Hosszú brüsszeli fenyegetőzések sora után végül mégiscsak a megbeszélés döntött a február 1-jei EU-csúcson az Ukrajnának szánt pénzek ügyében. Valahogy így kéne működnie az uniós politikának: a tagállamokat nem belezsarolni kell a kívánt álláspontba, hanem meg kell érteni a kételyeiket és választ keresni rájuk. Ezen az elven alapult az az európai projekt, amely nem birodalomként, hanem egyenrangú felek együttműködéseként indult, még akkor is, ha ez nehezebb és időigényesebb. Beszédes persze, hogy a föderalisták semmit se értettek meg ebből: Daniel Freund a zsarolófegyver győzelmét látta a magyar megegyezésben, nem pedig a régivágású párbeszéd diadalát. Pedig a válságok korát éljük, ilyenkor felértékelődik az egység szerepe, ezt azonban csak elérni lehet, kikényszeríteni nem. Csak remélhetjük, hogy a júniusi EP-választások után nő azon uniós döntéshozók száma, akik belátják, hogy a megegyezés és a kompromisszum, nem pedig a tagállamok ellen folytatott boszorkányüldözés az EU sikeres működésének kulcsa.
Az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanács, amely az EU legfőbb politikai döntéshozó szerve, tavaly december 14-15-i ülésén nem született döntés az Ukrajnának járó pénzek kérdésében, szükségessé vált egy rendkívüli ülést összehívni az idei év elején. Ennek fő oka az, hogy az eddigi ukrajnai segélykeret – bár jogi értelemben 2024 decemberéig működhet – kiürült, és az ukrán költségvetésből is jelentős pénzek hiányoznak. Brüsszel és a nagyobb tagállamok elkötelezettek maradtak Ukrajna pénzügyi támogatása mellett, amivel kapcsolatban a magyar kormány azonban több mindent is kifogásolt, így például azt, hogy ez a négyéves, 50 milliárd eurós keret nem tartalmaz megfelelő mechanizmusokat a pénzköltés ellenőrzésére és a segélyezés leállítására, ha a nemzetközi helyzet alakulása úgy kívánná. Érdemes emlékeztetni, hogy a magyar kormány elvi szinten sosem ellenezte Ukrajna pénzügyi támogatását, csak annak mikéntjével kapcsolatban voltak fenntartásai.
Brüsszel először a jól ismert eszközhöz nyúlt: válogatott módon fenyegetni kezdte Magyarországot. Január 28-án, négy nappal az ülés napja előtt a Financial Times kiszivárogtatott egy olyan uniós dokumentumot, amely szerint, ha a magyar kormány tovább ellenzi a megállapodást az ukrán támogatás ügyében, úgy a már odaítélt forrásokat beleértve minden uniós támogatás végleges elvételével „tönkretennék az ország gazdaságát”. Orbán Viktor nem véletlenül minősítette ezt „zsaroló kézikönyvnek”. Ezt a nemzetközi sajtó és a dollármédia szócsövein keresztül fenyegetésáradat követte, ahol többek között a 7. cikkely szerinti eljárásban a magyar szavazati jog elvétele is felmerült, illetve felmelegítették a magyar soros tanácsi elnökség elnapolásának a gondolatát is, és a helyünket a sorban utánunk következő lengyel kormány vette volna át, Donald Tusk vezetésével. Úgy tűnik a közmédia verőlegényekkel történő elfoglalása, a választott képviselők politikai fogságba vetése kisebb bűn Brüsszel szemében, mint a nemzeti érdekek melletti kiállás.
Tusk is megtette a magáét, még a csúcs előtt üzent Orbán Viktornak, hogy „se megérteni, se elfogadni nem tudja” a magyar álláspontot, illetve közölte, hogy „nincs helye kompromisszumnak”. Ahogy Magyarország eddig ellenállt a kényszerítésnek, most sem ez a tényező bizonyult döntőnek. Mint ahogy a csúcs előtt Bóka János európai uniós ügyekért felelős miniszter is kijelentette: „Magyarország nem enged a zsarolásnak”. Olyan dolog történt tehát az ülés előtti és alatti napon, amely egyre idegenebbül cseng a birodalmi gőggel a tagállamokra tekintő brüsszeli elit fülében: tárgyalásokra, őszinte véleménycserére egyenrangú felek között.
Ahol a zsarolás nem ért célt, ott a párbeszéd igen: Magyarország megkapta azokat a garanciákat, amelyeket hiányolt korábban. Így azt, hogy az eddig visszatartott, nekünk jogszerűen járó pénzeket nem fogják Ukrajna támogatására felhasználni, hanem a későbbi megállapodás után az ország és az emberek érdekében használhatja fel azokat a kormány. Másrészt garanciaként bekerült a végső szövegbe az is, hogy szemben a kezdeti verzióval, amelyben a tagállamok semmiféle kontrollt nem gyakoroltak az 50 milliárd eurós összeg felhasználása felett, a végső szövegbe rendszeres felülvizsgálati mechanizmus került. Ez alapján az Európai Tanács évente megvizsgálja a pénzek elköltését és tanácsokat tesz, valamint a támogatás félidejénél kérheti annak teljes felülvizsgálatát a Bizottságtól.
Ráadásul bekerült a szöveg végére egy olyan mondat is, ahol az Európai Tanács felhívta a figyelmet saját 2020-as következtetései a jogállamisági kondicionalitási eljárás kapcsán. Ez arra utal, hogy meghallották a magyar panaszt azzal kapcsolatban, hogy az eredeti ígéretek szerint a szakmai eszközt egyre inkább politikai fegyverként használta az ország ellen a Bizottság és különösen az Európai Parlament. Pedig a kérdésben a tagállamoké a végső döntés, erre pedig nem ártott emlékeztetni a brüsszeli bürokráciát. Bár konkrét következménye ennek nincs, mégis óvatosságra intheti a hazánkkal szemben egyre inkább agresszív és elszemtelenedett föderalistákat.
Szerző: Dornfeld László, vezető elemző