JEAN THIRIART: EUROPE: AN EMPIRE OF 400 MILLION

Egy európai birodalom víziója

Jean Thiriart: Europe: An Empire of 400 Million, London: Arktos, 2021

Jean Thiriart (1922–1992) belga politikai aktivista és a radikális páneurópai nacionalizmus egyik meghatározó teoretikusa volt. Fiatalkorában baloldali mozgalmakhoz kötődött, majd Belgium német megszállása idején együttműködött kollaboráns szervezetekkel, amiért a második világháború után börtönbüntetésre ítélték. Szabadulását követően egy időre visszavonult a politikától, és az optika, illetve az optometria területén folytatott szakmai tevékenységet, az 1960-as évek elején azonban – a belga kongói és az algériai dekolonizáció hatására – ismét bekapcsolódott a politikai életbe. Nevéhez fűződött a több európai országban működő Jeune Europe mozgalom létrehozása, amely egy egységes, önálló és az Egyesült Államoktól, valamint a Szovjetuniótól egyaránt független európai állam megteremtését tűzte ki célul. Elképzeléseit fő művében, az 1964-ben megjelent Un empire de 400 millions d’hommes: l’Europe című könyvében foglalta össze. Politikailag aktív korszakának lezárulta után is továbbfejlesztette geopolitikai nézeteit, amelyekben az egységes Európa területi kereteit idővel egészen Vlagyivosztokig terjesztette ki. 

Jean Thiriart eredetileg 1964-ben megjelent művének angol nyelvű kiadását az Arktos adta ki 2021-ben, Alexander Jacob fordításában és Constantin von Hoffmeister szerkesztésében. A kötet kilenc fejezetben bontja ki Thiriartnak az európai politikai egységről alkotott koncepcióját, bemutatva annak geopolitikai, államszervezeti, társadalmi és gazdasági alapelveit.

A kötet a vasfüggöny által kettéosztott Európa történelmi és geopolitikai közegében született, központi célkitűzése pedig az európai nemzetek politikai egyesítésének programja volt. Thiriart értelmezésében a nyugati hatalmak Jaltában lényegében átengedték Közép- és Kelet-Európát a Szovjetuniónak, majd később sem nyújtottak érdemi segítséget azoknak a nemzeteknek, amelyek felkeléssel próbáltak szabadulni a szovjet uralom alól — így az 1956-os magyar forradalomnak sem. 

Az első fejezetben Thiriart az általa elképzelt egységes európai állam földrajzi és geopolitikai kereteit ismerteti, amelyek Bresttől Bukarestig, észak–déli irányban pedig Narviktól Athénig húzódtak volna, és több mint négyszázmillió lakost, fejlett ipari infrastruktúrát, jelentős pénzügyi tartalékokat, valamint komoly tudományos és műszaki potenciált fogtak volna össze. E tényezőkből arra következtetett, hogy Európa demográfiai és gazdasági ereje összességében még az Egyesült Államok és a Szovjetunió együttes teljesítőképességét is felülmúlja; gyengeségének alapvető okát pedig a kontinens politikai széttagoltságában jelölte meg. E fragmentáltság a jaltai világrend következménye volt, amely Európát két külső nagyhatalom között osztotta fel. Ennek nyomán Kelet-Európa országai szovjet uralom alá vont európai tartományokká váltak, Nyugat-Európa pedig az Egyesült Államok katonai és gazdasági befolyása alá került. E kettős függésből vezette le a „Se Moszkva, se Washington” külpolitikai alapelvét, amely szerint az egységes európai állam legfontosabb feladata az amerikai és a szovjet befolyás egyidejű felszámolása, végső célja pedig egy fegyveres semlegességre épülő, önálló geopolitikai szerep kialakítása lett volna. 

Thiriart az európai szuverenitás nélkülözhetetlen feltételének tekintette egy önálló európai hadsereg és a hozzá tartozó nukleáris elrettentő erő létrehozását, mivel álláspontja szerint politikai függetlenség katonai önállóság nélkül nem volt elképzelhető. Ebből következően a NATO-t az amerikai ellenőrzés és függés intézményes eszközeként értékelte, a szovjet csapatok kelet-európai kivonását pedig az amerikai katonai jelenlét nyugat-európai felszámolásával kapcsolta össze. A kontinens két nagyhatalmi tömbtől való egyidejű elszakadását olyan fegyveres semlegesség alapjának tekintette, amely lehetővé tette volna, hogy Európa saját érdekeit érvényesítő geopolitikai szereplőként lépjen fel, és megszűnjön más hatalmak ütközőzónája lenni. A közvetlen európai egyesítés programján túl Thiriart egy Bresttől Vlagyivosztokig húzódó kontinentális térség távlati lehetőségét is felvázolta,[1] Oroszországgal azonban csak Kelet-Európa felszabadítása és a szovjet fennhatóság megszüntetése után tartott elképzelhetőnek tartós együttműködést. Egy későbbi európai–orosz partnerség stratégiai alapját mindenekelőtt az ázsiai hatalmak, különösen Kína terjeszkedésének feltartóztatásában látta, így már ebben a fejezetben felismerhetők azok a gondolati elemek, amelyekből később kialakította a Dublin és Vlagyivosztok közötti euro-szovjet birodalom tervét.[2]

