Andreas Reckwitz: A szingularitások társadalma – A modernitás szerkezetváltozása

Andreas Reckwitz (1970-) a kortárs német szociológia egyik meghatározó társadalomelméleti gondolkodója. Munkásságának középpontjában a modernitás kulturális szerkezetváltozása, a társadalmi gyakorlatok elmélete, a szubjektumformák történeti átalakulása, valamint a késő modern társadalmak új egyenlőtlenségi és elismerési konfliktusai állnak.[1] A bonni, hamburgi és cambridge-i tanulmányok után Reckwitz a német társadalomelmélet nemzetközileg is ismert képviselőjévé vált; jelenleg a berlini Humboldt Egyetem Általános Szociológia és Kultúraszociológia professzora. 2019-ben elnyerte a Német Kutatási Alapítvány Gottfried Wilhelm Leibniz-díját, amelyet a kortárs társadalmak kulturális és strukturális átalakulásáról adott nagy hatású elemzéseiért ítéltek oda számára.

Idén magyarul is megjelent fő műve, a mintegy 400 oldalas A szingularitások társadalma – A modernitás szerkezetváltozása című monográfia. Az első fejezetben található a mű alapkérdése, amely a modernitás szerkezeti átrendeződésére irányul, egészen pontosan arra, hogy miként vált az egyediség, az eredetiség és a különlegesség a társadalmi értéktermelés központi elvévé. Reckwitz a szingularitás fogalmával írja le azt a pótolhatatlan, sajátos és kiemelkedő minőséget, amely személyekhez, javakhoz, helyekhez, eseményekhez, életstílusokhoz és kulturális teljesítményekhez kapcsolódik. Fő állítása szerint a klasszikus modernitás szabványosító, racionalizáló és homogenizáló intézményei után a késő modernitásban a társadalmi gyakorlatokat egyre inkább a különlegesség létrehozása és felértékelése jellemzi. A szerző ezt a folyamatot szingularizációnak nevezi, ezzel túllépve az individualizáció mára elavult, a 21. századi komplexitást kevésbé magyarázó fogalmán. Reckwitz így egyszerre képes leírni a gazdaság kulturális fordulatát, a munka világának kreativitásközpontú átalakulását, a digitális nyilvánosság önreprezentációs logikáját, az új középosztály életvezetési normáit és a politika kulturalizálódását – tehát a hagyományos gazdasági konfliktusok mellett egyre nagyobb szerepet kapnak az az életmód, az értékrend és a társadalmi elismerés körüli viták.

A mű második fejezete a gazdaság kulturális átformálódásának leírását tárgyalja. A posztindusztriális kapitalizmusban a javak értékét egyre kevésbé puszta használati funkciójuk, sokkal inkább esztétikai megformáltságuk, marketingelt történetük és a hozzájuk kapcsolódó életstílus-ígéret határozza meg. E logikát példázza a Coca-Cola Taste the Feelingszlogenje is, amely a terméket nem csupán fogyasztási cikként, hanem egy érzés, hangulat és közösségi élmény hordozójaként jeleníti meg. Az adott termék, a szolgáltatás és a fogyasztói élmény különlegessége válik piaci előnnyé, így a kulturális kapitalizmus a jelenkori értéktermelés meghatározó formájaként jelenik meg. A könyv részleteiben mutatja be, hogy a márka jelölések, az autenticitás, az egyedi életstílus és a fogyasztói önformálás miként fonódik össze a gazdasági sikerrel. Más szavakkal, a gazdasági érték mind nagyobb része nem a tárgy puszta használhatóságából, hanem annak kulturálisan előállított megkülönböztethetőségéből származik.

Hasonlóan fontos megállapításokat tartalmaz a munka világáról szóló harmadik fejezet. Reckwitz értelmezésében a késő modern munkavilágában egyre erősebb elvárásként jelenik meg a kreativitás, a rugalmasság, az eredetiség és a sajátos szakmai profil tudatos kialakítása. A projektmunka, a startup-kultúra, a szabadúszó lét és a kreatív iparágak olyan közeget teremtenek, amelyben a szakmai tevékenység az önmegvalósítás elsődleges terepévé válik. A szerző érzékletesen elemzi ennek ambivalens következményeit, hiszen a kreatív munka ígérete sajátos vonzerőt kap, miközben sokak számára fokozott bizonytalanságot, önmenedzselési kényszert és teljesítményterhet eredményez.

