Alapjogokért Központ

Megint veszélyben

Megint veszélyben a magyar jogállamiság?

Bár a World Justice Project már egy hónappal ezelőtt, éppen a járvány kellős közepén ért rá újra eltemetni a hazai demokráciát, a szervezet „számszerűsített” jelentését csak nemrég fedezte fel magának az ellenzéki sajtó. Független szakértés vagy ideológiailag motivált társadalmi mérnökösködés? Megnéztük, mi is ez a World Justice Project.

A Magyarországról zajló „jogállamisági viták” jóformán 2010 nyara, az akkor hatályos médiatörvény módosítása óta zajlanak, hol erősebb, hol lazább intenzitással. Hol az Európai Parlament fogad el egy Tavares-, vagy Sargentini-jelentést – és indul utóbbi nyomán 7-es cikkely szerinti eljárás hazánk ellen  –, hol az ENSZ aggódik, hol az egyes EU-s tagállamok kormányai állnak ki keményen a demokrácia mellett, hogy „kiállásukhoz” utóbb a magyar kabinet is csatlakozzon. Aggódott már az elmúlt években az ENSZ, az Európa Tanács és annak különféle tanácsadó szervei – és persze a „nemzetközi jogvédő civil szervezetek”, egyenként és közösen is. A „nemzetközi közösség” és sajtó most éppen a magyarországi veszélyhelyzettel foglalkozik, az EP pár napja fogadott el egy különösebb hatással azért nem bíró állásfoglalást is az ügyben.

De az EP által is rendszeresen hivatkozott Freedom House, Amnesty International vagy Transparency International neve nyilván nem cseng ismeretlenül a hazai nyilvánosságban – pláne, hogy utóbbi kettő mellett, de azokkal szoros együttműködésben aktív tevékenységet végez az aggódás területén a Helsinki Bizottság, a TASZ vagy az Eötvös Károly Intézet is. A World Justice Project (WJP) azonban talán nem ennyire közismert itthon. Pedig a valóban széles kapcsolatrendszerrel rendelkező szervezet 2006 óta foglalkozik a jogállamiság globális terjesztésével, évente nagyszabású konferenciát szervez World Justice Forum néven – és persze rendszeres jelentéseket ad ki a jogállamiság, a demokrácia és az emberi jogok helyzetéről a világban (Rule of Law Index).

Ez utóbbihoz „nyilvánvalóan” hozzátartozik Magyarország rendszerszintű „leminősítése”: friss, 2020-as anyaguk szerint hazánk két helyet rontva a 60. helyre esett vissza a 128 országot felsorakoztató rangsorban. És bár a WJP szerint „a világ minden sarkában visszaesés volt tapasztalható” jogállamisági sztenderdek vonatkozásában, Magyarországot még így is sikerült Románia, Namíbia, Ruanda, Botswana, Ghána, Szenegál, Bulgária Koszovó, Mongólia vagy Macedónia mögé besorolni. (Érdekesség, hogy a WJP vizsgálatából 7 EU-s tagállam, valamint Izrael viszont kimaradt.)

Hogy jó egy hónappal a jelentés hivatalos nyilvánosságra hozatala után miért került a dokumentum „hirtelen” a hazai ellenzéki sajtó érdeklődésének homlokterébe, nehezen megfejthető. A WJP ugyanis még március 11-én hozta nyilvánosságra az anyagot és akkor különösebb publicitást nem kapott, Varga Judit igazságügyi miniszter reagált rá, felhívva a figyelmet az ilyen jogállamiság-rangsorok igencsak furcsa mivoltára, de semmi több. Viszont pár napja – éppen a járványveszélyhelyzet kellős közepén – „megtalálta” azt a 444 nagyontudományos aloldala, majd a „hír” futótűzként terjedt tova a balliberális sajtóban olyan címekkel, mint hogy „Megint lesújtó értékelést kapott a magyar jogállamiság” vagy hogy „Egyre csak romlik a magyar jogállamiság helyzete”.

