Hans Freyer: Revolution from the Right

Jobboldali forradalom, avagy a konzervatív jövőidő

Hans Freyer: Revolution from the Right. Perth: Imperium Press, 2023.

A szociológiai gondolat és a konzervatív politikai képzelet összefonódása ritka, ám különösen termékeny pillanat a modern eszmetörténetben. Hans Freyer német szociológus munkássága e metszéspont egyik legizgalmasabb példája. Freyer 1887-ben született Lipcsében, és később ugyanott vált a szociológia meghatározó képviselőjévé; 1925-től a lipcsei egyetem első szociológiai tanszékének vezetőjeként dolgozott. Gondolkodását a korszakban igen népszerű életfilozófia, valamint Georg Wilhelm Friedrich Hegel, Georg Simmel és Wilhelm Dilthey szellemi öröksége, továbbá a két világháború közötti konzervatív forradalom szellemi közege formálta. 

A konzervatív forradalom a két világháború közötti német politikai és szellemi élet egyik meghatározó irányzata volt. Képviselői elutasították a liberalizmust, a parlamentáris demokráciát és a felvilágosodás egyenlőségelvű örökségét, ugyanakkor nem egyszerűen a régi monarchikus rend visszaállítására törekedtek. Gondolkodásuk középpontjában egy új, erős, organikus politikai közösség megteremtése állt, amelyben a nemzet, a nép, az állam és a történeti hagyomány új egységbe rendeződik. A konzervatív forradalom eszmeirányzata szerint a modern polgári társadalom széttöredezetté, individualistává és gyökértelenné vált. Ezzel szemben olyan politikai formát kerestek, amely képes meghaladni a liberalizmus társadalmi széthullását, valamint a marxizmus osztályharcos világképét. Az irányzat gondolkodói közé szokás sorolni többek között Arthur Moeller van den Bruckot, Ernst Jüngert, Carl Schmittet és Hans Freyert. Bár nézeteik olykor jelentősen eltértek egymástól, közös vonásuk mégis abban ragadható meg, hogy a modernitás válságára nem a régi rend puszta restaurációjával, hanem egy új, jobboldali modernitás konstruktív politikai víziójával kívántak válaszolni. 

Hans Freyer Revolution von Rechts című műve eredetileg 1931-ben, angolul (Revolution from the Right) pedig 2023-ban jelent meg az Imperium Press gondozásában, Victor Van Brandt fordításában. Az eredetileg 1931-ben publikált Revolution von Rechts az angol kiadásban 60 oldalon, bevezetéssel együtt öt fejezetre tagolódik.

Freyer az első fejezetben úgy mutatja be a jobboldali forradalmat, mint a polgári társadalom belső válságából kibontakozó új történelmi frontot. Értelmezése szerint a polgári társadalom válságba jutott, miközben a 19. századból örökölt politikai fogalmak egyre kevésbé ragadják meg az első világháború utáni társadalmi és kulturális átalakulás lényegét. A polgárságés a proletariátus, az osztályharc, a haladás és a reakció fogalmai elveszítették korábbi magyarázó erejük jelentős részét. Ebben az összefüggésben a jobboldali forradalom olyan formálódó történelmi mozgásként jelenik meg, amelynek társadalmi előfeltételei már adottak, világos önértelmezése és szervezett politikai alakja azonban még kialakításra vár. Freyer ezért különös hangsúlyt helyez a mozgalom politikai öntudatának megteremtésére. Elhatárolja ezt a törekvést a régi jobboldal restauratív, monarchista, nagytőkés és kispolgári céljaitól, mivel a jobboldal szerepét korszakalkotó történelmi erőként gondolja el. 

A második fejezet a forradalom fogalmát járja körbe. Freyer itt azt vizsgálja, mitől válik egy társadalmi átalakulás valódi forradalommá. Kiindulópontja a 19. század, amelyet a polgári társadalom állandó belső megrázkódtatásaként ír le. Értelmezése szerint ezt a korszakot folyamatos társadalmi feszültségek és konfliktusok tarkították, egyfajta permanens forradalom jellemezte. Azonban a német szociológus szemében a forradalom nem pusztán erőszakos hatalomátvétel, ugyanis Freyer szerint valódi forradalom akkor alakul ki, amikor a fennálló társadalmi rend alapjai kiüresednek, miközben az új történelmi elv már testet ölt egy társadalmi erőben. A forradalmár ezért nem egyszerű elégedetlen lázadó, hanem egy új korszak alapelveit megtestesítő személy; aki az egész társadalmi rend alapelvének átalakítását célozza. A szerző meglátása szerint a korábbi forradalmak döntően baloldaliak voltak, amelyek alulról szerveződtek, az elnyomottnak kikiáltott társadalmi rétegek, osztályok vagy tömegek történelmi erejére épültek, és a fennálló uralmi formák felbomlásából nyerték energiájukat. Ez a meghatározás készíti elő a későbbi gondolatmenetet, amely a baloldali forradalmak lezárulása után a jobboldali forradalom új alanyát kívánja megnevezni. 

