Királynőből császárnővé avanzsált Ursula von der Leyen a Politico hasábjain. A lap arról értekezett, hogy miként ragadta magához az abszolút hatalmat az új Bizottságon belül az újrázó elnökasszony. A frissen megalakuló testület összeállításával ő vált a brüsszeli politika megkérdőjelezhetetlenül legerősebb szereplőjévé. Nemcsak vetélytársaitól szabadult meg, de az új hatalmi struktúrát is saját kedvére szabta. Gátlástalan politikai manőverei olyan érzést keltenek a külső szemlélőben, mintha csak az intrikákkal teli bizánci udvar elevenedett volna meg Brüsszelben. Az uniós folyamatok ismerői arra számítanak, hogy a régi-új „császárnő” sosem látott egyeduralmat fog megvalósítani az EU intézményrendszerében, amiben ellentmondást nem tűrő személyisége mellett annak is szerepe van, hogy Európa meghatározó államai mind súlyos belpolitikai válságba kerültek, így hatalmi vákuum keletkezett. A hatalmát pedig mintegy társuralkodóként az Európai Néppártot vezető Manfred Weber gyakorolja, az új EP legbefolyásosabb személyévé vált. Munkájának eredménye, hogy a képviselők végül november 27-én megszavazták az új bizottságot, amiben a pozíciók mintegy felét EPP kötődésű személyek töltenek be. 1999 óta először fordult elő az, hogy a biztosjelöltek közül senkit se utasítottak el a frakciók. Ennek ellenére soha ilyen alacsony támogatottságú Bizottság nem volt az EU történetében. Európa politikai erőviszonyai úgy tűnik, átalakulóban vannak, de vajon mennyire tud élni ezzel a regnáló elit és mennyire fenyegeti az ambícióikat a jobboldal általános erősödése?
Von der Leyen rekordgyorsasággal történő újrajelölése már önmagában is az átalakuló hatalmi helyzetnek a lenyomata. A Bizottság elnöke aligha nyújtott olyan kiváló teljesítményt az elmúlt öt évben, amely alapján egyik pillanatról a másikra meg kéne kapja a tagállamok jóváhagyó pecsétjét. Sőt, sorozatos kudarcok köthetők a nevéhez, kezdve például azzal az ígéretével, hogy egy olyan testületet vezet majd, ami az EU-t geopolitikai tényezővé teszi. A valóságban ugyanis azt láthattuk, hogy a legnagyobb könnyedséggel lépnek át Európa felett a különböző nagyhatalmak. Nehéz komolyan venni egy olyan formációt, aminek nincs saját hadserege, tagállamai súlyos belső problémáktól küzdenek (mint a demográfiai kérdés, migráció, súlyos politikai megosztottság), eközben pedig gazdasága is látott már jobb napokat. A nemrég közzétett Draghi-jelentés kendőzetlenül mutatja be ezeket a kihívásokat, így például azt, hogy míg „az EU munkaerő-termelékenysége 1945-ben az amerikai szint 22%-áról 1995-re 95%-ra közelített, azóta a növekedés lassult, és az USA-beli szint 80%-a alá esett.” A dokumentum nyílt őszinteséggel úgy fogalmaz továbbá, hogy „1990-ben a 12 tagállamból álló EU a világ GDP-jének 26,5%-át tette ki. Ma a 27 tagállamból álló EU csak 16,1%-ot, míg az USA még mindig 26%-ot. Egykor nagy súlyunk volt a világban, de ez már nem így van.” Végezetül azt az igen súlyos megállapítást is tartalmazza, miszerint „elértük azt a pontot, ahol cselekvés nélkül vagy a jólétünket, vagy a környezetünket, vagy a szabadságunkat kell veszélyeztetnünk.” Pedig a jólét, béke és szabadság azok az értékek, amikre a második világháború utáni európai integráció épült.