A WJP-t 2006-ban William H. Neukom amerikai milliárdos alapította, aki sikeres ügyvédként és a Microsoft jogtanácsosaként futott be páratlan karriert, volt az Amerikai Ügyvédi Kamara elnöke és tulajdonosként a San Francisco Giants baseball-csapat vezetője is a 2010-es évek fordulóján. Bár már a ’90-es évek közepén létrehozta a családi alapítványt non-profit projektek támogatására, számos más ismert üzletemberhez (Bill Gates, Soros György) hasonlóan csak „hivatalos” karrierjének zenitjét követően változott át igazi filantróppá: bőkezűen kezdett el támogatásokat folyósítani felsőoktatási intézményeknek és nem csak alapítója, de elnöke és vezérigazgatója is az általa létrehozott World Justice Project-nek.

A „projekt” finanszírozásához ugyanakkor persze nem csak saját családi alapítványa járul hozzá, de Neukom üzleti életből hozott kapcsolatrendszere is: így a  Bill & Melinda Gates Foundation, a  Microsoft, ügyvédi kamarák és vezető nemzetközi ügyvédi irodák – és persze sokan mások. E „mások” közé pedig nem csak üzleti, de politikai arculattal rendelkező entitások is kerültek.

A WJP stratégiai partnere a Human Rights First, a Human Rights Watch és az Avocats Sans Frontières (Ügyvédek Határok Nélkül) nevű szervezetek is, melyek mind erős finanszírozási szálakkal kötődnek a Nyílt Társadalom Alapítványokhoz (OSF), céljaik – multikulturalizmus erősítése, migráció legalizálása, homoszexuális emberek jogai, abortuszpártiság stb. – pedig mind egybe is vágnak a Karl Popper által „kidolgozott” és Soros György által „továbbfejlesztett” nyílt társadalom eszmerendszerével. A WJP-t, pontosabban annak éves nagy rendezvényét pedig rendszeresen támogatja is az OSF egyik kezdeményezése, a Open Society Justice Initiative.

„Nem az a probléma természetesen ezekkel a szervezetekkel, hogy dolgoznak, vagy ezekkel a rangsorokkal, hogy nyilvánosságra hozzák őket, hanem az, hogy működtetőik és kidolgozóik azt igyekeznek elhitetni a nagyközönséggel, hogy ők >>függetlenek<<, objektívek, >>politikailag semlegesen<< dolgoznak, tehát jelentéseik megbízhatóak: ami így egész egyszerűen nem igaz” – mondja Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ igazgatója a WJP tevékenységéről (is). Szánthó szerint a „nemzetközi civilkedés” egy olyan világképet igyekszik kialakítani, melyben „vannak ők, az állításuk szerint kizárólag szakmai alapon dolgozó civilek, kutatók, értelmiségiek, akiknek állításai e státuszuknál fogva >>nyilvánvalóan<< érték- és érdekmotiváció nélküliek, és ezzel szemben van a >>csúnya<< politika, mely valóban érdekek mentén mozog. E szembeállításnak a célja azonban, hogy a nyilvánosság úgy érzékelje: ha egy vitában, például jogállamisági kérdésekben szembekerül a >>civilek<< és a politika álláspontja, akkor előbbié a releváns, mert ők befolyásmentesen dolgoznak”.

Abban, hogy a WJP vagy bármilyen más, hasonló „civil szervezet” által összeállított „termék” nem nyújt teljesen objektív, megbízható képet, lehet valami. Egyfelől azért, mert igazából saját standardokkal dolgoznak, azaz olyan fogalmakat, mércéket kérnek számon másokon, melyeket ők konstruáltak meg vagy ők telítettek meg tartalommal. Másfelől pedig mert – hogyan is fogalmazzunk – a tudományosnak beállított módszertan, mely alapján „mérnek”, igencsak sajátos elveken és gyakorlaton alapul.

