kívánjuk jellemezni az Európai Uniót, akkor azt mondhatjuk, hogy egy más nemzetközi szervezetektől eltérő, sajátos államszövetség, amelyet kezdetektől – tehát az 1951-től megalakult Európai Szén- és Acélközösségtől (ESZAK) kezdve – a napjainkig a szupranacionalizmus és a nemzeti szuverenitás elve egyaránt jellemez, más fogalmakkal föderatív és konföderatív működési formák egyaránt jelen vannak a szövetség mindennapjaiban.

A főként föderalista és globalista személyekből álló „alapító atyák” ugyan az Európai Egyesült Államok, mint nemzetek feletti szervezet létrejöttét szorgalmazták, ám ezt az elképzelést a tagállamok már az ESZAK megalakulásakor ellensúlyozták kormányközi (tagállamok döntéseire épülő) intézmény, a Miniszterek Tanácsa beiktatásával. Így, bár az eredeti célokban, Jean Monnet, Robert Schuman, Konrad Adenauer, Altiero Spinelli, Paul-Henri Spaak vízióiban egyértelműen a fokozatosan megvalósuló európai állam szerepelt, megvalósult formájában az Unió kezdettől a két elv, a föderalizmus és a szuverenitás konfliktusaira és szembefeszüléseire épül fel. Mondhatnánk azt is, ez az EU sine qua non-ja, megkülönböztető jellemzője.

Az elmúlt mintegy hetven év e két elv változó sikereinek a története – miként a fentiekben vázolni próbáltam. Egészen röviden, 1953-ig élt az alapítók reménye, hogy megvalósulhat a politikai és katonai integráció és így a föderalizmus, ám a folyamat ekkor megtört a franciák miatt, s utána hosszú időre lekerült a napirendről a szupranacionalizmus gondolata. 1957-től, a Közös Piac kereteiben már „csak” a szuverén tagállamok közötti gazdasági együttműködésre koncentráltak a tagállamok, s a jóléti államok létrejötte bizonyította a modell működőképességét. Azonban a nyolcvanas évek közepére újra felerősödött a föderális koncepció – amelyben fontos szerepet játszott Jacques Delors, a Bizottság 1985 és 1995 közötti francia elnöke -, s ez elvezetett a föderális irányultságú Európai Unió létrejöttéhez, majd a 2009-es Lisszaboni Szerződéshez, mely a konszenzuális helyett a többségi döntések bővítését, tehát a tagállami szuverenitás gyengítését irányozta elő.    

Az utóbbi tíz évben tovább erősödött a központi hatalmak, illetve a globális érdekeknek elkötelezett politikusok föderalista „láza”, méghozzá legalább két okból. Egyfelől a 2008-as pénzügyi világválság Európára begyűrűző hatásai, több tagállam eladósodása és csődközeli helyzete miatt a brüsszeli elit elérkezettnek látta az időt a központi beavatkozásra egyes országok gazdasági politikai viszonyaiba, s ez kétségtelenül a nemzeti szuverenitás, illetve a demokrácia kárára történt. Másfelől a 2015-ben elinduló, Európába irányuló migrációs hullám találkozott a globális és az uniós hatalmak érdekeivel, ezért Brüsszelből meghirdették – a határok védelmével szemben – a bevándorlókkal szembeni feltétlen szolidaritás elvét, amelyet erőszakosan, többségi döntésekkel próbáltak és próbálnak rákényszeríteni a tagállamokra. Ezáltal szembemennek a szuverenitás elvével, újra megpendítve a régi vízió, az Európai Egyesült Államok megalakulásának lehetőségét.

Ezzel pedig bizonyos szempontból visszatértünk a kezdetekhez: a neoliberális, globalista politikusok (mint Frans Timmermanns, Jean-Claude Juncker, Guy Verhofstadt, Angela Merkel, Emmanuel Macron és mások) egyre nyíltabban és ellentmondást nem tűrően beszélnek a szupranacionális, központilag irányított Unió szükségességéről. Ugyanakkor ezzel szemben egyre markánsabb és egyre határozottabb az a tábor is – elsősorban a V4-ek, részben Ausztria, talán később Olaszország ismét, egyes balkáni államok –, amelyik határozottan szembemegy a föderális koncepcióval, s most már nem pusztán a kormányköziségről, mint a tagállamok közös döntéseinek elsőbbségéről beszél, hanem hangsúlyosan a nemzeti szuverenitásról, tehát arról, hogy egy adott tagállamra nem lehet rákényszeríteni a többségi akaratot, ha az ellenkezik az érdekeivel. 

Vagyis, mindkét oldalon élesebben és radikálisabban jelennek meg a föderális, illetve szuverenista alapelvek, s ezzel az Unión belüli konfliktus és törésvonal is tovább éleződik. Másképpen fogalmazva: válságba került az Unió, mert a szembefeszülő politikai akaratok valóban kioltják a közös fellépés lehetőségét, s ez a közösség cselekvésképtelenségével fenyeget, s az EU-t a világ geopolitikai küzdelmében a további lemorzsolódás, súlyának további drasztikus csökkenése fenyegeti.

7.   Négy út az Unió előtt

Adott tehát a kérdés: mi lesz most? Mi a kiút, ha van egyáltalán, milyen forgatókönyvek lehetségesek?

Megítélésem szerint négy opció képzelhető el; ezeket szeretném röviden vázolni.

§  Föderális Európa

Az első az, hogy érvényesül a „nagyok”, a központi hatalmak (Németország, Franciaország), illetve a brüsszeli elit és a mögöttük álló globális szereplők akarata, és az Unió lépésről lépésre föderálissá válik úgy, hogy egyre több témában bevezetik a többségi döntés elvét, többek között például a bevándorlás, a külügyek és a költségvetés területén, mint kulcsterületeken. Ez leginkább akkor történhet meg, ha az Európai Néppárt beadja a derekát és feladva elveit, csatlakozik a globalista-föderalista politikai családokhoz. Ebben az esetben a közép-európai szuverenista tagállamokat egyszerűen ledarálják, méghozzá például azon az alapon, hogy nem tartják be a jogállamiság, a demokrácia értékeit, s így büntetést érdemelnek (politikait és gazdaságit egyaránt). Megvalósítják a kétsebességes Európa modelljét úgy, hogy a „második osztályba” szorultakat másodosztályú országokká minősítik vissza. Ebben az esetben maradna nekünk a nagy kérdés: alávetett státuszban, amelyben nem élhetünk vétójogunkkal és így nem tudjuk megvédeni nemzeti érdekeinket, érdemes-e maradnunk az EU tagjának, vagy a V4-ek szövetségére, illetve a keleti nyitásra építve új geopolitikai játéktérbe lépjünk-e, ahol viszont megmarad az évtizedekig, vagy tán évszázadok át várt függetlenségünk.

§  A sodródás közössége 

A második opció – mely egyáltalán nem esélytelen – az, hogy az Unión belüli konfliktusok föderalisták és szuverenisták között nem oldódnak fel, de nem is dől el egyik vagy másik irányban sem teljesen, hanem egy bonyolult és váltakozó viszony marad fenn az egyes intézmények között, ahol a Bizottság, a Parlament és a Bíróság továbbra is szupranacionalizmust képviseli, a Tanács és az Európai Tanács viszont a kormányköziséget, s az ezek közötti egyezkedés jelenti a jellegzetes működésmódot, mint egyébként lassan hetven éve, váltakozó „erőviszonyokkal”. Ebben a működésmódban még sokáig el lehet lavírozni, az örökös és megújuló kompromisszumok világában. Kérdés persze, hogy ha a langyosakat kiköpi az Isten, akkor mi lesz az Unióval hosszú távon?

§  Szuverenista konföderáció

A harmadik opció a szuverenista elv felerősödése, amely elsősorban abban öltene testet, hogy a V4-ek és a velük szövetséges országok a bevándorlás, a multikulturalizmus, a jogállamiság és demokrácia, a globalizáció, a költségvetés stb. ügyeiben önálló döntéseket kívánnak hozni, akár az Unió többségének akarata ellenére, s ez által folyamatosan blokkoló kisebbséget alkotnának több témakörben is. Ez már nem pusztán kormányköziséget (konszenzusos döntéseket) jelentene, hanem a konföderáció, tehát egy laza államszövetség felé lökhetné el az Uniót, amelyben a közös döntések hiányában az eddigi együttműködési területek visszanyesése következhetne be, kicsit a Közös Piac időszakát visszahozva, de még az akkorihoz képest is kevesebb kötőerővel a tagállamok között. A jelenlegi helyzetben Magyarország szempontjából ezt az opciót tartanám a legoptimálisabbnak.

§  Töredezett szövetségek Európája

Végül a negyedik a katasztrófa-opció, ebben az esetben az egyes témakörök mentén tartósan eltérő politikákat követnének egyes tagállamok, amelyek viszont fokozatosan külön szövetségekbe tömörülnének, több részre szabdalva így az Uniót. (Korábban ilyen külön szövetség volt például az angolok által 1960-ban kezdeményezett EFTA, az északi államok által 1952-ben létrehozott Északi Szövetség, s természetesen a Benelux államok.) Ebben a folyamatban kezdeményező, kanalizáló szerepet játszhatna a közép-európai országok együttműködése, a V4-ek, amelyek a maguk szívóhatásával, további balkáni és kelet-európai tagállamok bevonásával konföderatív Közép-Európai Államok Szövetségévé válhatnának – ami lehet, hogy más, régebbi tagállamok közötti szövetségek fel- és megújulását inspirálná (francia-német tengely, Benelux Államok, skandináv szövetség, mediterrán országok szövetsége). Így az Unió felbomlása ugyan nem lenne kimondva, de olyanná válna, mint anno a Német-Római Császárság, amely névleg még létezett, de a „hús-vér” politikai valóságot már régen a keretei között létrejött nemzetek és azok változó szövetségei jelentették.

