Hosszú brüsszeli fenyegetőzések sora után végül mégiscsak a megbeszélés döntött a február 1-jei EU-csúcson az Ukrajnának szánt pénzek ügyében. Valahogy így kéne működnie az uniós politikának: a tagállamokat nem belezsarolni kell a kívánt álláspontba, hanem meg kell érteni a kételyeiket és választ keresni rájuk. Ezen az elven alapult az az európai projekt, amely nem birodalomként, hanem egyenrangú felek együttműködéseként indult, még akkor is, ha ez nehezebb és időigényesebb. Beszédes persze, hogy a föderalisták semmit se értettek meg ebből: Daniel Freund a zsarolófegyver győzelmét látta a magyar megegyezésben, nem pedig a régivágású párbeszéd diadalát. Pedig a válságok korát éljük, ilyenkor felértékelődik az egység szerepe, ezt azonban csak elérni lehet, kikényszeríteni nem. Csak remélhetjük, hogy a júniusi EP-választások után nő azon uniós döntéshozók száma, akik belátják, hogy a megegyezés és a kompromisszum, nem pedig a tagállamok ellen folytatott boszorkányüldözés az EU sikeres működésének kulcsa.
Az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanács, amely az EU legfőbb politikai döntéshozó szerve, tavaly december 14-15-i ülésén nem született döntés az Ukrajnának járó pénzek kérdésében, szükségessé vált egy rendkívüli ülést összehívni az idei év elején. Ennek fő oka az, hogy az eddigi ukrajnai segélykeret – bár jogi értelemben 2024 decemberéig működhet – kiürült, és az ukrán költségvetésből is jelentős pénzek hiányoznak. Brüsszel és a nagyobb tagállamok elkötelezettek maradtak Ukrajna pénzügyi támogatása mellett, amivel kapcsolatban a magyar kormány azonban több mindent is kifogásolt, így például azt, hogy ez a négyéves, 50 milliárd eurós keret nem tartalmaz megfelelő mechanizmusokat a pénzköltés ellenőrzésére és a segélyezés leállítására, ha a nemzetközi helyzet alakulása úgy kívánná. Érdemes emlékeztetni, hogy a magyar kormány elvi szinten sosem ellenezte Ukrajna pénzügyi támogatását, csak annak mikéntjével kapcsolatban voltak fenntartásai.