A WJP sem bízta a véletlenre a dolgokat, létrehozta saját jogállamiság-fogalmát – és kétségkívül elsőre nagyon is megalapozottnak tűnő, dokumentált háttérrel. Az igen tetszetős és valóban majd’ mindenki számára elfogadható körülírás szerint „a hatékony jogállam visszaszorítja a korrupciót, felveszi a harcot a szegénységgel és a betegségekkel szemben, a nagyobb és kisebb igazságtalanságokkal szemben is megvédi az embereket. Az igazságos, lehetőségekkel teli, békés közösségek alapja, megerősíti a fejlődést, az elszámoltatható kormányzatot és az emberi jogok tiszteletét”. Ezek tehát szépen csengő szavak, de azért a gyakorlatban igen nehezen megfoghatóak, hiszen hogy mit értünk „igazság” vagy „fejlődés” alatt, arról elég eltérő nézetek léteznek. Érdekes és kissé ellentmondásos módon ezt a külön a WJP indexéhez készült, „A jogállamiság mérése” (Juan C. Botero-Alejandro Ponce: Measuring the Rule of Law) c. útmutató is elismeri. Nyitó fejezetének már a legelején leszögezik a szerzők, hogy a jogállamiság-fogalomnak „nincs nemzetközileg elfogadott definíciója”, nyilván legfőképpen a mélyen gyökerező kulturális különbségek miatt. Ennek ellenére mégis megalkottak egy jogállamiság-fogalmat a WJP számára, melynek alapja – kicsit hasonlatosan ahhoz, ahogy Soros György a „nyílt társadalom” teoretikusa – egy, William Neukom által adott 2007-es meghatározás. Ugyanakkor ’16-ban Neukom viszont úgy nyilatkozott, hogy a WJP által használt jogállamiság-definíciót „nemzetközileg elfogadott mércékből alkották meg”. Magyarán egy önmagába forduló magyarázatról van szó, melynek az a vége, hogy a WJP egyik kiemelt terminus technicusát a WJP maga alkotta meg, és mivel maga alkotta meg, azt mondja rá, hogy az a „nemzetközi standard”.

Ráadásul bár például fenti szerzők is aláhúzzák, hogy a fogalom kapcsán óriási lokális eltérések lehetnek, ennek ellenére a WJP jelentései „a jogállamiság négy univerzális alapelvéről” beszélnek, mint az „elszámoltathatóság”, az „igazságos törvények”, a „nyílt kormányzat” és a „hozzáférhető, pártatlan vitarendezés”. A négy alapelv kibontásához fel is vázoltak egy kilenc „faktorból” álló indikátor-halmazt, lényegében ezek alapján „mérik” a különböző országokban a jogállamiságot, ezekből áll össze az „index”. Ezek megint csak kedvesen hangzó kategóriákból állnak – az előbbi fogalmakon felül még olyanokból, mint jogbiztonság, jogszabályok hatékony végrehajtása, megfelelően működő polgári és büntető igazságszolgáltatás stb. –, csak mikor közelebb hajol az ember az „indikátorok” leírásához, akkor derül ki, hogy nem minden arany, ami fénylik. A kormányzati hatáskörök ellensúlyaként ugyanis például kiemelt szempontként a végrehajtói hatalom feletti kontroll jelenik meg (bíróságok, számvevőszékek, ombudsmanok, és persze NGO-k formájában), mely folyamatot egyre többen a „döntéshozatal kiszervezéseként” értékelnek és egy erre „felszakosított” jogászi elit, a „jurisztokrácia” hatalomátvételeként azonosítanak.