A „quo vadis, Unió?” kérdésére azt válaszolnám, hogy nem minden opció egyformán esélyes, azt viszont állítom, hogy mindent összevetve, nemzeti és geopolitikai érdekeink szempontjából a harmadik változat lenne a legoptimálisabb.

III.
Globalizmus versus lokalizmus:
Új politikai koordináta-rendszer a 21. században?

 

A bal-jobb ellentét újraértelmezése, új törésvonalak megjelenése

A 2019-es európai parlamenti választás – ha nem is hozott egyik pillanatról a másikra földrengésszerű változásokat – merőben új forgatókönyveket vázolt fel a politikai palettán. Új törésvonalak jelentek meg, amelyek sok tekintetben felülírják a régieket, elsősorban a hagyományos bal-jobb megosztottságot, melyet ezentúl más fénytörésben és más dimenzióban szükséges értelmeznünk. Új politikai koordináta-rendszerben kell tehát gondolkodni a továbbiakban, amelyben a globalista-lokalista, föderalista-szuverenista tengelyek mentén alakulnak a frontvonalak, és melyben meghatározó lesz a multikulturalizmushoz és nemzeti identitáshoz, illetve a demokrácia liberális és egyéb alternatíváihoz való viszonyulás. Ezen, a politikai, kereskedelmi, gazdasági és geopolitikai megfontolásokat átható törésvonalak komolyan rá fogják nyomni bélyegüket arra, ahogyan az egyes oldalak gondolkodnak az Európai Unió jövőjéről – tehát arra, milyen Unióban fogja tudni Magyarország érvényesíteni nemzeti érdekeit a következő évtizedekben.

 

1.    Elméleti keretek

Minden korszaknak alapvető kérdése a politikatudomány szempontjából, hogy vajon melyek azok az elméleti-módszertani keretek, amelyek között a leginkább elemezhetővé, s így megérthetővé válnak a pártok, politikai erőcsoportok közötti megosztottságok. Ebből a szempontból különösen fontos a rendszerelméletek és a konfliktus-elméletek különválasztása. A jelenlegi politikai viszonyok alapvető jellemzője nem a nagy rendszerek statikussága – miként ez jellemző volt a hidegháború évtizedeire –, hanem azok változása, egyfajta globális-kontinentális dinamizmus és képlékenység, amelyet a társadalmi szférák – állam, globális piac, (civil) társadalom – közötti átfogó konfliktusok mozgatnak, felbontanak és újraintézményesítenek. Ezek megértéséhez, elemzéséhez azért adekvát a törésvonal-elmélet mint konfliktus-elmélet, mert magában hordozza az ellentétekből fakadó, állandósuló változást és átalakulást, stabilizálódást, majd újraformálódást, illetve az egyes szférák közötti kölcsönhatások állandó dinamizmusát, amelyek figyelembevétele nélkül nem érthető meg a globalizmus és nemzeti szuverenizmus közötti ellentét minősége sem.

A törésvonal-elmélet (cleavage-theory) ma is a politikatudomány egyik meghatározó eleme, vizsgálati módszere. Az elmélet abból indul ki, hogy a modern társadalmakban az egyes társadalmi csoportok között létrejönnek olyan ellentétek, amelyek belső, társadalmi keretek között nem oldódnak fel, ezért politikai formát öltenek, s a pártok vállalják fel ezeket a konfliktusokat parlamenten kívül és belül, illetve a kormányzat és az ellenzék közötti küzdelmekben.

A társadalmi ellentétek tehát az által válnak „fajsúlyossá”, törésvonallá, hogy az adott ország politikai és párttagoltsága ezekre épül fel, ezek mentén zajlanak a politikai és közéleti küzdelmek. Az elmélet szerint a nyugati társadalmakban a társadalmi megosztottságok alakítják ki a pártrendszert és a politika szerkezetét az egyes országokon belül, s ez által kap a hatalomért folyó harc demokratikus tartalmat, hiszen a pártok nem a társadalom felett „lebegnek”, hanem társadalmi értékeket és érdekeket képviselnek kormányon és ellenzékben.

Seymour Martin Lipset amerikai és Stein Rokkan norvég politológusok, a „cleavage-elmélet” megalkotói a nyugati történeti fejlődés alapján négy meghatározó törésvonalat különítettek el, melyek közül kettő gazdasági, kettő kulturális jellegű.[41] Gazdasági törésvonalnak számított – s egyben a bal-jobb szembenállás alapját is jelentette – a munka és a tőke, illetve az ipari és az agrárérdekek ellentéte.

A kulturális ellentétek egyike a vallási, hívő-nem hívő, illetve a felekezetek közötti konfliktus, a másik pedig a nemzeti-etnikai szembenállás, ami az adott országon belüli, többséget alkotó államnemzet és a kisebbségben lévő nemzetiségek, etnikai-nyelvi csoportok között alakult ki. 

Ugyanakkor jól látható, hogy Lipset és Rokkan az egyes országokra, a nemzetállamokra fókuszált, ami tökéletesen meg is felelt az akkori történelmi, politikai és társadalmi feltételeknek. A globalizációs folyamatok, a globális piac kialakulása a ’70-es, ’80-as évek után erősödik fel, s kap hatalmas lendületet a Szovjetunió és ezzel a kommunista tábor felbomlásával, a világ – úgymond – egypólusúvá, vagy még inkább sokpólusúvá válásával. Lipset és Rokkan még nem érzékelhették kellő mértékben, hogy a helyi, országos piacok hogyan szorulnak vissza a globális piaci szereplők, a multinacionális gigacégek megjelenésével, a globális bank- és pénzügyi szféra hogyan veszi át a hatalmat az ipartól, a termelőtőkétől, milyen mértékben jelenik meg a spekulatív pénztőke, s mindennek eredményeként a pénzügyi hatalom hogyan vált át fokozatosan politikai hatalommá – transznacionális metszetekben.

2.   Új törésvonalak és megosztottságok

A 21. században azonban a helyzet gyökeresen megváltozott, s az országhatárokon belüli, „nemzeti” törésvonalak fokozatosan alárendelődnek a globális törésvonalaknak. Éppen ezért újra kell értelmeznünk a klasszikus szerzőpáros elméletét; nem eldobni kell, éppen ellenkezőleg: a mai viszonyokhoz kell igazítani.

Az „újraértelmezés” lényege, hogy immáron egyre kevésbé a „nemzeti szintű” ellentétek a meghatározóak, hanem maga a nemzet, mint Isten által teremtett – mások szerint társadalmi – „intézmény” áll a törésvonal egyik oldalán, a másik oldalon pedig megjelenik a globális piac és a globális uralmi rend, a szupranacionális szervezetek világa, melyek számára a nemzetállam immáron lebontandó korlátot jelent a profit-, valamint politikai és hatalmi érdekeik érvényesülése előtt. Az új, 21. századi törésvonal a nemzetállamok szempontjából immáron leegyszerűsödött a hamleti „lenni vagy nem lenni” dilemmájára.

Ebből fakadóan létrejön a globálissá vált piac és a nemzetállam, illetve a globalizmus és a demokrácia közötti konfliktus. Ezért nem véletlen az, hogy a globális piaci szereplők erősen támadják a nemzetállami kereteket, s azok elavultságáról beszélnek, mert jól tudják, hogy a nemzetállamok felbomlasztása egyet jelentene a nemzeti keretek között működő – tehát véleményük szerint már nem kellően „hatékony” – demokráciák alárendelésével is.

Összegezve a fentieket és a jelenlegi állapotot: a 21. században a globalizálódott piac, illetve a szupranacionális szervezetek és a nemzetállami szuverenitás (beleértve a nemzetállami demokráciát) között olyan törésvonal (cleavage) jött létre, amelyre ebben a formában még nem volt példa a modern történelemben.

A globalizmus és a demokrácia, illetve a globális piac és a nemzeti, nemzetállami lét ellentéte egyben komplex kategória, mert magában foglal több, önmagában is fontos konfliktust és szembenállást, amelyek lebonthatóak a globalista vs. lokalista, a föderalista vs. szuverenitáspárti, a multkilturalista vs. nemzeti identitáspárti ellentétpártokra, és persze átfogja a demokráciához történő viszonyulás mikéntjét is. Így többek között:

  • Európai Egyesült Államok vagy a nemzetek Európája

Az előző egyet jelentene a tagállami szuverenitás felszámolásával és egy koncentrált, szuperföderális állam létrejöttével, amely egyben részévé válna a globális intézményi rendnek.

  • Liberális vagy nem liberális demokrácia

A globalizmus pártján álló, „mainstream” neoliberális irányzat a demokrácia azon változatát fogadja csak el demokráciának, amely a majoritárius „többség dönt” elvét háttérbe szorítva a szélsőségesen individualista és/vagy az „új kisebbségi” jogokat, a mindenkori ellenzék jogait túlpreferálja, így oldva fel az erős, hagyományos kultúrára és nemzettudatra alapozó központi hatalmat. Minden, a legitim többségi uralmat következetesen érvényesítő ország azonnal megkapja a „féldemokratikus”, „autokratikus”, „illiberális” stb. minősítő jelzőket.