1. ábra: A globális GDP eloszlása, amely igen lesújtó képet mutat az európai részesedésről (Forrás: Europe Magazine az IMF alapján)
Ezek a mondatok jól bemutatják azt a súlyos helyzetet, amibe az európai integráció került az elmúlt évtizedekben. Ennek megoldását pedig nem könnyíti meg az uniós intézményrendszer bonyolult működése, valamint annak belső ellentétei sem. Az EU iránti nemzetközi tisztelet hiányát tökéletesen szemlélteti az, amikor 2021-ben egy ankarai tárgyaláson Von der Leyen nem kapott széket, mondván, a meghívott tárgyalópartner Charles Michel, az Európai Tanács elnöke volt. Sokat mondó, hogy akkor Michel szó nélkül elfogadta a széket, Von der Leyen zavartságára ügyet sem vetve, és csak utólag kezdett magyarázkodni azért, mert nem adta át a helyét.
Súlyos hiányosságok mutatkoztak a válságok és az Uniót érő kihívások kezelésében is. Az előbbi alá sorolható a háború, a Covid világjárvány és a migráció, amelyek egyike esetén sem sikerült a kellő időben jó megoldást találni. Miközben az EU vezetői szívesen csörtetnek kardot, Európa védelmi ipara nem lett erősebb az elmúlt két évben, mert a fegyvergyártók a tagállamokra mutogattak, utóbbiak pedig Brüsszelre, pár, elsősorban keleti tagállamot (pl. hazánkat) leszámítva senki se akart érdemben a szektorba invesztálni. A migrációs paktum nem zárta le a vitákat ebben a kérdésben, sőt inkább csak felerősítette őket, hiszen az elfogadott végső szöveg nem ad érdemi választ a kihívásra. Ráadásul az elosztási kvóták alkalmazása lehetetlen a schengeni nyitott belső határok fenntartása mellett. A paktumot leginkább szorgalmazó Németország azóta le is zárta határait az illegális bevándorlásból fakadó problémák miatt. Amennyiben az általános kihívásokat nézzük, azt láthatjuk, hogy a versenyképesség ügye csak az ezt felkaroló magyar elnökség alatt került napirendre. A problémát eddig tagadó brüsszeli politikai elit a Draghi-jelentéssel kénytelen volt elismerni azt, hogy valós kihívásról van szó. A Green Deal néven elhíresült zöldítési program is kudarcnak bizonyult eddig. Az ennek részeként elfogadott nyolcadik általános uniós környezetvédelmi cselekvési programot vizsgálva az Európai Környezetvédelmi Ügynökség 2023-as jelentésében úgy találta, hogy a huszonnyolc darab vállalásból 2030-ra mindösszesen öt fog jó eséllyel és három valószínűleg teljesülni, míg tizenöt inkább, öt pedig jó eséllyel kudarcot vall. Idén februárban ráadásul a csomag növényvédőszerek visszaszorítására irányuló javaslatát kénytelen volt a Bizottság visszavonni a gazdatüntetések hatására, ezzel a Euronews szerint „Green Deal első vereségét” szenvedte el. Tovább rontja az eredményességet, hogy a brüsszeli politika különböző céljai nincsenek összhangban. Egyrészt elektromos autózást akarnak, másrészt – Európa ágazatban érdekelt nagy vállalatainak kifejezett kérése ellenére is – szankciókat vetnek ki a kínai autóiparra, amely a legjobban előrehaladott ebben a technológiában.