„Ez már rég nem a hatalommegosztás klasszikus elvéről szól, arról, hogy az egyes hatalmi ágak, a kormányzat, a törvényhozás és az igazságszolgáltatás kölcsönösen ellenőrzik egymást, hanem arról, hogy a demokratikus választások alapján létrejött politikai aktoroknak egyoldalúan alá kell vetniük magukat nemválasztott szervek, nemzetközi testületek hatalmának. Ráadásul mindezt úgy, hogy a hivatkozott alap – mint jogállamiság, demokrácia – meghatározásának jogát utóbbiak a maguk számára tartják fenn” – teszi mindehhez hozzá Szánthó, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy például a WJP által „jogállamisági kritériumként” beazonosított kategóriáknak, mint amilyen az emberi jogok, alapkövetelménye például a „genderidentitás” tiszteletben tartása. A Központ igazgatója szerint ezért a Magyarországon is számon kért fogalmak nem tárgyilagosak: „nem is lehetnek azok, hiszen értékvitákról, világnézeti kérdésekről van szó, ezért blődség és megtévesztés ezeket a fogalmakat egyetemlegesen elfogadott, semleges standardokként beállítani”. Ráadásul az ilyen jelentések, indexek túltengése antidemokratikus tendenciákat erősít: abba az irányba tolják el az értelmezéseket, hogy a politikai legitimitás alapja nem is annyira a választói felhatalmazás, hanem sokkal inkább az, hogy a kormányzati-parlamenti döntéshozatal megfelel-e az ilyen „műveltebb mércéknek”.

A fent említett négy alapelvet és kilenc kategóriát – mely utóbbinak része egy „informális igazságosságnak” hívott, definiálhatatlan indikátor is – a WJP úgy „méri”, hogy (elvileg) valamennyi vizsgált országban végeztet közvélemény-kutatásokat (General Population Poll, GPP), valamint mindenhol konzultál jogászokkal, szakértőkkel, akadémikusokkal (Qualified Respondents’ Questionnaires, QRQs). A legfrissebb jelentésben a WJP saját bevallása szerint mindez 130 ezernél is több háztartást és hozzávetőlegesen 4 ezer szakértői kérdőívet jelentett világszerte: az egyes országokban végzett „méréseket” aztán aggregálják, és nagyjából fifti-fifti alapon veszik figyelembe a köz-, illetve szakértői véleményeket. És bár maga a WJP is elismeri, hogy „mint bármilyen mérés esetén, a mi rangsorainkban és pontozásunkban is lehet hiba” és hogy „egy önmagában vett index sem képes teljes képet adni egy ország helyzetéről”, ami a „kirakatba kitett” eredmények mögött van, az még ennél is sokkalta véleményesebb.  

Ugyanis amint az a módszertan apróbetűs részéből kiderül, az „egyes országokban végzett közvélemény-kutatás” mögött valójában az adott ország három legnépesebb városában történő adatfelvétel áll. Ráadásul a mostani, 2020-ban nyilvánosságra hozott, tehát 2019-es „eseményekről” szóló „világjelentés” csak 10 ország esetében támaszkodik 2019-es közvéleménykutatásra, az összes többi esetben 2011-2018 közötti számsorokról beszélünk. Magyarország esetében például egy 2017-ben (!) Budapesten, Debrecenben és Szegeden az (egykori Sonda) Ipsos által végzett 1000 fős mérésről van szó, mely természetesen így egyrészt országosan nem reprezentatív, tehát statisztikai relevanciával nem mond semmit arról, hogy az egész ország lakosságának mi a véleménye a magyar jogállamiságról, másfelől lejárt szavatosságú, mert az adatfelvétel óta minimum eltelt több mint két év.

A „mérés” másik lába, a „szakértői vélemények” módszertani háttere sem mutat ennél sokkal szívderítőbb képet. A területenként 14-43 pontot tartalmazó és 15-35 perc alatt kitölthető kérdéssorokban olyan felvetések szerepelnek, mint például „az Ön országában a végrehajtó hatalom fő képviselőit az alkotmányban lefektetett szabályok alapján választották meg” vagy hogy „mennyire valószínű Ön szerint, hogy országában egy migráns/homoszexuális fogvatartott/áldozat a (büntető)eljárás során hátrányt szenved?” – és ezekre az illető „szakértőnek” egy ötfokozatú, a „nagyon valószínűtől” a „nem tudom” kategóriákig terjedő skálán kell ikszelnie.