  • Multikulturalizmus vagy nemzeti kultúra

A globalizmus hívei a kultúrák, vallások, etnikumok stb. egyenrangú sokszínűségéből kiindulva, az általában mesterségesen kreált „új kisebbségek” (bevándorlók, szexuális kisebbségek stb.) védelmét hirdetik a többséggel, vagyis az – általuk használt fordulatok szerint – „elnyomó, fehér, keresztény nemzeti középosztállyal” szemben. Ideáljuk a kozmopolita állampolgár, aki elszakad a nemzeti identitásától, vallásától, kultúrájától. Ezzel szemben a nemzeti, keresztény identitáson alapuló kultúra hívei elutasítják az egymással valóban összeegyeztethetetlen, eltérő magatartásmintákkal és kódrendszerekkel élő kultúrák keveredését: ezek egybeolvadását és feloldódását a nemzeti, nemzetállami lét szempontjából életveszélyesnek tartják, mert az identitás megbontásán keresztül a szuverenitást látják veszélyeztetve.

  • Progresszív elitizmus vagy antielitizmus („populizmus”)

A globalizáció hívei a szupranacionális-kozmopolita (pl. eurokrata) politikusok, a nemzetközi piacokat vezető cégek, a menedzserek, bankok, „befektetők” szakértelmében bíznak a legjobban, azt vallják, hogy a világot egy hozzáértő elitnek kell irányítania. A globális elittel szemben fellépők kiindulópontja viszont az, hogy az elitizmus a végletekig fokozza a társadalmi különbségeket egy rendkívül szűk, egyre jobban koncentrálódó és kasztosodó „szupergazdag” réteg és emberek milliárdos tömegei között, aminek katasztrofális következményei lehetnek. A „populisták” rámutatnak arra is, hogy bár szavakban e globális elit a (liberális) demokrácia védelmezőjeként lép fel, de azonnal a demokratikus alapon meghozott döntések ellen fordul, ha a „népakarat” nem szolgálja érdekét.

  • A migráció, mint lehetőség vagy veszély Európa számára

A globalisták, az uniós elit álláspontja egyértelmű: a bevándorlás pozitív dolog, sőt emberi jog; ez ellen lép fel a másik oldalon az európai kultúra és keresztény vallás megvédését célul kitűző tábor (élén a visegrádi négyekkel: Lengyelországgal, Magyarországgal, Szlovákiával és Csehországgal).

A történelemnek tehát koránt sincs vége, mint gondolta Fukuyama[42], helyette – leginkább Huntington[43] gondolatai mentén – a 21. században a különféle nemzeten belüli politikai pártok harcát felváltja a globális elit és nemzetek harca, másfelől pedig az ideológiák küzdelmét felváltja a kultúrák és civilizációk küzdelme (lásd az iszlám és a keresztény kultúrkör küzdelmét). 

A 21. század új, meghatározó törésvonala tehát immáron a globalizmus és lokalizmus, a fizikai és virtuális „helyhez kötetlenség” és „helyhez kötöttség” ellentéte. Ez persze nem azt jelenti, hogy az adott országokon (nemzeteken) belül egyfajta „egységfront” jönne létre a globális szervezetekkel és törekvésekkel szemben, hanem éppen arról van szó, hogy ezen törésvonal mentén kerülnek szembe egymással pártok és politikai csoportok vagy mozgalmak, média-körök és civil szervezetek, félig-meddig függetlenül attól, hogy a hagyományos értelemben vett bal- vagy jobboldalhoz sorolják őket.

3.    Igazodások a hagyományos bal- és a jobboldalon a globális elithez

Természetesen a mai napig látszik a tendencia, hogy a klasszikusan baloldalinak vagy balliberálisnak tartott pártok erősebben hajlanak arra, hogy a globalizmus oldalára álljanak, míg a jobboldali politikai csoportok gyakrabban vállalják fel a nemzeti érdekek, a nemzeti kultúra és a nemzeti szuverenitás védelmét. Ez következik politikai hagyományaikból. Ugyanakkor egyre fontosabbá válik, hogy egy adott ország milyen pozíciót foglal el a geopolitikai térképen, mennyire tudja a globalizáció, illetve a globalizmus előnyeit kihasználni, mennyire épül be a globális intézményekbe az adott ország politikai és gazdasági elitje, illetve mennyire alakítja, irányítja saját maga a globalizáció folyamatát. A globalizációt meghatározó, irányító, illetve abban előnyöket élvező központi hatalmak, jelesül a nyugat-európai országok nagy részében megfigyelhető, hogy a klasszikus balközép és jobbközép pártok – az elitpártok – éppen a globalizációban és az ahhoz szorosan kapcsolódó alkérdésekben (migráció, multikulturalizmus, politikailag korrekt beszédmód, új kisebbségek kultusza, emberi jogi fundamentalizmus stb.) megegyeznek.

Meglehet, hogy például Németországban vagy Franciaországban a baloldali pártok még hisznek a klasszikus, felvilágosodásból származó progresszióban, a világ tökéletesíthetőségében, de ez az optimizmusuk megtörni látszik. A szocialista-szociáldemokrata baloldalnak a Szovjetunió és a kommunizmus szétesése kellő kiábrándulást okozott, s az elmúlt évtizedekben látványosan teret veszítettek, amit a 2019-es európai parlamenti választások fényesen igazolnak. A (bal)liberális oldal erősen hitt abban, hogy 1989 után eljöhet a liberális demokráciák végső győzelme és a történelem vége (lásd Francis Fukuyama már említett művét), ám 2008-ban a neoliberális gazdasági és pénzügyi rend alapjainak megroppanása kellő mértékben szerénységre intette őket a túlzott illúziókkal kapcsolatban.

Ma már a baloldal mindkét ágának politikája arra irányul, hogy a globális pénzügyi és politikai elit által formált, támogatott és irányított szupranacionális világrenden belül kellően előnyös pozíciókba kerüljenek. A globális elit „használja” őket, mégpedig egyfelől hatalmi szempontból, másfelől abban, hogy az érdekeiknek leginkább megfelelő, azt alátámasztó globalista, neoliberális és kozmopolita nézeteket terjesszék a nemzetközi közvéleményben. Ehhez társul és komoly hatással van a korábban klasszikusan szakszervezeti-munkásmozgalmi identitásra alapozó baloldali pártokra, hogy ezen identitást elhagyva új, elnyomottnak vélelmezett csoportokat „keresnek” vagy kreálnak „maguknak”, mint a bevándorlók, feministák szexuális kisebbségek, a gazdasági jólléttel összefüggő ipari-munkajogi követelések helyét pedig az emberi jogi fundamentalizmus vadhajtásainak felkarolása veszi át.

Sajnálatos módon a nyugat-európai jobbközép pártok is ehhez a trendhez alkalmazkodnak. A konzervatív, kereszténydemokrata pártok, mint hagyományosan kormányzóképes erők Németországtól Ausztrián át Franciaországig, a ’70-es és ’80-as évektől kezdve arra kényszerültek, hogy eleinte együttműködjenek a nemzetek és országok életébe beleavatkozó globális pénzügyi és egyéb szupranacionális körökkel, majd a továbbiakban már inkább alkalmazkodni voltak kénytelenek. Annak érdekében kellett megkötniük ezt a kompromisszumot, hogy meghatározó tényezői maradhassanak az európai politikai térképnek, illetve az Uniónak.

4.   A bal és jobb feloldódása

Mindennek következtében viszont összetalálkoztak a nagy európai országok politikai elitjei a hagyományos bal-jobb paletta közepén, „átnyúltak” egymás felé, egyre több választás után, egyre több helyen jöttek létre az elmúlt évtizedekben nagykoalíciók, illetve politikai patthelyzetek, átmeneti, delegált kormányfők által vezetett kormányzatok (lásd Olaszország, Görögország). Ez a politikai középen létrejövő összeölelkezés – melynek leglátványosabb megjelenési formája az Európai Parlamentben a néppártiak és a szocialisták összefogása immáron 1979 óta – azonban azt jelenti, hogy egyben fel is oldódik maga a bal-jobb paletta, más szóval, elveszíti relevanciáját a politikai tagoltságszerkezetben.

Ennek a folyamatnak mintegy az ellenhatásaként jelentek meg az elmúlt két-három évtizedben azok a pártok Nyugaton, amelyek szembehelyezkednek a „fősodorral” (vagyis a balközép és a jobbközép egyesített irányvonalával), mert jobb- vagy baloldali alapállásból kiindulva nem fogadják el a globalizmust. A jobboldaliak esetében nem fogadják el országuk kultúrájának, identitásának feladását, a bevándorlást, nemzetük mesterségesen kevert népességű transzformálását.  Ők immáron nem „jobboldaliak”, hiszen nem pusztán a baloldali, illetve balliberális pártokkal és kormányokkal állnak szemben, hanem a globalista politikai elittel, amelybe beletartoznak a „jobbközép” formációk is. (Lásd például Svédországot, ahol a Svéd Demokratákkal szemben a bal- és jobbközép pártok egységfrontot képviselnek, de Németországban az AFD-vel, illetve Franciaországban a Nemzeti Tömörüléssel szembeni bal- és jobboldali ellenállás is jó példa erre.) Természetesen a mainstream pártok előszeretettel nevezik a szuverenista pártokat „szélsőjobboldalinak”, „neonácinak”, „rasszistának” stb., ám ezek a jelzők valójában semmit sem jelentenek, pusztán a nyelvpolitikai csatak hevességét mutatják globalisták és szuverenisták között.