2. ábra: Az egyes európai NATO tagok GDP arányos védelmi kiadásai 2023-ban. Az ukrajnai háború kitörése ellenére még mindig többségben vannak azok, akiknél ez nem éri el az előírt két százalékot (Forrás: Econpol)
Azt sem lehet mondani, hogy Von der Leyen feddhetetlen személy lenne: máig tisztázatlan SMS-botránya a Pfizer-vakcinák beszerzése kapcsán, valamint az, hogy rendre hozzá közel állóknak juttat pozíciókat, mind-mind komoly visszhangot váltottak ki. A furcsa személyi ügyek kapcsán például az, hogy a tanácsadók számára megállapított felső határnál 64 százalékkal magasabb fizetést utalt ki Peter Strohschneider középkoritörténelem-professzornak, aki egy mezőgazdasági jelentés elkészítését felügyeli. Hogy mindezek ellenére miért rá esett a választás, azt pontosan a meghatározó tagállamok gyengesége magyarázhatja. Franciaországban Macron súlyos vereséget szenvedett két választáson is (amihez alighanem hozzájárult az is, hogy katonákat küldött volna Ukrajnába), a német kormánykoalíció pedig az életéért – és egy elfogadható költségvetésért – küzd hónapok óta. A két, tradicionálisan erős országgal szemben a szokatlanul stabil olasz kormány, Giorgia Meloni vezetésével nagyobb befolyást szerezhetett volna Brüsszelben egy teljesen új jelölt színre lépésével. Mindemellett sem Macron, sem Scholz nem igazán ér rá az uniós politikával foglalkozni, így számukra a korábbi időszak folytatása volt kívánatosabb, ami a stabilitás hamis látszatát is közvetíti.
Szerencse és becsvágy
A Politico értékelése szerint a biztosi portfóliók elosztása azt eredményezi, hogy senki se bír valódi hatalommal, ez pedig egy „központosított birodalmi udvari rendszer” kialakulásához vezet, ahol minden kizárólag Ursula von der Leyenről szól. De hogyan jutottunk el ide az újrajelölést követően? Véleményem szerint a szerencsén, valamint a már említett hatalmi vákuumon kívül szükség volt a régi-új bizottsági elnök személyes becsvágyára is. Első ciklusa alatt olyan autonóm személyiségekkel kellett együtt dolgoznia, mint a holland Frans Timmermans és a francia Thierry Breton. Utóbbi nem is rejtette véka alá azon szándékát, hogy a főnöke pozíciójára pályázik. Eközben Von der Leyen rendszeresen összecsapott az Európai Tanács elnökével, Charles Michellel is, bár ez az ellentét bizonyos mértékig az intézményi struktúrából fakad, hiszen a két poszt hatásköre nem kellőképpen elhatárolt egymástól az uniós jogban.
Az Európai Tanácsban Von der Leyen úrajelölését kizárólag Orbán Viktor ellenezte, míg Giorgia Meloni tartózkodott a szavazáson. Ugyanezen az ülésen szerencséje volt, amikor az Európai Tanács új elnökét választották meg: a korrupciós botrányba belebukott volt portugál szocialista miniszterelnök, Antonio Costa kapott bizalmat, akinek személyét ugyan széles körű tisztelet övezi (még Orbán Viktor is megszavazta), ám korántsem olyan személyiség, aki Michelhez hasonlóan felvállalná a konfliktusokat a Bizottság elnökével. Így máris kikerült egy zavaró tényező a képből. Hátra volt azonban még az Európai Parlament, ahol komoly esély mutatkozott a kudarcra, ami véget vetett volna Von der Leyen uniós csúcsvezetői karrierjének. Öt évvel ezelőtt csak a magyar kormánypártok 13 szavazatával, minimális – mindössze kilenc szavazatnyi – többséggel választották meg őt. Ráadásul az idei választáson jelentősen meg is gyengült a szocialista-liberális-néppárti koalíció, és tudni lehetett, hogy a titkos szavazáson még közülük se mindenki fogja támogatni az újrázni kívánó elnököt.