Érezzük talán mindannyian, hogy ezek, de általában az olyan társadalmi fogalmak, jelenségek, mint a „demokrácia”, a „kormányzás” vagy a „jogállamiság” számszerűsítve, tudományosan nem mérhető tételek. Hogy egy (reprezentatív) közvélemény-kutatás során arra vagyunk kíváncsiak, hogy mik az emberek érzései, benyomásai, az természetes, az ilyen mérések éppen arról szólnak, hogy a társadalom egyes tagjai szubjektíve (de összesítve) hogyan vélekednek bizonyos kérdésekről. Azonban egy „szakmainak” mondott elemzés vagy jelentés során éppen arra lenne kíváncsi az ember, hogy a „tudósok” az objektív „tudományos” szempontok alapján indokolják meg álláspontjukat – nem arra, hogy személyes benyomásaik alapján tippeljék meg, egy ország igazságszolgáltatása vagy közérdekűadat-igénylési eljárása „jól”, „inkább jól”, „inkább rosszabbul” vagy „rosszul” teljesít. Az ilyen véleményekkel sincs természetesen gond, de akkor tisztázni kell, hogy ez nem egy tudományosan megalapozott „szakmai konszenzus”, hanem egy véleményhalmaz egyébként diplomás emberektől.

Még a téma állítólagos nagyágyúi is azt írják egy dolgozatukban, hogy „a kormányzás valódi minősége alapvetően mérhetetlen”, de Jakab András, az MTI Jogtudományi Intézetének korábbi vezetője is azt írta még pár éve, hogy „a nyilvánvaló nehézség abból adódik, hogy közvetlen módon nem megfigyelhető jelenségeket (pl. a jogállamiságot) szeretnénk mérni”. Szánthó Miklós szerint „az, hogy alapvetően természettudományi területeken, természeti jelenségekre alkalmazott módszereket ültetnek át egyesek társadalomtudományi területekre, a modern szociológia műve, de inkább bűne. Ennek egyik minősített esete az érték Valami görcsös féltékenység vagy irigység lehet az ilyen >>jogtudósokban<<, hogy ők miért ne csinálhatnának ilyet, ha fizikusoknak vagy matematikusoknak lehet a számokkal bűvészkedniük”. Abban ő is egyetért Jakabbal, hogy „a szakértői vélemények legfontosabb problémája egyrészt a szakértők kiválasztása, másrészt a szakértők által adott vélemények szubjektivitása”.

Jakab utóbbiakkal egyébként érzékeny pontra tapint rá – ezért is furcsa, hogy már kezdetek óta részt vesz a Magyarországra vonatkozó értékelések elkészítésében: persze már idézett írásában is „nemzetközileg bevettként” emlegeti a WJP Rule of Law Indexét, mely szerinte „módszertanilag a legkidolgozottabb”. Fentieken túlmenően eziránt erős kétségeket ébreszt, és inkább Jakab „korábbi énjének” szubjektivitás kapcsán kifejtett kétségeit támasztja alá, hogy nem csak maga a szervezet, de jelentésének elkészítői is erősen kötődnek a nyílt társadalom eszmerendszeréhez.

A mostani, 2020-as jelentés elkészítésében „általános tanácsadóként” működtek közre nem csak az előbb már említett Open Society Justice Inititative vagy az Open Society Foundations „szakértői”, hanem számtalan olyan szervezet – mint pl. Transparency International, az Open Government Partnership, a Transparency and Accountability Initiative vagy a National Democratic Institute és sokan mások –, melyeknek támogatója, szponzora valamelyik Open Society-entitás.