A harmadik fejezet, folytatva az előző gondolatmenetét, az ipari társadalom attribútumait veszi sorra. Freyer szerint ebben a korszakban a közéletet egyre inkább a gazdaság szervezi, a tulajdon tőkévé, a tulajdonnélküliség proletárhelyzetté, a politika pedig liberalizmussá alakul; ahogy a természet nyersanyaggá, a munka árucikké, az ember pedig a gépi termelés részévé válik. A munkás alakja különös jelentőséget kap, mert benne sűrűsödik össze az ipari társadalom alapellentmondása, miszerint a rendszer munkaerőként kezeli az embert, miközben az ember saját méltóságát és szabadságát kezdi követelni. A szerző ezért nevezi ezt a századot a baloldali forradalom klasszikus korszakának. Ebben a történeti helyzetben a forradalom osztályharcként jelenik meg, mert az ipari társadalom maga termeli ki azt a munkásságot, amely később a rendszer legfőbb ellenerejévé válik. A kommunizmus Freyer értelmezésében annak a helyzetnek az elméleti kifejezése, amelyben az ipari társadalom saját alapjait veszélyezteti. Azonban a liberális kapitalizmus a jóléti állam alapjainak lerakása révén képes volt semlegesíteni és integrálni a munkásságot. Ennek eredményeképp a munkásság a forradalom kirobbantása helyett saját jogainak és jólétének javítását a rendszeren belül maradva volt képes kikényszeríteni. Ez a folyamat végül a tizenkilencedik század forradalmi energiáinak pozitív semlegesítését hozza létre, ezáltal pedig a baloldali forradalom lehetősége elvész – legalábbis Freyer gondolatmenetében.

A negyedik fejezet a proletariátus integrálódásának következményéből vezeti le az új forradalmi alany megjelenését. A szerző szerint a baloldali forradalom ellehetetlenülése egy új történelmi dialektikát nyit meg. A fejezet lényege, hogy az ipari társadalom akkor teljesíti ki saját működési elvét, amikor minden társadalmi csoportot ugyanazon logika szerint kezel, mint érdekek hordozójaként, munkavégzőként, fogyasztóként, illetve intézményesíthető szereplőként. A munkásság, a középosztály, a parasztság és a régi helyi közösségek fokozatosan bekerülnek ebbe a rendszerbe. Freyer úgy látja, hogy az ipari társadalom racionális gépezetté válik, ahol mindent mérhetővé, szervezhetővé és gazdaságilag felhasználhatóvá alakítanak. Ebben a folyamatban a régi társadalmi formák felbomlanak, a kézművesség, a falusi élet és az önálló középrétegek elveszítik korábbi történeti súlyukat. A „nép” fogalma ezért kap központi szerepet. Freyer számára a nép nem egyszerű társadalmi osztály, valamint nem is több réteg alkalmi szövetsége, hanem inkább egy új történelmi alany. A nép magába gyűjti azokat az energiákat, amelyeket a 19. század még osztályharcként értelmezett, de már más irányba fordítja őket. A szerző szerint itt jön létre a jobboldali forradalom alapja, amikor az ipari társadalom által átalakított és elszemélytelenített emberi világ önálló történelmi akarattá szerveződik. Freyer különbséget tesz a „nép” és a 19. századi „nemzet” között. A nemzetet a polgári korszak jellegzetes történeti formájának tartja, amely szorosan összefügg a műveltséggel és a magántulajdonnal. A nép ennél homályosabb és totalizálóbb fogalomként szerepel nála. Egyszerre utal egyfajta történeti erőtartalékra, közös szellemi alapra és forradalmi cselekvőképességre. A „jobboldal” fogalma szintén új értelmet kap. Freyer a jobboldali forradalmat nem a régi rend védelmeként írja le, hanem olyan történelmi mozgásként, amely az ipari társadalom elvével szemben lép fel. A „jobboldalról” érkező forradalom nála azt jelenti, hogy a nép birtokba veszi az ipari világ munka- és termelési eszközeit, majd egy magasabb politikai elv szerint rendezi újra őket. A fejezet végén ez az állam felszabadításának gondolatához vezet, miszerint a jobboldali forradalom célja az állam kiszabadítása abból a társadalmi-gazdasági érdekrendszerből, amely a liberális–polgári korszakban még korlátozta működését. 