3. ábra: Az illegális határátlépések száma 2023-ban. Utoljára 2016-ban voltak hasonló számok (Forrás: Frontex)
A megoldás egy elvtelen koalíció lett a Zöldekkel, habár sokáig a jobboldali ECR-rel történő együttműködés lehetőségét is napirenden tartották. Ez utóbbi megoldás egyik fő szószólója a néppárti Antonio Tajani olasz külügyminiszter volt, ám a koalíció baloldala elzárkózott ettől a megoldástól – bár ez legfeljebb csak hátráltatni tudta ezt a folyamatot, mint az látni fogjuk. A Zöldek és a Néppárt között a legfontosabb különbség a Green Deal program körül mutatkozott, amely a Von der Leyen vezette Bizottság egyik jelentős vállalása volt, de a jó ipari kapcsolatokkal bíró néppártiak ellenállása és a gazdatüntetések miatt megtorpant. Az elnökasszony most újra hitet tett a Green Deal mellett, és a bukással fenyegető szavazás máris sikerbe fordult át, hiszen bőven biztonságos többséggel (401 támogatói szavazatot kapott, a szükséges minimum 360 szavazat volt) erősítette meg őt posztján az EP.
Hátra volt azonban még az új biztosok kijelölése. Von der Leyen azt kérte, hogy a tagállamok férfi és női jelölteket is ajánljanak, hogy a nemek közötti egyenlőséget patikamérlegen mérhesse ki, ám nem övezte túlzott lelkesedés a kérését, amely szükségtelenül megbonyolított egy egyébként is terhelt folyamatot. A soktényezős politikai játszmáknak és elvtelen koalícióknak köszönhetően, az elnök újraválasztásával ellentétben az új Bizottság felállítása már meglehetősen lassan halad. Sokat csúszott a reménybeli biztosok névsorának bejelentése, és a jelöltek meghallgatása is igen elhúzódott, azzal fenyegetve, hogy az új bizottság hivatalba lépésének december 1-jei dátuma tarthatatlanná válik.
A biztosok névsorának bejelentése előtt még szükség volt egy rivális eltávolítására. A már említett Timmermans önként távozott hivatali ideje lejárta előtt, hogy hazájában, Hollandiában próbáljon szerencsét a baloldal új arcaként – kevés sikerrel. Thierry Breton már keményebb diónak bizonyult, neki ugyanis esze ágában se volt távozni, még ha Macron tervei a bizottsági elnöki pozíció megragadásáról össze is omlottak. Sokáig úgy tűnt, hogy ő lesz Franciaország biztosjelöltje, ám mindez megváltozott egy telefonhívás eredményeként. A pletykák szerint Von der Leyen hívta fel a francia elnököt, egy erősebb portfóliót ajánlva neki, ha cserébe nem ragaszkodik Breton személyéhez. Macron belement az alkuba, és egy sokkal könnyebben kezelhető személyt jelölt, órákkal később pedig a Bizottság elnöke előállt az új biztosok névsorával. Ezt sikerült úgy megtennie, hogy még az őt támogató EP-be is belerúgjon, ugyanis ők is csak a sajtótájékoztatóján értesülhettek arról, kinek melyik portfóliót szánja. Meglehetősen szokatlan stílus ez az európai intézmények közötti kommunikációban, talán ezért is kezdték az eddig „királynőnek” aposztrofált vezetőt most már „császárnőnek” nevezni.
Az „apró hűbérbirtok”, avagy oszd meg uralkodj
A szakaszcímet a Politicon megjelent cikk szolgáltatta, amely így írta le az új Bizottságot. Az írás igencsak nyers képet fest arról az új hatalmi architektúráról, amelyet Von der Leyen kialakított. Hangzatos, ám kevés hatalommal járó portfóliókat adott a nagy államoknak, a jelentősebb befolyást biztosító tárcákat több biztos között szétosztva, míg a hozzá közelállókat megjutalmazta. Egy uniós tisztviselő egyenesen úgy fogalmazott, hogy „még inkább ő fog mindent irányítani”. Érdekes újdonság, hogy egyetlen alelnököt sem jelölt ki, ahogy mondta, „megszabadult a korábbi viszonylag merev struktúráktól”, hogy segítse az információáramlást. Valójában az új rendszer még saját támogatói és biztosai szerint is az „oszd meg uralkodj” évezredes elvét érvényesíti.