A digitalizációról szóló negyedik fejezet a szingularizáció technológiai infrastruktúráját tárja fel. A közösségi média, valamint a különböző online terek a személyes láthatóság, az önreprezentáció és a folyamatos értékelhetőség új lehetőségeit – vagy kényszereit – hozzák létre. A lájkok, követők és rangsorok, valamint az algoritmusok által közvetített értékelések számszerűsítik a különlegességet. Így az, ami elvileg egyedi és összehasonlíthatatlan volna, a digitális térben mégis összehasonlítható formában jelenik meg. Reckwitz metrikus szingularizációról szóló gondolata a könyv egyik legerősebb – és véleményem szerint leginkább ellentmondásos – újítása, mely szerint a késő modern társadalom az egyediséget értékeli, majd pedig ezt számszerű mutatókba rendezi – tehát a szingularitás így paradox módon elveszíti összehasonlíthatatlanságát és egyediségét. 

A kötet ötödik fejezete a napjainkat is jellemző társadalmi átalakulás egyik meghatározó ágensét, az új középosztályt járja körbe. A szerző ezt a réteget magas kulturális tőkével, nagyvárosi létformával, jó mobilitási lehetőségekkel, erős önmegvalósítási igénnyel és autentikus életvezetési törekvéssel jellemzi. Reckwitz szerint e csoport hordozza leginkább a szingularizáció értékrendjét. Elemzése fontos magyarázatot kínál a kortárs társadalmak új konfliktusaira is, ugyanis a társadalmi megbecsülés rendjének átalakulása, a város és vidék közötti távolság, az új középosztály felemelkedése okozta feszültség, valamint a populizmus kulturális háttere ebben a keretben egyetlen összefüggő jelenségként válik értelmezhetővé.

A politikáról szóló hatodik fejezet a könyv egyik legizgalmasabb része. Reckwitz szerint a késő modern politika egyre inkább az eltérő kulturális identitások, életformák és elismerési igények körül szerveződik. A társadalmi konfliktusok nyelve átalakul, mivel a gazdasági érdekek mellett az életstílus, a kulturális hovatartozás és a kialakított identitás elismerése válik döntővé. A szerző így a populizmust is a szingularizáció társadalmi ellenhatásai felől értelmezi. Különösen azoknak a csoportoknak a frusztrációja válik itt jelentőssé, amelyek saját életformájuk leértékelődését tapasztalják.

A könyv erőssége az átfogó makroszociológiai ív, amely révén a szerző összekapcsolja a kulturális kapitalizmus, az individualizáció, a digitalizáció, a középosztályosodás és a politikai polarizáció összefüggő folyamatait. Kritikai észrevételként leginkább a szingularizáció fogalmának helyenként túlzottan átfogó és elvont jellege említhető, amely néhol csökkenti az elemzés fogalmi pontosságát. Mindemellett a kötetet a liberális gondolkodási stílus hatja át, amely a szingularizációval szembeni társadalmi ellenállást többnyire a populizmus fogalmán keresztül képes csak megragadni.Ennek következtében a könyv hajlamos kevésbé komolyan venni azokat a közösségi, hagyományelvű vagy szuverenitásközpontú alternatívákat, amelyek nem egyszerűen a modernizáció veszteseinek ressentiment-jéból, hanem eltérő logikával felépített társadalomképből fakadnak. 

Összességében A szingularitások társadalma megkerülhetetlen, de egyáltalán nem az egyetlen olvasásra érdemes mű a késő modern társadalmak kulturális és strukturális átalakulásának megértéséhez. A kötet legfontosabb hozzájárulása a kortárs szociológiai diskurzushoz – minden vakfoltja ellenére, beleértve azt is, hogy kevéssé reflektál az egyediség felszabadító logikájának árnyoldalaira mint a közös normák, a stabil intézményi keretek és a hagyományok által nyújtott orientáció meggyengülésére – annak kimutatása, hogy az egyediség kultusza a késő modernitásban társadalomszervező erőként is működhet.