Egészen másképp áll a helyzet Közép- és Kelet-Európában, a közép- és kelet-európai uniós tagállamokban. Ezek az országok – miként a visegrádi négyek is – kiszorultak a globalizációs folyamat előnyös pozícióiból, annál is inkább, mivel a geopolitikailag és történelmileg is előnyösebb helyzetben lévő nyugat-európai központi hatalmak „nem osztottak lapot” ezen országoknak. Nem tudtak bekapcsolódni kellő mértékben a globális gazdaság vérkeringésébe, s az Unió keretei között a vezető hatalmaknak nem volt igazi felzárkóztatási programjuk az itt élő népek számára, vagyis nem volt közép- és kelet-európai Marshall-segély.  Viszont az utóbbi évtizedekben és években kénytelenek voltak elszenvedni azt, hogy a globális és központi uniós struktúrákat képviselők az integráció kölcsönös előnyeit egyoldalúan állították be: e szerint a „Nyugat” csak adott a „Keletnek”, az adományért cserébe utóbbinak pedig kötelessége átvenni az „európai értékeket”, a „nyugati standardokat”. Tehát a „klub” régi tagjai megpróbálják rákényszeríteni az „újakra” a globalizációs markereket, mely – például régiónk esetében – számunkra kulturális és identitásbeli hátrányokkal, sőt alávetettséggel, a nemzeti szuverenitás feladásával jár. Ez a nyugati megközelítés nem veszi figyelembe, hogy az integrációs folyamatok egyáltalán nem egyoldalúak, az ahhoz az elmúlt 1-2 évtizedben csatlakozó országok politikai-közjogi hatásköröket adtak fel, gazdasági-pénzügyi engedményeket tettek (stratégiai ágazatok-szektorok privatizálása, a teljes belső piac megnyitása, szuverenitásból fakadó egyes kompetenciák közösen történő gyakorlása stb.). Tehát amíg a nyugati országok azzal áltatják magukat, hogy nemzeti kultúrájuk és identitásuk feladása fejében a globalizmus gazdasági haszonélvezői lehetnek – ez persze hosszútávon merő ábrándozás –, addig a közép- és kelet-európai országoknak minden hagyományukat és identitásukat úgy kellene feladniuk, hogy ráadásul még gazdaságilag is kiszolgáltatottá válhatnak a globális erők előtt.

Éppen ezért jól megfigyelhető, hogy – főként a demokratikus hagyományokkal rendelkező, az alávettséget történelmileg nehezen viselő – régiónkban a bal-jobb skálától teljesen függetlenül, szuverenista, a nemzeti önállóságot és nemzeti gazdasági érdekeket védő álláspontra helyezkednek a különféle politikai pártok és kormányok. Természetesen ezekben az országokban is jelen vannak azok a pártok, amelyek valamilyen vélt előny vagy valós meggyőződés okán a globalista-föderalista álláspontot vallják és az uniós elit akaratát szinte szolgai módon követik, ám ez gyakran nem függ össze a bal-jobb pozícióval, hanem sokkal inkább a nemzeti identitás iránti elkötelezettség hiányával.

Ettől függetlenül még egyszer hangsúlyozandó: a bal-jobb ellentét továbbra is létezik és létezni is fog, csak már nem feltétlenül lesz kizárólagos, mert egy új történelmi korszakban új törésvonalak váltak-válnak elsődlegessé. Az „új helyzet” úgy is lefesthető, hogy a bal-jobb törésvonal egész egyszerűen egy új prizmán keresztül egy új dimenzióban értelmezendő ezentúl. Természetesen azt, hogy mi a meghatározó egy politikai palettán, nagymértékben mutatja meg, hogy pártok milyen pártokkal szövetkeznek. Ideiglenesen persze létrejöhetnek természetellenes kényszerkoalíciók vagy szövetségek, ám az elmúlt évtizedek tényei és tendenciái egyértelműen mutatják, hogy már nagyon hosszú ideje nem kényszerből lépnek szövetségre egymással bal- és jobbközép pártok, különösen, ha kormánykoalíciókról van szó. Ezek a szövetségek tartóssá váltak, ami azt mutatja, hogy vannak olyan közös érdekei és értékei a két oldal pártjainak és politikusainak, amelyek immáron fontosabbak, mint a 19. és a 20. század ellentétei. Utóbbiakon bizonyos értelemben már túlléptek. A bal-jobb ellentét tehát – mint annyi minden más ellentét is a történelemben – nem megoldódik, hanem alárendelődik más ellentéteknek, törésvonalaknak.

5.   EP-választások után: új koordináták és megosztottságok az uniós politikai térképen

Mindezek alapján előrevetíthető, hogy az új törésvonalakra alapulva új politikai koordináták jelennek meg, amelyek, ha még nem is söprik el teljesen a bal-jobb skálát, jelentős mértékben új megvilágításba helyezik azt.

Nézzük meg konkrétan is, mindez hogyan mutatkozik meg az európai parlamenti választások eredményeiben, az erőviszonyok átalakulásában. A változások első és leglátványosabb jele a hagyományos bal- és jobboldali néppártok meggyengülése az Unióban. Ez egyaránt vonatkozik a szocialista-szociáldemokrata, illetve a konzervatív-kereszténydemokrata pártokra, de látványosabb a baloldali pártok esetében. Gondoljunk bele: Németországban a Szociáldemokrata Párt (SPD) pusztán a szavazatok 15 százalékát szerezte meg, ami történelmi mélypont a párt esetében; nem elképzelhetetlen, hogy a szociáldemokraták még ebben az évben kilépnek német „nagykoalícióból” (CDU-CSU-SPD), ami viszont a kormány lemondásához és előrehozott választásokhoz is vezethet.

Franciaországban még látványosabb a baloldali „zuhanás”: a volt elnök Francois Hollande-hoz köthető szocialista párt alig több mint 6 százalékot ért el, ami az ottani hagyományos baloldal teljes összeomlását jelenti. De legalább olyan döbbenetes a brit Munkáspárt (Labour Party) súlyos veresége, a svéd szociáldemokraták 1910 utáni legrosszabb eredménye, illetve ide sorolható természetesen a Magyar Szocialista Párt – mint egyben kommunista utódpárt – 6,6 százalékos „eredménye” is.

Ám a jobboldali néppártok sem jártak túl jól. A CDU-CSU történelmi mélypontra zuhant, még soha nem jártak 30 százalék alatt, a francia Republikánusok (Nicolas Sarközy volt pártja) a futottak még kategóriában végzett. A brit konzervatívok, a toryk szintén történelmi vereséget szenvedtek, ami persze a Brexit körüli csőd következménye elsősorban; és nincs jó helyzetben a spanyol Néppárt sem.

Mindezek következtében az Európai Néppárt (az eredetileg jobbközép, kereszténydemokrata frakció) 35 mandátummal, míg a szocialista-szociáldemokrata frakció szintén 35 mandátummal kevesebbet szerzett, mint 2014-ben. (A Néppártnak 181, míg a szociáldemokratáknak 152 mandátumuk van jelenleg.)

Ezzel szemben, egyik oldalon erősödtek a liberálisok és a zöldek, másik oldalon viszont az eurokritikus – vagy inkább eurorealista – nemzeti pártok is, összességében növelni tudták a mandátumaik mértékét. Szám szerint: a liberális frakció most 108 képviselői hellyel rendelkezik, 39-cel többel, mint 2014-ben, ám ebben jelentős szerepet játszik az a tény, hogy a Macron-féle Köztársaság Lendületben Párt 21 képviselője a liberális frakcióhoz csatlakozott, amely ma már éppen a francia elnök kezdeményezésére az Újítsuk meg Európát nevet viseli – ettől persze még az ideológiai irányultság a régi maradt. A Zöldek egyes országokban tapasztalt részsikerekben bízva valamiféle „environmentalista forradalomban” bíztak, azonban ez elmaradt: mindössze 23-al tudták növelni képviselőik számát (legfőképpen a német eredmények miatt), az európai kommunisták frakciója pedig 11 fős veszteséget könyvelhetett el.

Másik oldalon erősödtek a szuverenisták: a Nemzet és Szabadság Európája frakció 36-ról 73-ra növelte képviselőinek számát, a frakció új neve: Identitás és Demokrácia. A pártcsaládban vezető szerepet játszik Matteo Salvini pártja, tagja Marine Le Pen Nemzeti Tömörülése, a német Alternatíva Németországért, illetve az Osztrák Szabadságpárt és még sokan mások. Az Európai Konzervatívok és Reformisták 61 mandátumot gyűjtöttek össze, az alakulat leginkább meghatározó pártja a lengyel Jog és Igazságosság.

Ezek a nagy erejű, eruptív változások világosan megmutatják, hogy új törésvonalak mentén új politikai megosztottságok jönnek létre, amelyek ugyan nem szűntetik meg, de maguk alá rendelik, felülírják az évtizedekig megszokott szembenállásokat. Az új politikai koordináta-rendszer fő törésvonala, vagy fő tengelye egyre inkább a globalisták – akik helyeslik az Európai Egyesült Államokat, a migrációt és a multikulturalizmust, a világtársadalmat -, illetve a szuverenisták között húzódik; utóbbiak erős nemzetekre épülő Uniót, a bevándorlás megszűntetését és a keresztény kultúra megvédését tartják elsődlegesnek.