Az alelnökök helyett Von der Leyen a saját maga által korábban kitalált ügyvezető alelnöki pozícióra jelölt személyeket, akik egy tágabb, horizontális területet is kapnak, amelynek részeként több biztos munkáját is koordinálják, egy főigazgatóság fejeként. Összesen hat aspiránst nevezett meg ilyen posztra, közülük a legfontosabba a spanyol szocialista Teresa Ribera, aki a kifejezetten erősnek számító versenyjogért és zöld átmenetért, valamint a Draghi-jelentésben foglaltak végrehajtásáért felelne. Habár jelenleg ő tűnik a Bizottság leendő második emberének, támogatását nehéz lesz lenyomni a Néppárt torkán, hiszen ők korántsem lelkesednek a Green Dealért. Meglepetésnek számít még a román szocialista Roxana Mînzatu jelölése, aki egyébként egy nem túl erős tárca várományosa. Rajtuk kívül még alelnöki jelölést kapott az észt Kaja Kallas, a francia Stéphane Séjourné és a finn Henna Virkkunen.
A hatodik – és egyben utolsó jelölt – a posztra a meglepetésnek számító Raffaele Fitto, aki a legnagyobb olasz kormánypárt, a jobboldali Olasz Testvérek tagja. Az ő jelölése egyrészt azt mutatja, hogy a Néppárt részéről – különösen Weber – nyitva akarják tartani az utat a Meloni-féle ECR felé, és így egyúttal meg is kívánják osztani a jobboldalt. Erre utal az a tény, hogy míg az Európai Konzervatívok és Reformerek tagjai betölthetnek uniós pozíciókat, addig ezt a karantén alá vett Patrióták frakciótól megtagadták. Baloldali képviselők, így mások mellett Daniel Freund azonnal nemtetszésüket fejezték ki a döntés miatt, a szocialisták pedig rögtön kategorikusan nemet mondtak, vagyis kérdéses volt, hogy Von der Leyen taktikázása kap-e többségi megerősítést az európai parlamenti meghallgatáson, avagy sem.
4. ábra: Von der Leyen új bizottsága. Zölddel a kör szélén ő és az ügyvezető alelnökök, középen a többi biztos látható (Forrás: Európai Bizottság)
A jelöltek, ügyvezető alelnökök és portfóliók esetén ugyanis még szükséges az EP támogatása is, amely a folyamat végén az egész új bizottságról egyetlen szavazással dönt. Hogy megakadályozzák a procedúra elhúzódását, ezt megelőzően a Parlament bizottságai meghallgatnak minden jelöltet külön is. Ennek eredményeként egy kétharmados többséggel elfogadott értékelőlevelet készítenek, amiben döntenek az érintett aspiráns támogatásáról. Ha valamelyik jelöttel nem elégedettek, megfenyegethetik a bizottsági elnököt az egész névsor elutasításával, ami rendszerint elegendő ahhoz, hogy az elnök új jelöltet kérjen az adott országtól. Az EP abszolút többségének támogatását megszerezve már csak a tagállami miniszterekből álló Európai Unió Tanácsa van hátra, amely a bonyolult és bürokratikus eljárás zárásaként minősített többséggel választja meg az új Bizottságot.
Politikai küzdelmek és háttéralkuk
2019-ben három ország: Franciaország, Magyarország és Románia biztosjelöltjét utasították vissza az Európai Parlamentben, és ezúttal is voltak vitás személyek. A svéd Jessika Roswall környezetvédelmi, a bolgár Jekatyerina Zaharieva innovációért, kutatásért és oktatásért felelős és a magyar Várhelyi Olivér egészségügyi biztosjelöltek a meghallgatásukon kemény kérdéseket kaptak, a magyar jelöltet még második írásbeli körre is visszahívták. Roswall esetén a problémát az jelentette, hogy az őt jelölő svéd kormány számos környezetvédelmi kérdésben, többek között az erdőírtás témakörében felvette a harcot Brüsszellel. Zaharieva személyét több politikailag érzékeny ügy árnyékolja be, egyebek mellett az, hogy tiszteletbeli konzullá akart kinevezni egy olyan észak-macedón üzletembert, akinek kétes kapcsolatai vannak.
