Lengyelország sokáig nagyon hasonló helyzetben volt Magyarországgal: deklaráltan szuverenista álláspontja és a nemzeti érdeket előtérbe helyező politikája miatt számos brüsszeli ellenséges lépés célpontja volt. Mindkét országot a 7-es cikkely szerinti eljárás alá vonták, támadták az uniós intézményekben és jelentésekben és alkalmazták velük szemben a pénzügyi zsarolás eszközét. A tavalyi októberi lengyel választások után végül Tusk szivárványkoalíciója tudott kormányt alakítani, és máris látványosan megváltozott a Bizottság hozzáállása, annak ellenére, hogy jogi anarchiába taszították az országot. Február 20-án Adam Bodnar lengyel külügyminiszter egy teljesíthetetlen tervet tárt Brüsszel elé, 23-án Ursula von der Leyen baráti látogatásra érkezett, 29-én pedig már döntöttek is az eddig önkényesen visszatartott pénzek odaadásáról. Nekünk ugyanez a folyamat hónapokig tartott, de Brüsszel nem is próbálja leplezni a politikai alapú kettős mércét és megkülönböztetést.
Miután a lengyel Jog és Igazságosság (PiS) – bár a legtöbb szavazatot szerezte – nem tudott kormányt alakítani a tavaly októberi lengyel választás után, a brüsszeli bürokráciát is megjárt, „megbízható elvtárs”, Donald Tusk lett az ország miniszterelnöke, egy olyan tucatnyi pártból álló szivárványkoalíció élén, amely úgymond a „liberálisokat, a kommunistákat és a fasisztákat külön-külön képviseli”. Ezt a szörnyű formációt egyértelműen csak a szuverenista jobboldal szétverése tartja ebben, így a 2022-es választáson a magyarországi dollárbaloldal által felvetett ötletekhez hasonlóan, „trükkök százaival” láttak neki, hogy ezt végrehajtsák.
Verőlegényekkel foglalták el a lengyel közmédia épületét, ahol lekapcsolták az élő közvetítést is, majd elérték, hogy a közmédia vezetését jogellenesen eltávolíthassák. 2024 elején, vízkeresztkor ennek megfelelően már szivárványos zászlóval a képernyőn folyhatott az LMBTQ-érzékenyítés az új vezetés áldásával. A két PiS-es képviselő letartóztatása és a Jaruzelski tábornok katonai juntájának éveit idéző nyilvános elhurcolása az elnöki palotából szintén nem túl jogállami, ahogy az sem, hogy ők azóta se láthatják el képviselői feladataikat a Szejmben. Abban a Szejmben, ahol a PiS-nek jog szerint járna alelnöki tisztség, mégse kapták azt meg.
Egy ilyen folyamat végén ment Brüsszelbe február 20-án az az Adam Bodnar, aki igazságügyi miniszterként döntő szereppel bírt az országban most uralkodó jogi anarchia létrehozásában. Többek között az ő döntése alapján mozdítottak el jogellenesen a legfőbb ügyészt, akinek most a Bodnar által kinevezett helyettese látja el a feladatait. Ő egy olyan tervet prezentált a korábbi évek Brüsszel által támadott igazságügyi átalakításainak a visszacsinálására, amely rendes jogi keretek között kivitelezhetetlen, hiszen a PiS-es elnök, Andrzej Duda támogatása is kellene hozzá. Ez nem különösebben zavarta a két jelenlévő brüsszeli biztost, Vera Jourová – aki szerint Brüsszel felemeli majd a hangját, ha valami uniós joggal ellentétes történik Varsóban – és Didier Reynderst, akik lelkendezve fogadták a tervet és közölték, hogy ez véget vethet az ország ellen folyó 7. cikkely szerinti eljárásnak is.
Február 23-án a jogállamiságra korábban oly érzékeny Ursula von der Leyen varsói látogatása során dicsérte Tuskék erőfeszítéseit, és ígéretet tett rá, hogy rövidesen döntenek az országnak jog szerint járó és eddig önkényesen visszatartott 137 milliárd euró kérdéséről. Az ok teljesen nyíltan és leplezetlenül az, hogy a lengyel választók „jó” döntést hoztak. Emlékezetes, hazánk ellen pár nappal azután indult meg a pénzek befagyasztásával záródó kondicionalitási eljárás, hogy a magyar választók a negyedik Fidesz-KDNP kétharmadot szavazták meg. Tusk – akárcsak idehaza Dobrev Klára – pedig azzal kampányolt, hogy hazahozza az uniós pénzeket.
Míg Magyarország nagyon hosszú, sokszor komikumba hajló tárgyalássorozat és brüsszeli hátráltatás után jutott hozzá a visszatartott pénzek egyharmadához, addig Tusk mindössze három hónap alatt, bármiféle érdemi eredmény nélkül megkapott mindent Brüsszeltől. Persze ez feltételezi, hogy komolyan vesszük azokat a feltételeket, amiket Brüsszel meghatároz, mint objektív kritériumok. Ha viszont a különbségtétel okának azt tekintjük, hogy politikailag ki hűséges a globalista brüsszeli elithez, szolgálja ki elvárásait, akkor máris megértjük, hogy Tusk miért van ennyire nyerő pozícióban. A lengyel bíróságok helyzete – vagy épp a magyar bírók irodáinak mérete – kezdettől fogva fikarcnyit sem zavarta Brüsszelt, de az igen, hogy vannak olyan tagállamok, amelyek különutas politikát folytatnak, és ennek sikereit látva máshol is erősödnek a szuverenista erők.
Brüsszel, amely korábban olyan kényes volt a jogállamiságra, szó nélkül hagyja annak nyílt és sorozatos megsértését, ha egy megbízható elvtárs az elkövető. Sőt, még vállveregetésre és jutalmazásra is telik tőlük, ami azt mutatja, hogy elégedettek a fejleményekkel. Hogy Tusk feladatait Brüsszelben vagy épp az óceánon túl találták ki, ez igazából lényegtelen, az ahhoz való hozzáállás azonban újfent leleplezi Brüsszel végtelen cinizmusát és képmutatását. Amíg valaki a fő politikai kérdésekben lojális a nyugati elithez, addig odahaza bármit megtehet, ez az ügy valódi üzenete. Ezért is van szükség változásra Brüsszelben! Az idei júniusi EP-választás lehetőséget kínál erre, míg az áprilisi CPAC Hungary a változás alapjainak lefektetésére.
Dornfeld László, vezető elemző