Ha jobban belegondolunk, egyre inkább e tengelyen jönnek létre a különféle pártok és kormányok közötti szövetségek Európában. Nézzük, milyen konkrét jelei vannak ennek:

  • Először is, a visegrádi négyek négy kormánya négyféle irányzatot képvisel: a lengyeleknél konzervatív, a cseheknél liberális, a szlovákoknál szociáldemokrata, míg nálunk nemzeti-kereszténydemokrata kormányzat van, s ennek ellenére mégis egyre hatékonyabban működnek együtt ezek az országok több területen is. Ennek az a magyarázata, hogy a hagyományos bal-jobb tengelyen belüli ellentéteket felülírja a birodalmi unióval szemben a nemzeti szuverenitás védelme, a közös gazdasági érdekek, a bevándorlás elutasítása, a keresztény kultúra védelme.
  • Vagy nézzük meg a Salvini-féle új szövetséget, az Identitás és Demokrácia csoportot, amelyben nyugat- és közép-európai pártok egyaránt jelen vannak, s a tagok között található nemzeti radikális, konzervatív, enyhén baloldali vagy „középen álló” párt is.
  • De ami talán a legfontosabb: a Néppárt és a Szocialisták nagykoalíciója immáron negyven éve – 1979, az első, európai polgárok által megválasztott EP létrejötte óta – nagykoalícióban irányítják az EP-t; ez a helyzet most megváltozott, ketten már nem alkotnak abszolút többséget. A választások óta a néppárti csúcsjelölt Manfred Weber, illetve más néppárti vezetők is nyilvánvalóvá tették, hogy a többség megszerzése érdekében a baloldali, liberális és zöld frakciók felé orientálódnak, s szó sem lehet a „jobboldal” – vagyis, az ő fogalmaik szerint a nacionalisták, populisták és szélsőjobboldaliak – felé való nyitásról. Mi ez, ha nem totális elfordulás a hagyományos kötődésektől? Az ok pedig nyilvánvaló: a valaha jobboldali néppárti „fősodor” számára is elsődlegessé vált az „egyre több Európa” (lásd: szuperföderális unió), a bevándorlás „menedzselése” és a kevert népességű Európa, mint a „szép jövő” iránti elköteleződés. Ebben pedig ők nem számíthatnak másra, csak a balliberális pártokra és frakciókra: ide orientálódnak tehát.
  • A balti államokban – Észtországban, Lettországban és Litvániában – sajátos, a megszokott politikai koordinátákat átíró kormánykoalíciók és ellenzéki szövetségek jönnek létre, és ezek ráadásul gyakran váltakoznak is. E koalíciók és szövetségek részletes áttekintése külön elemzést igényelne, amire ehelyütt nem vállalkozunk, az azonban leszögezhető, hogy a szövetségkötések és elhatárolódások leginkább a pártok globalizmushoz, föderalizmushoz, szuverenitáshoz, multikulturalizmushoz és migrációhoz való viszonyának mentén jönnek létre, s nem a hagyományos megosztottságok alapján.
  • Sajátos és friss példa Dánia: a nemrég lezajlott parlamenti választásokon a Mette Frederiksen által vezetett szociáldemokrata párt győzött és alakíthat kormányt, ám korántsem – vagy nem csak – azért, mert baloldali nézeteket vall gazdaságpolitikai kérdésekben. A felmérések alapján sokkal inkább annak köszönhető a győzelmük, hogy még a liberális-konzervatív Rasmussen-féle kormánykoalícióhoz képest is szigorúbb bevándorlás-ellenes politikát hirdetett meg, célul tűzve ki az illegálisan Dániában tartózkodó migránsok záros határidőn belüli hazakényszerítését. Frederiksen a jelek szerint nem a bal-jobb-tengelyen való elhelyezkedése miatt győzött, hanem azért, mert a globalista-szuverenista tengelyen egyértelműen a lakosság többsége által támogatott szuverenista oldalra helyezte magát.
  • A pártokon túl ide tartozik az a jelenség is, hogy a felmérések szerint Nyugat-Európában egyre több megkérdezett a bal-jobb skála közepén helyezi el magát; jellegzetesen megmutatkozik ez például Németországban. Ez azonban egyértelműen azt jelenti, hogy az emberek jelentős része a bal-jobb tengelyen valójában nem tudja elhelyezni magát, ezért semleges álláspontot vesz fel, vagyis számára, a saját identitásának meghatározása szempontjából már nem releváns a hagyományos bal-jobb skála, mást még viszont nem kínáltak fel számára. Lehetséges, hogy éppen a globalista-szuverenista törésvonal vagy skála lenne az, ahol erőteljes identitást mutatnának fel a megkérdezettek.

6.   Összegzés  

Ami mindebből következik az európai politikai erőviszonyok tekintetében, az nem megnyugtató: a politikai törésvonalak ugyanis nem tompulnak, gyengülnek, ellenkezőleg, sokkal kiélezettebbé válnak. Az utóbbi évtizedekben – mint éppen a néppártiak és a szociáldemokraták európai együttműködése is bizonyította – a hagyományos bal- és jobbközép pártok között már-már konszenzus jött létre, igaz, ezek a konszenzusok sokszor vezettek elitizmushoz, a problémák szőnyeg alá söpréséhez, korrupcióhoz (lásd például a német és osztrák nagykoalíciókat). A hagyományos baloldalt azonban – úgy látszik – egyre inkább a zöldek váltják le, a hagyományos jobboldalt a szuverenista pártok, s az ezek közötti világnézeti-szemléleti távolság gigászi. Európa jövője, a keresztény kultúra jövője és a migráció kérdése ugyanis olyan fajsúlyú kérdések, amelyek életről és halálról szólnak.

Ennélfogva ebben a megosztott, új Európában politikai háború bontakozik ki, s ebből mi, magyarok sem vonhatjuk ki magunkat – már csak azért sem, mert a politikai konfliktusok frontvonalában vagyunk. Mint oly sokszor történelmünkben.

IV.
Szuperállam vagy szuverén államok szövetsége?

Abban nagyjából az egymással szemben álló politikai körök is egyetértenek, hogy az Európai Unió válságban van, s döntenie kell, hogy milyen irányba menjen tovább. Annál is inkább, mert ha minden változatlan marad, a működésképtelenség okán hosszabb távon a szétesés sem kizárható.

1.    Két egymást kölcsönösen kizáró irány

Két koncepció alakult ki az elmúlt években az Unió jövőjével kapcsolatban. Az egyik tábor – nevezzük őket föderalistáknak – szerint a válságra a legjobb megoldás a „még több Európa”, vagyis egy olyan föderális államszövetség terve, amely sok tekintetben hasonlítana az Egyesült Államokra, ezért is nevezik az elképzelést „Európai Egyesült Államoknak”. Ennek az a lényege, hogy az Uniónak valódi állammá kell válnia, tehát létre kell jönnie egy olyan központi hatalomnak, kormányzatnak, amely a jelenleginél jóval kiterjedtebb döntési jogkörökkel rendelkezik a „közös ügyekben”. Akárcsak az Egyesült Államokban, ahol a washingtoni kormányzat minden államra nézve kötelező jogszabályokat hozhat a gazdaság, az adózás, a pénzügyek, a szociálpolitika, a honvédelem és határvédelem, a kereskedelem, a környezet- és fogyasztóvédelem, állampolgárság stb. területén – igaz, az államok is rendelkeznek saját jogalkotási hatáskörökkel (pl. büntetőjog területén). A föderalisták szerint Európa akkor lehet erős, ha nem 28 (vagy 27) széttartó akaratú ország irányítja együtt az Uniót, hanem egy központi hatalom, amely a nemzetállami szuverenitás nagyfokú korlátozásával, egységes szabályokkal a gazdaság, a költségvetés, a határvédelem, a migráció, az adózás és számos más területen, „egyesíteni tudja” a tagállamok erőit, s így lesz képes hatékony szereplőként megjelenni a világpolitikában és világgazdaságban.

A másik, a szuverenista tábor viszont abból indul ki, hogy nincsenek meg a feltételei annak, hogy létrejöjjön egy központi kormányzás az Unióban és a nemzetek úgymond „egyesüljenek”. A nemzetállamok ugyanis évszázados függetlenségüket nem kívánják feladni, hiányoznak az egyesülés lelki, kulturális és társadalmi feltételei. Véleményük szerint Európa éppen azzal válik erőssé, ha a nemzetek megőrzik hagyományaikat, sajátos képességeiket, kreativitásukat, önálló megoldásaikat, szokásaikat, s ezek a „tudások” teszik igazán erőssé Európát. Az európai államokat nem áramvonalasítani, egyesíteni kell, hanem éppen ellenkezőleg, az egyedi, sajátos képességeiket kell összehangolni. Ezáltal önmaguk önállóságát megőrizve mégis a különféle tehetségeket és tudásokat összehangolva, egy új minőség jöhet létre Európában, s ez teheti újra ütőképessé az Uniót a világpolitikában és a világgazdaságban.

Hol vagyunk most?

A jelenlegi Unió politikai berendezkedését illetően egyfajta „öszvér”, föderális, birodalmi, illetve tagállami önállóságot és szuverenitást egyaránt magában foglaló, semmihez sem hasonlító, államok közötti együttműködés, egyszerre laza és egyszerre szoros kötelékekkel – ám egyértelműen a föderalizmus felé hajló tendenciákkal. Jól látszik, hogy az Unió jelenlegi elitje, a meghatározó európai nagyhatalmak vezetői és külső, globális erőcentrumok egyértelműen a föderalizmus felé terelik, sőt kényszerítik az Uniót, miközben egyre jobban erősödik a nemzeti szuverenitást és függetlenséget védő politikai tábor, különös tekintettel a visegrádi országokra és Olaszországra.

Látható tehát, hogy két, egymással homlokegyenest szembemenő irányzat, szemléletmód, világlátás ütközik meg. Kérdés: mi dönthet ezek között, vagyis, kinek van igaza? A cinikus válasz természetesen az lenne: majd az erőviszonyok döntik el a hogyan tovább, Unió kérdését. És ebben persze van igazság, de számunkra most mégis az a meghatározó, hogy milyen valóságos érvek mentén lehet megválaszolni ezt a kérdést.

Előrebocsátott, összegző véleményünk szerint az „ever closer Union” („mind szorosabb Unió”), vagyis a szuperföderalizmus kezdettől fogva létező terve megalapozatlan és kivitelezhetetlen, míg a nemzeti szuverenitásra, a tagállamok önállóságára építő EU megvalósítható és az egyetlen járható út az Európai Unió megmentésére. Ennek két döntő oka van: egyfelől az Unió és egyben Európa története, vagyis a hagyományok, illetve a föderális államszövetséghez nélkülözhetetlen közös identitás-tudat, ha tetszik, a „mi-tudat” teljes hiánya.