A Magyarországról szóló jelentés szerzői kapcsán is eléggé kimutatható a „nyílt társadalom-hatás”: a 10, névvel feltüntetett szakértő közül hárman a Magyar Helsinki Bizottság tagjai (G. Szabó Dániel, Fazekas Tamás és Tóth Balázs), de ott van a listán a kormányellenes tüntetések rendszeres résztvevője, Lőrincz Viktor Olivér (MTA) és az előbb már említett Jakab András is, aki tavaly az EP-választások kapcsán egy olyan „szakértői dokumentumot” tett le az asztalra, mely kimondatlanul, de teljesen nyilvánvalóan azt célozta, hogy a Fidesz-KDNP európai képviselőit fosszák meg elnyert mandátumuktól. Nekik és más ügyvédeknek, jogászoknak (is) „köszönhető”, hogy Magyarországról az az információ jut el ma sokakhoz, hogy itt Egyiptommal, Venezuelával, Kambodzsával, a Fülöp-szigetekkel, Kamerunnal vagy Bosznia-Hercegovinával hasonló mértékben omlik össze a jogállam.

Számtalan olyan jelentéssel találkozni, mint a WJP-é, elég csak a különféle sajtószabadság-, vagy emberi jogi-rangsorokra gondolni: az Amnesty éppen a minap adta ki meg éves európai jelentését. Ezek között van, ami a fent bemutatott anyaghoz hasonló „társadalmi mérnökösködés” számszerűsített módszertanával készül, van, amelyik az adott szervezet egyes országokra vonatkozó írásos beszámolóját tartalmazza. Azonban „abból kiindulva, amit az ilyen dokumentumok Magyarországra vonatkozóan leírnak, megbízhatóságuk erősen kétségbevonható” – mondja Szánthó Miklós. Az, hogy egyáltalán kell-e foglalkozni az ilyen dokumentumokkal, vagy éppenséggel nem, az Alapjogokért Központ igazgatója nehezen eldönthető kérdés. „Egyrészt ezekkel már tényleg Dunát lehet rekeszteni, folyamatosan és tendenciózusan ismétlik meg ugyanazokat a tévedéseket vagy éppen hazugságokat Magyarországról, tehát azt is mondhatnánk, hogy különösebb figyelmet nem érdemelnek, mert valójában egyazon ideológia gyártósorán készülnek, ugyanazon képlet alapján. Másfelől viszont egy ördögi praktika eszközei: nem csak hogy egymással átfedésben lévő személyi és szellemi csoportok készítik ezeket, hanem e csoportok aztán körbe is hivatkozzák egymást, a hivatkozási láncolat pedig fontos impaktfaktorként működik, aminek már komolyabb politikai következménye lehet”. És valóban úgy tűnik, hogy ez így működik, hiszen rendszeres érvelési alap egyes NGO-knál, a mainstreaim sajtónál, de nemzetközi vagy EU-s szervezeteknél is, hogy egy adott kritikájuk azért „érvényes”, mert azt már leírta a Freedom House/Amnesty International/Velencei Bizottság vagy az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága is. Ez így volt az írás legelején már említett Sargentini-jelentésnél is: a hosszú jelentés „saját gondolatot” csak a legvégén tartalmaz, nagy részét a más szervezetek által már leírtak beidézése teszi ki. Sargentini és az EP többsége ezáltal tüntette fel saját következtetéseit megbízhatónak: és az eredmény a jogállamisági eljárás elindítása volt.

Most úgy tűnik, egy újabb szervezet, a WJP „ítélte el” Magyarországot. Egy olyan szervezet, melynek kapcsolati hálója összefonódik a nyílt társadalom hálózatáéval, forrásokat és szakértést kapnak az Open Society Foundations-től. Saját maguk által megalkotott, a liberális demokrácia alapvetéseit univerzálisnak tételező fogalmi keretrendszerrel dolgoznak, módszertanuk pedig erősen megkérdőjelezhető, hiszen évekkel ezelőtti, nem reprezentatív közvélemény-kutatási adatokra, valamint liberális szakértők véleményeire alapozva „mérnek” és ítélkeznek. Nem hiába juthat eszünkbe Csurka István egyik régi mondása, mely szerint „a szakmaiság bolsevista trükk”. Döntse el persze mindenki maga, hogy ez így van-e.