A magyar biztosjelölt esetén érdemes rámutatni, hogy az a narratíva, ami szerint az ő pozíciója gyengült a portfólióváltással (bővítés helyett egészségügy), nem állja meg a helyét. Ugyan az új tárca valóban nem annyira magas presztízsű, mint a korábbi volt, ám legalább annyi fontos lehetőséget rejt, és jelentőségét pont a Covid-világjárvány emelte meg. Az egészségügy fontos kitörési pont lehet az EU gazdasága számára. Bár Várhelyi szakmai munkáját mindenki elismeri, személye az őt jelölő magyar kormány miatt került célkeresztbe.
Fontos még szót ejteni az észt Kaja Kallasról, aki az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselői posztjának várományosa. Ez a pozíció ugyan a Bizottság része, ám az azt betöltő személy megválasztása speciális eljárásban történik: esetében az Európai Tanács határoz a jelölésről, amiről az EP nem külön, hanem csak a teljes új Bizottsággal egy csomagban szavaz. Feladata abból a szempontból is egyedi, hogy a Külügyi Tanácsot, vagyis a tagállami külügyminiszterek tanácsát vezeti, így a többi biztostól markánsan eltérő tisztségről beszélhetünk.
Igen parázs vita övezte a bizottságról döntő plenáris ülést, repkedtek az olyan jelzők, mint a „fasiszta” és a „rémkoalíció”. A sajátos háttéralkuk miatt végül úgy alakult, hogy egyetlen biztosjelölt személyét sem torpedózott meg az EP, ez pedig rég nem látott esemény: utoljára két és fél évtizede, 1999-ben volt ilyen. Kölcsönös néppárti-liberális zsarolás tartotta felszínen a svéd Jessika Roswallt és a belga Hadja Lahbibot, míg Weber ügyesen taktikázva tartotta versenyben az ECR-es olasz Fittot, elutasítása esetén a spanyol szocialista Ribera megvétózását helyezve kilátásba. A koalíciós belviták miatt hosszú ideig elhúzódott az alelnökök és Várhelyi Olivér személyének és portfóliójának megerősítése. Végül egy alku feloldotta ezt a helyzetet, ez alapján a koalíció tagjai, valamint az ECR minden biztosjelöltet megszavaztak. Az irányító koalíción belül a Néppárt súlyát jelzi, hogy a 27 (26 biztos + az elnök) tagú Bizottságon belül 14-et az EPP-hez kötődő személyek töltenek be, őket jelentősen lemaradva követik a többiek: öt helyet a liberális Renew, négyet a szocialisták, egyet-egyet pedig az ECR és a Patrióták tudhatnak magukénak.
Az új bizottság igen szövevényes politikai helyzetben állt fel, számos vita és háttéralku eredményeként. Mindössze egyetlen apró tény rontja el az összképet: végül Von der Leyen nem tudta tartani vállalását arról, hogy a nemek egyenlő arányban legyenek képviseltetve. A biztosok között ugyanis többségben vannak a férfiak a nőkhöz képest (16:11 arányban). Ez azonban aligha szegi bárki kedvét, hiszen igen szoros eredménnyel, de sikerült a névsort keresztülerőltetni az EP-n. Mindössze a képviselők 54%-a (370 fő) támogatta a bizottságot, míg 41% (282 fő) ellenezte azt, 5% (36 fő) pedig tartózkodott, vagyis a bizottság 31-gyel kevesebb támogató szavazatot kapott, mint Von der Leyen elnöki jelölése. 1993 óta – vagyis mióta az EP is szavaz a bizottságról – nem volt hivatalba lépő testületnek még ilyen kis támogatottsága. Mindezek ellenére sikerült tartani a kitűzött határidőt: december 1-jén hivatalban lép az új bizottság.