A „top-down föderalizmus” nem járható út

Kezdjük a történelmi hagyományokkal. Gyökeres eltérés mutatkozik az Amerikai Egyesült Államok és Európa története között. Amerika alulról szerveződött társadalom, amelyet olyan személyek alapítottak, akik azonos kulturális és vallási közegből érkeztek, s bár államokba tagolódtak, a függetlenségi háborúban közösen vívták ki a szuverenitásukat. A szuverenitás tehát Amerikában egy és oszthatatlan, az államok pedig kezdettől, születésüktől fogva részei a nagy egységnek, a föderális Egyesült Államoknak. S bár az államok is rendelkeznek rész-autonómiákkal, a szuverenitás elsősorban nem náluk, hanem a föderális központi kormányzatnál jelenik meg és tartja össze az államalakulat lakóit.

Európa ezzel szemben évszázadok során létrejött nemzetekből áll, a szuverenitást kezdettől fogva a nemzetállamok hordozzák, és soha nem az európai államok közötti, hosszabb-rövidebb ideig tartó szövetségek (bár Kanttól kezdve Victor Hugon át egészen Churchillig, s mind a mai napig sokan álmodoznak az egységes Európa gondolatáról). Szemben Amerikával, Európában nem egy alapvetően közös gyökerekkel rendelkező közösség tagolódott államokra, majd lépett természetes szövetségre, hanem a különböző népek alkottak meg egy nemzetet – különös tekintettel a 18-19. századra –, amelyek, mint önálló entitások állnak egymással szemben (a történelem során gyakran nem is túl barátságosan). 

Ezzel szemben tény, hogy az Unió jogelődjeinek alapításánál, a második világháború utáni években az „alapító atyák” előtt mégis a minél szorosabb integráció, az „Európai Egyesült Államok” célja lebegett. (Különösen igaz ez az egyik legfontosabb alapító, a kozmopolita Jean Monnet-ra, aki nem pusztán egyesült Európában, hanem globális világkormányzásban és világtársadalomban is gondolkodott.) Ennek szellemében indították el a folyamatot az Európai Szén- és Acélközösséggel 1951-ben: céljuk az volt, hogy a kezdetben gazdasági együttműködés az évek során fokozatosan szoros politikai – valamint társadalmi, kulturális stb. – egységgé formálódjon. 

A baj csak az volt, hogy mindezt a globalista-européer elit tagjai felülről-kívülről akarták rákényszeríteni az európai államokra. Amíg az Amerikai Egyesült Államok alulról, szerves módon jött létre – Tocqueville sokat és meggyőzően írt erről –, addig az „Európai Egyesült Államokat” felülről, nemhogy a népek, hanem a nemzetállamok feje fölött kívánták megvalósítani. Néhány éven belül kiderült, hogy ez nem realitás: az ötvenes évek közepére a meghatározó nagyhatalmak kihátráltak ebből a koncepcióból, s 1957-ben megalakították a Közös Piacot, amely azt jelentette, hogy a politikai egységesülést elvetve visszatértek az elsősorban gazdasági együttműködés keretei közé.

A „mind szorosabb Unió” (ever closer union) terve persze nem veszett el, s a hidegháború megszűnése után, de különösen 2015, az Európába irányuló migráció tömeges megindulása óta minden eddiginél nagyobb erővel tört a felszínre. E mögött újra azok a globális erőcentrumok állnak, akik immáron elérkezettnek látják az időt a szuperföderális EU megteremtésére, s akárcsak a háború után Jean Monnet személyében, ezúttal is olyan személyeket támogatnak az Unióban és Európában – mint Juncker, Timmermanns –, akik elkötelezett hívei a koncepciónak.

Azonban Európa modernkori történelme a nemzetek egymás mellett éléséről és nem egyesüléséről szól, s ha ezek birodalmi formákban mégis megtörténtek, e birodalmak vége a bukás lett, amelyet rendszerint a nemzeti tudat újbóli felülkerekedése követett.

Az erőltetett egységesítés legnagyobb buktatója: a közös identitás hiánya

Egy szoros föderális államszövetség megteremtéséhez nélkülözhetetlen a közös identitás-tudat, a mi-tudat. Az európai népeket és nemzeteket valóban összetartják a közös civilizációs alapok, a görög-római kultúra, a zsidó-keresztény vallás és értékrend. Ezek olyan értékrendi kiindulópontok, amelyek valóban összetartó erőt jelentenek, s arra elegendőek, hogy egy kívülről jött, más civilizációval és kultúrával szemben megkülönböztessék, megvédjék magukat, ha kell. Viszont ma már látható, hogy ezek az értékrendi szálak mennyire meggyöngültek Nyugat-Európai és Közép- és Kelet-Európa között, szinte régi-új vasfüggönyt húzva a kontinens két része közé. Másfelől az egyre lazább értékrendi kötődés nem azonos az identitással: az európai emberek többsége a nemzettel azonosul, mi-tudata a nemzethez, s nem Európához kötődik.

Mindez különösen megmutatkozik abban, hogy a felmérések szerint az emberek az Európai Uniót fontosnak tartják – amely megkönnyíti az életüket –, azonban nem bíznak az európai intézményekben és az uniós vezetésben. Ez nem véletlen: az EU igenlése elsősorban a gazdasági és jóléti előnyökre vonatkozik, míg a központi intézmények, mint a Bizottság és annak vezetői iránti bizalomban jelenhetne meg az identitás-tudat, a mi-tudat. Ennek éppen az ellenkezőjét látjuk. Hiányzik az uniós identitás, s erre nem lehet „felhúzni” egy szuperföderális államot és kormányzatot. Illetve lehet, de az csak erőszakkal és az emberek szándéka ellen történhet meg – különös tekintettel a közép-európai népekre és nemzetekre. Azonban azt akkor már nem demokráciának neveznék, miközben az oly sokszor hangoztatott érvek szerint az Unió a közös értékekre kell, hogy épüljön, melyek között legelső a demokrácia.

Az EU szuperállammá formálása zsákutca

Ha az Unió jövőbeli karakterével kapcsolatos szubsztanciális kérdésekre válaszolunk, akkor kijelenthető, hogy az Unió szuperállammá formálása zsákutca, amelynek sem történeti-politikai (nemzetek szuverenitása), sem emberi-társadalmi („európai uniós identitás” hiánya) feltételei nem adottak. Ezzel szemben a szuverén nemzetekre-nemzetállamokra épülő koncepció létező európai talapzatra és hagyományokra támaszkodhat.

Mindebből azonban az is következik, hogy az „ever closer Union” helyett az „ever less union”, de minél kevesebb, de jobb Unió látszik a megoldásnak. Ez nem az integráció fokozatos leépítését és végül megszüntetését jelenti, hanem azt, hogy – Jean Monnet elitista koncepciójával ellentétben – a politikai együttműködést lazítani kell, valamint azt demokratikussá kell tenni (a tagállamok egyenrangúságára építve), s a Közös Piac modelljének megfelelően az önállóságra épülő gazdasági együttműködést kell újra előtérbe állítani, jóval kevesebb beleszólással egymás politikai, illetve gazdaságpolitikai rendszereinek működésébe. (Egyben a szoros külpolitikai vagy kulturális együttműködést is háttérbe kell szorítani, mindezek visszakerülhetnek a nemzetek közötti együttműködések terepére.) A közös értékek erőltetése helyett a közös érdekeket érdemes előtérbe helyezni, amelyben jelentős szerepet játszik a szabad piac, a vámok eltörlése, az emberek, a szolgáltatások, áruk és a tőke szabad áramlása. Vagyis: annyi célt kell megvalósítani, amennyit lehetséges, s nem kell annál többet kívánni, mint ami szükséges. Ez a „kevesebb, de jobb Unió” józan belátáson alapuló eszméje. A globalista utópiákat pedig – miként korábban a kommunizmust – el kell felejteni.

2.    Intézményi-jogi reformok az Unión belül

Az Európai Unió válságban van, s az ebből kivezető utat nem a szuperföderális Európai Egyesült Államok jelenti, hanem a szuverén nemzetállamok laza szövetségének létrehozása. Ez a szövetség a tagállamok egyenrangúságára és egyenlő szavazati jogára épülne, beleértve ebbe a vétójog lehetőségét is. Ennek akadálya, hogy a döntések egyre nagyobb része a központi, bürokratikus intézményben, a Bizottságban dől el, amelynek elvileg a törvények kezdeményezője és őre szerep jutna, ám ezen a szervezet már régen és látványosan túllépett, igyekezve minél több hatalmat magához ragadni.

Az intézményrendszer radikális reformjára van szükség

Az Unió jelenlegi állapotában egy felülről irányított, központosított szerveződés, amelynek a demokráciához igen kevés köze van. Tehát ma már nem az a probléma, hogy „demokrácia-deficit” van az Unióban, hanem az, hogy sok tekintetben már nem demokratikus módon működik. Mindez alapjaiban akadályozza, hogy a tagállamok egyenrangúságára és szuverenitására épülő szervezet jöhessen létre.

Éppen ezért az uniós intézményrendszer radikális reformjára van szükség.

Abból kell kiindulnunk, hogy a föderális, illetve a nemzetek szuverenitására épülő működésmód közötti éles különbség elsősorban két területen nyilvánul meg. Az egyik, hogy melyik intézmény – az Európai Tanács vagy az Európai Bizottság – játssza a vezető szerepet az EU-ban, a másik, hogy a döntéseknél a többségi elv, vagy a konszenzus elve érvényesül-e. Mindkettőnek szimbolikus, illetve gyakorlati jelentősége is van.

