A kérdés tehát a következő: mit szólnának az unió úgynevezett „alapító atyái” ahhoz, ami jelenleg történik az unióval? Mit szólnának ahhoz, ahogyan egyfelől nagy erők dolgoznak az Európai Egyesült Államok, vagyis egy szuperbirodalom létrehozásán, s ahhoz, hogy eközben – leginkább a háborúval kapcsolatos ostoba szankciós politika következtében – nem lehet kizárni, hogy az unió rövid- vagy középtávon darabjaira hullik?

 

A válaszom az, hogy már az alapító atyák is megosztottak voltak, s nem lehet úgy tekinteni rájuk, mint akik egységes koncepcióval rendelkeztek Európa jövőjéről. Ellenkezőleg: éppen azok a törésvonalak jellemezték a kezdeti időket is, mint a jelen korunk Európáját. Erős nemzetek, vagy a nemzetek alárendelése egy központi, nemzetek feletti uralom alá.

 

Vagyis, már a kezdetekkor – az Európai Szén- és Acélközösség megalakulásakor, 1951-ben – a politikai és gazdasági eliten belül két csoportra oszlott. Az egyikbe olyan típusú politikai és közéleti személyiségek tartoztak, akik már létükben és beállítottságukban is szupranacionális irányvonalat képviseltek, kevés nemzeti kötődésű világpolgárok voltak. Ehhez a körhöz sorolnám elsősorban gróf Coudenhove Kalergit, Jean Monnet-et, Max Kohnstamm-ot, a feketeöves kommunista Altiero Spinellit (ha a mai politikusokat nézzük, akkor ilyen személy volt Jean-Claude Juncker, de ilyen személy a mostani bizottsági elnök, Ursula von der Leyen, Frans Timmermanns alelnök, és sokan mások, mint Vera Jourova, Helena Dalli, Frank Engel, Guy Verhofstadt – és még sorolhatnánk). Ők, túllépve Európán, valójában világföderalizmust, világkormányzást képzeltek el, s ennek mintegy részeként akarták megvalósítani az Európai Egyesült Államokat, amely építőköve volt globalista elképzeléseiknek. Megközelítésük tehát nem európai, hanem univerzalista volt, nemzetek feletti intézményekben gondolkodtak: számukra a nemzeti kormányok gátat jelentettek céljaik megvalósítása előtt, ezért a nemzeti szuverenitás megszüntetéséért léptek fel.

 

A másik csoportba a meghatározó nyugat-európai országok vezető politikusai, miniszterelnökei, külügyminiszterei stb. sorolhatók, akik szintén hajlottak ugyan a föderalizmus felé, azonban, mint választott politikusoknak, elsősorban a saját országuk jólétéért voltak felelősek. Itt kell megemlíteni Robert Schumann francia külügyminiszter, Konrad Adenauer német kancellár és De Gasperi olasz miniszterelnök neveit. Utóbbiak számára hamar kiderült, hogy a Monnet-i globalista irányvonal a nemzetállami érdekérvényesítést minden átmenet nélkül európai kormányzással kívánja helyettesíteni, ebbe azonban már nem mehettek bele, mert ezzel saját mozgásterüket szűkítették volna be a végletekig, másfelől a belső közvéleménynek és a választói akaratnak is meg kellett felelniük. A föderalista korszellem ellenére arra egyetlen nagy múltú nemzet, központi hatalom sem volt felkészülve, hogy egyik napról a másikra egy masszává gyúrt nemzetközi szervezetben oldódjanak fel.

 

Ebből fakadóan végül nem jött létre Monnet nagy álma, a szuperföderalizmus, helyette egy vegyes rendszerű, föderalista és szuverenista elemeket is hordozó európai intézményrendszer alakult ki, amelyet azonban a jelen korban ismét a Monnet-féle globalisták akarják átalakítani a föderalizmus szellemében.

 

Hozzá kell tenni, hogy az Európai Egyesült Államok terve egyébként az unión kívül álló, globális elitkörök által támogatott, időnként erőszakolt terv is egyben. Azt láthatjuk, hogy mind az ESZAK megalakulásakor, mind napjainkban a globalista elit mintegy „körbefonja” az uniót, s erős hálózatokon keresztül igyekszik akaratát keresztülvinni a szervezeten. (Ilyen például a Vállalkozók Európai Kerekasztala, a Külkapcsolatok Európai Tanácsa, a Soros Györgyhöz köthető álcivil szervezetek, NGO-k, a lobbisták hálózatai, a globális körök érdekeit képviselő tanácsadó cégek, agytrösztök stb.) Az unió tehát önmagában sem szuverén entitás; működését nem pusztán a belső politikai és gazdasági erők befolyásolják, hanem a külső erők is, méghozzá nem kis mértékben. Utóbbi alaposabb feltárására jóval nagyobb figyelmet kell fordítanunk!

 

Így tehát, amikor föderalisták és szuverenisták immáron hetvenéves vitájáról beszélünk, ennek a tétje óriási: az unió széthullása, végletese kiüresedése, vagy megmaradása és megerősödése.

 

Vagyis nekünk nem az alapító atyákhoz való visszatérésben kell gondolkodnunk a „régi szép idők” szellemében – ilyen nem volt –, hanem a már köztük is meglévő föderalista-szuverenista törésvonal közti küzdelmet kell eldöntenünk az utóbbi, az erős nemzetek alkotta unió irányába. Vagyis nem a régire, hanem egy új európai szövetség megkötésére van szükség.

 

És hadd fejezzem be egy saját bon mot-val: az unió vagy szuverén államok laza gazdasági-kereskedelmi szövetsége lesz, vagy nem lesz!