5. ábra: a második Von der Leyen-bizottság támogatottsága a legalacsonyabb azóta, hogy az EP jogkört kapott a bizottságok megerősítésére (Forrás: Politico)
Manfred Weber, a társuralkodó
Ennek az írásnak nem célja, hogy részletes képet adjon az EPP elnökéről, de az új-régi Von der Leyen-bizottság kapcsán megkerülhetetlenné vált személye. Ő volt az, aki ügyes intrikák sorával tető alá hozta az elvtelen megállapodások sorát és biztosította a képviselők támogatását Von der Leyen számára. A támogatás persze aligha őszinte: a bizottsági elnöki pozícióra maga Weber is pályázott egyszer 2019-ben, illetve reménykedett annak elnyerésében idén is. Kísérleteit azonban egyszer sem koronázta siker.
Kritikusai szívesen érvelnek azzal, hogy a kezében összpontosuló hatalom túlságosan is megrontotta Webert, aki egykor az európai politika egyik feltörekvő csillaga volt: a bajor parlament legfiatalabb képviselője, az Európai Parlament legfiatalabb frakcióvezetője és minden idők legfiatalabb néppárti elnöke. Weber ekkor politikáját a mindig mérsékelt Angela Merkel volt német kancellárról mintázta és akárcsak példaképe, ő is óvatosan bánt a hatalommal. Weberről ekkoriban azt is mondták, hogy „rendkívül visszafogott” ember, aki „nagyra értékeli a rutint”, és „problémái vannak a személyi döntések meghozatalával”. Olyannak ismerték, akinek „nincs egója”. Ez a félénk, háttérbe húzódó figura nincs már többé.
Weber elkezdte saját képére formálni az EPP-t, amit sok néppárti EP-képviselő sérelmezett, miközben helyettük az érdemi döntéseket már csak egy szűk kör, Weber és tanácsadói hozzák meg. Akárcsak Von der Leyen, Weber is saját lojalistáit helyezi hatalmi pozícióba: például a párt főtitkári székébe egykori kabinetfőnökét, a francia Ouarda Bensouagot, aki nemrég keveredett korrupciós botrányba. Weber támogatói természetesen tagadják, hogy mindezt személyes haszonszerzés céljából tennék. Ehelyett azt hangsúlyozzák, hogy ő az az ember, aki megállíthatja az EPP lassú, de biztos hanyatlását. A néppárti elnök egyébként sok konfliktust vív környezetével, és „hajlamos is megnyerni ezeket a kis csatákat”, ahogy a Politiconak egy EPP-tag megjegyezte.
Annyi bizonyos, hogy az ő személye nélkül nem jöhetett volna létre az új bizottság ilyen formában. A Politico egyenesen Weber győzelmeként aposztrofálta az eseményeket. „A többségem, ha szabad így mondanom, kezd valósággá válni, és ez boldoggá tesz, mert az Európai Parlamentben tágabb értelemben vett stabilitásra van szükségünk” - mondta nem túl sok szerénységgel Weber egy strasbourgi sajtótájékoztatón.
A Politico megállapítása szerint Weber a 2024-es választási évből messze az EP legerősebb hatalomgyakorlójaként került ki, aki nagymértékben képes befolyásolni Von der Leyen összes új uniós jogalkotását. Ennek biztosítéka pedig a formális néppárti-szocialista-liberális koalíció mellett immáron az ECR-re is számíthat, miután segített Meloni emberének megszerezni az elelnöki pozíciót. Sőt, még a Zöldek is szóba jöhetnek potenciális partnerként bizonyos ügyekben. Habár a koalíció vonatkozásban eddig is mintegy 80 százalékban együtt szavaztak a pártok, a maradék esetben igen jól jön egy tartalékterv. Weber tehetséges intrikusnak bizonyult ebben az időszakban, aki ezen a téren méltó kihívója lehet Von der Leyennek kedvezőbb politikai helyzet esetén. Ne legyenek kétségeink: a néppárti vezető továbbra is a trónra vágyakozik.