Először is, a Bizottság az Uniónak olyan intézménye, amely önmagában testesíti meg a nemzetekfelettiséget, a szupranacionalizmust és a föderalizmust. Döntései, mint az Unió közös döntései jelennek meg, amelyben a tagállamok már „felszívódnak”. Ha tehát a Bizottság egyre több döntéshozatali jogot és gyakorlatot vindikál magának, egyre több területen válik döntővé a szava, annál erősebben válik az Unió nemzetek felettivé, föderálissá.

Mindezt jól tudták a föderalista „alapító atyák” is, különösen Jean Monnet: amikor 1951-ben, az Európai Szén- és Acélközösség keretei között megalakult a Bizottság jogelődje, a Főhatóság, annak ő lett az első elnöke, s többszörösen kifejtette abbéli meggyőződését, hogy a Főhatóságnak, mint egyfajta központi kormánynak kell működnie (tehát nemzetek feletti jogokat kívánt adni a szervezetnek). Az ő időszakában – 1954-ben távozott – e célnak megfelelően próbálta működtetni nem csak a Főhatóságot, hanem a létrejött közösség egészét.

Ezzel szemben a kezdetben Miniszterek Tanácsa (a mai Európai Unió Tanácsának – vagy röviden: a Tanácsnak – jogelődje) a nemzetállamok szuverenitásának megtestesítője volt, s a hatvanas évektől kezdve igyekezett erősen ellenállni a Bizottság felől érkező föderalista törekvéseknek, hol több, hol kevesebb sikerrel. A nép által  választott kormányok minisztereiből álló testület szimbolikusan a mai napig a nemzeti szuverenitás kifejeződése, a szakpolitikai döntéshozatal letéteményese. Emellett elvileg az állam- és kormányfőkből álló Európai Tanács a tagállamok szuverenitására épülő EU központi politikai döntéshozó szervezete – mely meghatározza annak általános politikai irányvonalait–, ám a válság éppen abban nyilvánul meg, hogy a Bizottság egyre szélesebb körben hoz döntéseket, az Európai Unió Bíróságával karöltve egyre több területen mondja ki az uniós jog tagállami joggal szemben alkalmazható primátusát, mintegy előkészítve a talajt a szuperállam jövőbeni létrehozásához.

Másfelől, a tagállamok egyenjogúságát és az Unió demokratizmusát az fémjelzi, hogy az Európai Tanácsban – és többségében a miniszteri testület szintjén is – a döntések konszenzusos alapon dőlnek el, vagyis, egyetlen tagállamra sem lehet rákényszeríteni rá nézve hátrányos vagy hátrányosnak vélt határozatokat, jogszabályokat. Vagyis a tagállamoknak effektíve vétójoguk van, s ez fejezi ki azt, hogy a tagállamok szuverének, az Unió nem föderalista, hanem a nemzetek önállóságára épülő államszövetség.

A föderalista elitek az európai együttműködés kezdetétől fogva támadták a konszenzus elvét, azonban az 1966-os, ún. „luxemburgi kompromisszum” fenntartotta a tagállamok számára – igaz, csak végső esetekre – a vétójog lehetőségét, s ez, mint Damoklész kardja, mindig „visszafogta” a föderalistákat. Ám ez megváltozott a Maastrichti Szerződés (1992.) óta: itt már megfogalmazódott a többségi elv kiterjesztésére irányuló szándék, s ez a további szerződésekben (Amszterdam, 1999., Nizza, 2001., Lisszabon, 2009.) egyre erőteljesebben hangot kapott és a döntési gyakorlat részévé vált. Ma már, különösen 2015 után pl. a migrációval összefüggő, bevándorló-barát lépések kapcsán egyre többször alkalmazzák a többségi döntés gyakorlatát, ráadásul úgy, hogy a Bizottság sorozatosan hivatkozik például a közelebbről definiálatlan „európai értékeknek” az alapszerződés 2-es cikkelyében foglalt katalógusára, hogy arra alapozva olyan hatáskörökbe tartozó ügyekbe is beleszóljon, melyeket a tagállamok nem ruháztak át az Unióra. Ezt a tendenciát erősítő kezdeményezés, hogy az uniós külpolitikával kapcsolatos döntéseknél is a többségi elvet kellene alkalmazni, s általában is, egyre több döntési jogkört lenne szükséges megvonni a Tanácstól a brüsszeli bürokrácia javára, ami egyértelműen a szuperföderalizmus felé való menetelés szándékát mutatja.

A döntések forrása nem a bürokrácia, hanem a népszuverenitás

Ebből kiindulva, az Uniót a tagállamokon, vagyis a nemzetállamokon belül működő demokráciák modelljéhez kell közelíteni, amelynek lényege, hogy a döntések forrása ne a bürokrácia, hanem az állampolgári választás, a népszuverenitás legyen. Vissza kell térni az Unió által a szerződéses dokumentumokban mindig is vállalt, ám az utóbbi években egyre látványosabban megtagadott szubszidiaritás elvéhez is, mely a döntéseket a lehető legközelebb viszi az európai polgárokhoz, illetve az általuk közvetlenül megválasztott testületekhez.

Ebből a szempontból a legneuralgikusabb pont az eredeti funkcióján messze túlterjeszkedő Európai Bizottság, melynek vezetőit politikai és gazdasági alkuk mentén választják ki, s tevékenységében nem az európai polgároknak akar megfelelni, hanem a Bizottságot körbefonó és behálózó érdekcsoportoknak. Éppen ezért, a Bizottságot vissza kell nyesni döntéshozó, politizáló szervezetből igazgatási szervezetté, amely az Európai Tanács politikai iránymutatásait hajtja végre, valóban a „szerződések őre”, jogszabályokat alkalmaz, és nem politikai testület.

Ez azt jelentené, hogy az Európai Tanács (állam- és kormányfők testülete), illetve az Európai Unió Tanácsa (miniszterek tanácsa) válna a valóságos kormányzattá, melynek tagjait a tagállamok miniszterelnökei, államfői és miniszterei alkotják, akik mögött mégiscsak demokratikus felhatalmazás van, tehát hatalmuk legitim. A Bizottság lehetne a Tanács igazgatási, bürokratikus apparátusa, amely a testület által hozott döntések gyakorlatba ültetését végezné el. (Jobb lenne nem Bizottságnak, hanem Hatóságnak nevezni.) Fontos például, hogy a Bizottság nem kezdeményezhetne egyetlen tagállammal szemben sem a tagállam jogait korlátozó – a 7-es cikkelyhez, a szavazati jog megvonásához is vezető – intézkedéseket, ehhez hasonló lépéshez legfeljebb a Tanácsnak lenne joga, konszenzusos alapon.

Másfelől, a demokratikus kontroll növelése érdekében az Európai Parlamentnek, mint választott képviselői testületnek, szűkített létszám mellett – amely a testület profizmusát és hozzáértését erősítené – hatékonyabb kellene ellenőriznie a Bizottság (Hatóság) munkáját.

Végül, de nem utolsósorban transzparenssé kell tenni az Unió működését. Mit jelent ez? A politikai döntések formális és informális csatornákon keresztül zajlanak, így van ez az EU-ban is. A formális döntések, amelyeket a Bizottság, a Tanács, a Parlament hoz, afféle látványpékségként, politikai kirakatként működnek, miközben a valóságos és lényeges kérdések gyakran az informális csatornákon dőlnek el. Ezek az informális csatornák valójában személyközi hálózatok, amelyek keresztbe-kasul átjárják az Unió testét, s az ebben résztvevők gondosan ügyelnek arra, hogy ezek a kapcsolódások ne legyenek láthatóak a nagyérdemű európai közönség előtt. 

Iránytű: az állampolgárok akarata

A tét tehát nagy: az európai parlamenti választás csak egy, de fontos csata volt a hosszúra nyúló civilizációs háborúban, melynek részét képezi az EU intézményi és szerződéses reformjáról, átalakításáról szóló vita is. Azt valamennyi érintett fél tudja, hogy az Európai Unió jelenlegi „se nem hús, se nem hal” működési struktúrájában fenntarthatatlan, de a perspektívák igencsak eltérőek. Az bizonyos, hogy a 2019-es EP-választást már magunk mögött tudhatjuk, de a legsúlyosabb politikai viták, harcok még előttünk állnak, melyek jogi kifejeződése az lesz: mit és hogyan módosítsanak a jelenlegi alapszerződések szövegén.

Felhasznált irodalom

 

Adenauer, Konrad: Erinnerungen. Stuttgart, 1965.

Alan Milward: The reconstruction of Western Europe, 1945-1951. London, 1984.

Arató Krisztina-Koller Boglárka: Európa utazása. Gondolat, 2015.

Arató Krisztina-Koller Boglárka: Európa utazása. Gondolat, 2015.

Archer, Clive: The European Union. Routledge, 2008.

Archer, Clive: The European Union. Routledge, 2008.

Bickerton, Chrisopfer J.: European Integration. From Nation-States to Member States. Oxford University Press, 2012.

Bickerton, Chrisopfer J.: European Integration. From Nation-States to Member States. Oxford University Press, 2012.

Bóka Éva: Az európai integráció. Elméletek történeti perspektívában. Corvina Kiadó, 2008.

Bóka Éva: Az európai integráció. Elméletek történeti perspektívában. Corvina Kiadó, 2008.

Bóka Éva: Modernizáció és értékrend. L’Harmattan, 2016.

Bóka Éva: Modernizáció és értékrend. L’Harmattan, 2016.

Bóka Éva: Richard Nicolaus Coudenhove-Kalergi gróf föderalizmusa.

Coudenhove-Kalergi, Richard: Praktischer Idealismus. Paneuropa Verlag, Wien-Leipzig, 1925.

Coudenhove-Kalergi, Richard: Praktischer Idealismus. Paneuropa Verlag, Wien-Leipzig, 1925.