Az ötödik fejezet az állam szerepét helyezi a középpontba. Az ipari társadalomban az állam a szerző szerint többnyire közvetítő, kiegyenlítő vagy pótlékszerű intézményként működik. A társadalmi érdekek küzdelmeinek terepévé válik, s csak a különböző osztályok közötti kompromisszumokat testesíti meg. Freyer ezt az állapotot a 19. század politikai örökségeként értelmezi, hiszen a liberális korszak először korlátozta az államot, majd a demokratikus tömegpolitika és az érdekképviseleti rendszer fokozatosan bevonta az állami intézményeket a társadalmi osztályok küzdelmébe. Az állam ebben a helyzetben elveszíti önálló történelmi akaratát, mivel már nem saját akaratát érvényesíti, hanem a különböző társadalmi erők közvetítőtereként működik. Freyer pluralisztikus államnak nevezi ezt a formát, ahol a döntő erő a szervezett társadalmi érdekek sokaságában található, az állami egység pedig inkább technikai és adminisztratív szerepet kap. A jobboldali forradalom első lépése ezért az állam emancipációja. A szerző szerint a nép forradalma az államon keresztül válik történelmi cselekvéssé; a nép szétszórtan ébred fel az ipari társadalom különböző rétegeiben, az állam pedig politikai egységgé és cselekvő akarattá sűríti ezt az erőteret. A forradalmi állam így a nép történelmi akaratának koncentrált formája lesz, amely az ipari társadalom érdekrendszerével szemben a közös történelmi létet állítja előtérbe. Freyer szerint a „jobboldali forradalom” célja az, hogy az állam megerősödjön és önálló, valódi cselekvő erővé váljon, mely aztán újraszervezi a gazdaság, a kultúra és a társadalmi élet más szféráit is. 

Freyer szerint az ember szabadsága csak konkrét politikai közösségben valósulhat meg, tehát az egyén akkor válik szabaddá, amikor részesévé lesz annak a közös akaratnak, amely saját történelmét alakítja. A jobboldali forradalom ezért értelmezésében nemcsak államelméleti, hanem antropológiai fordulat is, hiszen új embertípust feltételez, akit már nem kizárólag az osztályhelyzete vagy gazdasági pozíciója határoz meg. Az ötödik fejezet így a kötet záró és összegző fejezete, amely az állam felszabadítását az ember konkrét-politikai felszabadításával kapcsolja össze.

Freyer munkásságának egyik központi gondolata, amely a Jobboldali forradalom lapjain is végig jelen van, ami a liberális modernitás fragmentáló természetére vonatkozik. Értelmezése szerint a modern liberalizmus feloldja a történetileg kialakult kollektív entitásokat, a társadalmat érdekekre, funkciókra és jogi absztrakciókra bontja, majd e felbomlásból egy új rend igénye emelkedik ki. Freyer számára ez az új rend csak a jobboldalról érkezhet; a konzervatív gondolatnak kell biztosítania azt az integrációs keretet, amely képes politikai formába rendezni a liberalizmus által előidézett töredezettséget. A német szociológus alapintenciója, miszerint miként haladható meg konzervatív módon az a társadalmi széttagoltság, amelyet a liberális modernitás termelt ki – ma is aktuális. Európa jelenlegi válságai e probléma felől is értelmezhetők. A történeti önazonosság meggyengülése, a kontinens nyugati felének demográfiai és kulturális heterogenizálódása, valamint az Európán kívülről érkező népesség integrációjának elégtelensége egyaránt azt jelzi, hogy a liberális politikai nyelv és stratégia nem kínál elég erős közösségteremtő formát. Az ebből fakadó kulturális súrlódások, társadalmi feszültségek és problémák a nyugat-európai ember mindennapi tapasztalatának részévé váltak. E folyamat mögött gazdasági érdekek, társadalmi támogatottságukat vesztett politikai erők, valamint a liberális univerzalizmus téves antropológiai előfeltevései húzódnak meg. Freyer gondolkodásának mai relevanciája abban rejlik, hogy a politikai közösség fennmaradásának feltételét nem az üres jogállami működésben, hanem a közös történeti tudatban, a kulturális önazonosságban és abban az állami cselekvőképességben látja, amely képes a liberalizmus által széttagolt társadalmi valóságot újra egységes politikai renddé formálni.