Mi várható az új Bizottságtól?
Von der Leyen jött, látott és győzött, minden akadályt áthágva. A válságba került nagy tagállamok benne látták a folytonosság lehetőségét, és mivel az Európai Néppárt megőrizte első helyét az EP-ben, Manfred Weber biztosítani tudta számára a többséget, még ha nagyon elvtelen paktumok sora kellett is hozzá. Az új Bizottságot úgy állította össze, hogy onnan senki se veszélyeztethesse a hatalmát. Kérdés azonban, hogy tudunk-e bármit a terveiről azon túl, hogy szeretné egykézben összpontosítani a legnagyobb hatalmat Brüsszelben?
Ezzel kapcsolatban úgy tűnik, hogy folytatni kívánja az eddig megkezdett politikáját: továbbra is kardoskodik a migrációs paktum megvalósítása mellett, fegyverrel kívánja támogatni Ukrajnát „amíg csak szükséges” (még háborús elnöknek is tekinti magát saját bevallása szerint), a gazdasági problémák megoldását pedig abban látja, hogy a tagállamok még több hatalmat adnak Brüsszel (vagyis az ő) kezébe. Az ukrajnai háború kérdésében keményvonalas politikát Kaja Kallas személye garantálja, aki igen erősen állt ki keleti szomszédunk katonai eszközökkel történő támogatása mellett, noha férjéről kiderült, hogy cége titokban az oroszokkal kereskedett.
A tagállamok azonban több kérdésben is elégedetlenkednek, elég csak a migrációra gondolni, ahol egyre inkább a magyar megoldás kezd népszerűbbé válni. A The Guardian egyenesen úgy fogalmazott, hogy „orbanizálódik” a bevándorlási és határvédelmi politika. Ez a fordulat érthető, hiszen a választók akaratával nem találkozó uniós politikák következményei a kormányokon csattannak. Von der Leyen vehemens támadásai, amelyeket egyebek mellett Magyarországgal szemben indított az elmúlt hetekben, azt mutatják, hogy továbbra sem akar engedni a kemény kéz politikájából. További aggodalomra adhat okot magyar szempontból Manfred Weber központi szerepe a brüsszeli hatalomgyakorlásban, ugyanis róla is elmondható az, mint a Bourbon-házról: semmit se felejtett, semmit se tanult. Továbbra is élénken él benne az, hogy a magyar kormány milyen szerepet játszott dicstelen bukásában 2019-ben.
Erre utal az is, hogy a jogállamisági területért felelős biztosjelöltnek, az ír Michael McGrath-nek eljuttatott megbízólevélben Ursula von der Leyen többek között feladatául szabta, hogy a jogállamisági feltételességi eljárás „általános rendszerét a következő többéves keretköltségvetésben valamennyi uniós forrásra alkalmazni kell”. Ez azt jelenti, hogy ezeket a sokak szerint politikai furkósbotként használt szabályokat a korábbiaktól eltérően a közös agrárpolitikára is kiterjesztenék, így hazánktól a következő költségvetési időszakra akár az agrártámogatásokat is megvonhatnák.
Brüsszel hozzáállása tehát változatlan, ám az amerikai elnökválasztás kimenetele – vagyis az általuk favorizált jelölt helyett Donald Trump győzelme – bizonyosan komoly hatással lesz a Bizottság politikájára, ahogy az is, hogy a tagállami kormányok egyre makacsabbul keresnek saját megoldást egyebek mellett a migráció kezelésének ügyében. Mindeközben az Európai Parlamentben harmadik legnagyobb csoportosulássá váló Patrióták frakció is okozhat kellemetlen pillanatokat Von der Leyennek, különösen egy-egy vitásabb javaslat elfogadásánál. A Bizottság elnökének jövőbeli szerepe kapcsán fontos kérdés, hogy kitart-e a szerencséje és bizánci intrikára hajazó hatalomtechnikai eszközrendszere elegendőnek bizonyul-e ezen akadályok leküzdésére.