Csejtei Dezső-Laczkó Sándor: Európai integráció – Európai filozófia. Szeged, 1999.

Csejtei Dezső-Laczkó Sándor: Európai integráció – Európai filozófia. Szeged, 1999.

Fischer, Joschka: Vom Staatenverbund zur Föderation – Gedanken über die Finalität der europäischen Integration. Rede am 12. Mai 2000 in der Humboldt Universität in Berlin. Auswärtiges Amt, 2000.

Fischer, Joschka: Vom Staatenverbund zur Föderation – Gedanken über die Finalität der europäischen Integration. Rede am 12. Mai 2000 in der Humboldt Universität in Berlin. Auswärtiges Amt, 2000.

Fukuyama, Francis (1992): The End of the History and the Last Man, Free Press, és Francis, Fukuyama (1994): A történelem vége és az utolsó ember, Európa.

Gazdag Ferenc: Az európai integráció és külpolitika. Osiris,2005.

Gazdag Ferenc: Az európai integráció és külpolitika. Osiris,2005.

George Ross: Jacques Delors and Euroean Integration. Cambridge, 1995.

Gillingham, John: European Integration, 1950-2003 – Superstate or New Market Economy? Cambridge University Press, 2003.

Gillingham, John: European Integration, 1950-2003 – Superstate or New Market Economy? Cambridge University Press, 2003.

Grant, Charles: Delors. Inside the house that Jacques built. London, 1994.

Gyurgyák János: Európa alkonya? Utak és tévutak az európai történelemben és politikában. Osiris, 2018.

Gyurgyák János: Európa alkonya? Utak és tévutak az európai történelemben és politikában. Osiris, 2018.

Heater, Derek: The idea of the European unity. Leicester University Press, 1992.

Heater, Derek: The idea of the European unity. Leicester University Press, 1992.

Hix, Simon: The Political System of the European Union. Basingstocke – New York, Palgrave Macmillan, 2005.

Hix, Simon: The Political System of the European Union. Basingstocke – New York, Palgrave Macmillan, 2005.

Horváth Jenő: Az európai integráció története napról napra, 1945-2002. Osiris, 2001.

Horváth Jenő: Az európai integráció története napról napra, 1945-2002. Osiris, 2001.

Huntington, Samuel P. (1998): A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, Európa.

Judt, Tony: Postwar. A history of Europe since 1945. London, 2005.

Kende Tamás-Szűcs Tamás: Európai közjog és politika. KJK-Kerszöv, 2006.

Kende Tamás-Szűcs Tamás: Európai közjog és politika. KJK-Kerszöv, 2006.

Kohl, Helmut: Erinnerungen 1982-1990. München, 2005.

Koller Boglárka: Nemzet, identitás és politikai Európában. L’Harmattan – Zsigmond Király Főiskola, 2006.

Koller Boglárka: Nemzet, identitás és politikai Európában. L’Harmattan – Zsigmond Király Főiskola, 2006.

Lipset, Seymour Martin/ Rokkan, Stein (1967): Party System and Voter Alignments: Cross-National Perspectives, New York.

Luuk van Middelar: Valahogy Európába.

Monnet, Jean: Memoirs. New York, 1978.

Monnet, Jean: Memoirs. New York, 1978.

Németh István-Kocsis András: Fejezetek az Európa-gondolat történetéből. Coudenhove-Kalergi Páneurópa-mozgalma. I. Társadalmi Szemle, 1997/10.

Németh István-Kocsis András: Fejezetek az Európa-gondolat történetéből. Coudenhove-Kalergi Páneurópa-mozgalma. I. Társadalmi Szemle, 1997/10.

Pokol Béla: Politikaelmélet. Társadalomtudományi trilógia III.

Richard N. Coudenhove-Kalergi: Pan-Europa. Pan-Europa Verlag, Wien, 1923.

Schlögel, Karl: Im Raume lesen wir die Zeit. Über Zivilisationsgeschichte und Geopolitik. Frankfurt, 2007.

Schuman, Robert: Európáért. Pécs, Pannónia Könyvek, 1991.

Schuman, Robert: Európáért. Pécs, Pannónia Könyvek, 1991.

Spinelli, Altiero: The European Adventure. Tasks for the Enlarged Community. London, Charles Knight and Co.LTD, 1972.

Spinelli, Altiero: The European Adventure. Tasks for the Enlarged Community. London, Charles Knight and Co.LTD, 1972.

Szájer József: Ne bántsd a magyart! Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2019.

Szénási Éva: Elméletek az európai egységről I-II. L’Harmattan, 2002-2004.

Szénási Éva: Elméletek az európai egységről I-II. L’Harmattan, 2002-2004.

Werts, Jan: The European Council. Amsterdam-Atlanta, 1992.

[1] Richard N. Coudenhove-Kalergi: Pan-Europa. Pan-Europa Verlag, Wien, 1926.

[2] V.ö.: Bóka Éva: Richard Nicolaus Coudenhove-Kalergi gróf föderalizmusa. https://www.eva-boka.name/files/pdf/Coudenhove-Kalergifoderalizmusa.pdf, 2.o.

[3]  DAGMARA JAJEŚNIAK- QUAST: POLISH ECONOMIC CIRCLES AND THE QUESTION OF THE COMMON EUROPEAN MARKET AFTER WORLD WAR I., Einzelveröffentlichungen des Deutschen Historischen Instituts Warschau, Bd. 23 2010  131-132. o.  

[4] Lásd: Pokol Béla: Politikaelmélet. Társadalomtudományi trilógia III. https://www.ssoar.info/ssoar/bitstream/handle/document/10430/ssoar-2006-pokol-politikaelmelet_tarsadalomtudomanyi_trilogia_iii.pdf?sequence=1, 278.o.

[5] Lásd: https://europa.eu/european-union/sites/europaeu/files/docs/body/jean_monnet_hu.pdf

[6] Lásd: https://europa.eu/european-union/sites/europaeu/files/docs/body/winston_churchill_hu.pdf

[7] Luuk van Middelaar: Valahogy Európába. Typotex, 2018. 306.o.

[8] Lásd: Németh István: Európa-tervek. 1300-1945. Budapest, 2001. ELTE Eötvös Kiadó, 491-496.

[9] https://www.origo.hu/nagyvilag/20160724-ventotene-szigeterol-akarja-ujrainditani-az-eu-t-az-olasz-miniszterelnok.html

[10] Pokol Béla: Politikaelmélet – Társadalomtudományi trilógia III. https://www.ssoar.info/ssoar/bitstream/handle/document/10430/ssoar-2006-pokol-politikaelmelet_tarsadalomtudomanyi_trilogia_iii.pdf?sequence=1. 277.o.

[11] Lásd: Pokol, id. mű. 278.o.

[12] Lásd: Bóka, id. mű. 57.o.

[13] Middelaar, id. mű, 39.o.

[14] Luuk van Middelaar, id. mű, 73.o.

[15] Luuk van Middelaar, id. mű. 73.o.

[16] Luuk van Middelaar, id. mű, 306.o.

[17] Luuk van Middelaar, id. mű, 74.o.

[18] Lásd: https://www.hs-pforzheim.de/international/europe/jean_monnet_foundation/about_jean_monnet

[19] Luuk van Middelaar, id. mű, 39.o.

[20] Luuk van Middelaar, id. mű, 41.o.

[21] Luuk van Middelar: id. mű, 204.o.

[22] Alan Milward: The reconstruction of Western Europe, 1945-1951, London, 1984. 391.o.

[23] Arató Krisztina-Koller Boglárka: Európa utazása. Gondolat, 2015. 82.o.

[24] Arató Krisztina-Koller Boglárka: id. mű. 84.o.

[25] Arató Krisztina-Koller Boglárka: id. mű. 97.o.

[26] Luuk van Middelaar: id.mű. 207.o.

[27] European Defense Community Treaty. Article 1., Article 20.  http://aei.pitt.edu/5201/1/5201.pdf

[28] Gazdag Ferenc: Európai integráció és külpolitika. Osiris, 2005. 147.o.

[29] Europa-Archiv, 1974. 2.sz. 50-53.o. Lásd még: http://publicatio.bibl.u-szeged.hu/3325/1/EUINTEGR.pdf. 53-55.o.

[30] Luuk van Middelaar: id. mű, 243.o.

[31] Luuk van Middelaar: id. mű, 247.o.

[32] Jan Werts: The European Council. Amsterdam-Atlanta, 1992. 52-53.o.

[33] Charles Grant: Delors. Inside the house that Jacques built. London, 1994. 135.o.

[34] V. ö.: George Ross: Jacques Delors and Euroean Integration. Cambridge, 1995.

[35] Finn Lauersen-Sophie Vanhoonacker: The Intergovernmental Conference on Political Union. Institutional reforms, new policies and international identity of the European Community. Maastricht, 1992. 269-275.o.

[36] Arató-Koller: id. mű, 206.o.

[37] https://magazin.spiegel.de/EpubDelivery/spiegel/pdf/15317086

[38] Brussels Economic Forum: Marion Monti. https://ec.europa.eu/economy_finance/bef2009/speakers/mario-monti/index.html

[39] European  Parliament: Curriculum Vitae Lucas D. Papademos. https://www.europarl.europa.eu/hearings/20020422/cv.pdf

[40] Idézi: Arató-Koller, id. mű, 295.o.

[41] Lipset, Seymour Martin/ Rokkan, Stein (1967): Party System and Voter Alignments: Cross-National Perspectives, New York.10-11.o.

[42] Fukuyama, Francis (1992): The End of the History and the Last Man, Free Press, és Francis, Fukuyama (1994): A történelem vége és az utolsó ember, Európa.

[43] Huntington, Samuel P. (1998): A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, Európa.