A második fejezetben Thiriart az egységes európai állam belső szerkezetét és politikai közösségének alapjait határozza meg. A nemzet létrejöttét egy közösen vállalt történelmi célhoz és sorsközösséghez kapcsolta, a nyelvi, etnikai és öröklött állami határokat pedig másodlagos tényezőként kezelte.[3] Felfogásában a francia, német, olasz, lengyel vagy belga identitás egy nagyobb európai nemzet kulturális összetevője, az európai nacionalizmus pedig a kontinens politikai egyesítésére irányuló, egyfajta jövőorientált akarat. Ebből következően elutasította a történelmi sérelmekre, területi követelésekre és szeparatista törekvésekre épülő nacionalista mozgalmakat, így a breton, baszk, katalán, vallon és szicíliai autonóm törekvésekben sem látott mást, mint Európa további felaprózódását elősegítő szeparatizmust. Thiriart szerint a korabeli államhatárok fennmaradása folyamatosan újratermelte a kisebbségi, nyelvi és területi konfliktusokat, mivel a politikai, etnikai, nyelvi és gazdasági térszerkezetek egymást csak részlegesen fedték. Példaként Elzász, Dél-Tirol, Flandria, Danzig, Antwerpen és Rotterdam esetét hozza fel, bemutatva, hogy egy adott terület politikai hovatartozása, nyelvjárása és gazdasági kapcsolatrendszere igen heterogén is lehet. Az unitárius európai állam e határok politikai jelentőségének felszámolásával teremtett volna egységet: az állampolgárokat közös politikai lojalitás kötötte volna Európához, kulturális, nyelvi és regionális közösségeik pedig továbbra is megőrizhették volna saját hagyományaikat és identitásukat. 

Thiriart három lehetséges integrációs modellt különített el, amelyek közül az első, a konföderáció a nemzeti hadseregek és diplomáciák fennmaradásával továbbra is széles teret hagyott volna a külső hatalmak beavatkozásának; a másodikként szereplő föderáció már közös külpolitikát és haderőt hozott volna létre, ugyanakkor megőrizte volna a tagállamok elkülönült jogrendszereit; végezetül az unitárius berendezkedés pedig egységes hadseregre, diplomáciára, polgári- és büntetőtörvénykönyvre, valamint kereskedelmi szabályozásra és központosított államhatalomra épült volna. Programjában a föderális szerkezet rövid átmeneti szakaszként jelent meg, amely az európai állam teljes politikai és jogi egységének kialakulását készítette volna elő. Történelmi érvelését a francia, a spanyol és a brit államfejlődés példáira alapozta, amelyekben a központosítás erős és hatékony államot hozott létre. Itália és Németország korábbi széttagoltságát pedig a külső függés, a belső megosztottság és a politikai gyengeség történelmi tapasztalataként idézte fel. E gondolatmenet végső következtetése szerint Európa egységes uralmi szerkezetének megteremtése biztosította volna annak lehetőségét, hogy a kontinens önálló akarattal, stabil intézményekkel és saját stratégiai célokkal rendelkező történelmi szereplővé váljon. Thiriart úgy vélte, hogy a kommunizmus politikai és társadalmi vonzerejére egy átfogó, az egész kontinensen alkalmazható társadalomelméletnek kell választ adnia. Ezt az alternatívát európai nemzeti kommunitarizmusnak nevezte, amely a közösségi felelősséget, a politikai egységet és a hierarchikusan szervezett társadalmat egyetlen ideológiai keretbe rendezte. 

A harmadik fejezet a politikai szövetségesek és ellenfelek körét jelöli ki. Thiriart kiemelt szerepet tulajdonított a Kelet-Európából érkező menekülteknek, akiket az európai állam első polgáraiként, jövendő katonáiként és a kelet-európai felszabadító mozgalmak lehetséges vezetőiként ábrázol, ezért számukra azonnali, egész Nyugat-Európára kiterjedő állampolgárságot követelt. A defetizmus a fejezetben politikai bűncselekményként jelenik meg, amelyet Thiriart súlyos állami szankciókkal büntetett volna, a kommunista pártokat pedig külföldi hatalmak ügynökszervezeteinek minősítette, és működésük felszámolását követelte. A társadalom erkölcsi szerkezetét tárgyaló alfejezetek a családi tekintély, a fegyelem, a hagyományos életformák és a katonai kötelesség meggyengülését a nemzeti ellenálló képesség hanyatlásával kapcsolják össze; a szerző a tömegkultúrát, a reklámot, az amerikai filmkultúrát és a fogyasztói életformát pedig az amerikai kapitalizmus bomlasztó eszközeiként illesztette egy átfogó politikai hanyatlástörténetbe. A fejezet végén Thiriart az önálló európai nukleáris haderő szükségességét fejti ki. A NATO-t átmenetileg fenntartható intézményként kezelte, gyors felszámolását ugyanakkor alapvető stratégiai céllá tette.

A negyedik fejezetben Thiriart megkülönböztette az akkori európai intézményrendszert és az általa képviselt forradalmi mozgalmat. A strasbourgi szervezeteket „jogi Európának” nevezte, ezek amerikai védelem alatt működtek, így elfogadva a kontinens Jaltában történt felosztását. Ezzel szemben a „legitim Európa” képviselőit a berlini, poznani és budapesti felkelőkben, valamint az amerikai és szovjet jelenléttel szembeszálló politikai aktivistákban látta. Úgy vélte, hogy az európai kulturális klubok, ifjúsági találkozók és tudományos társaságok önmagukban csupán társadalmi pótcselekvést jelentenek, mivel az európai egység megteremtéséhez szervezett politikai akaratra, fegyelemre és áldozatvállalásra van szükség. Ezzel összefüggésben a parlamentáris demokráciát is alkalmatlannak ítélte a kommunista terjeszkedés feltartóztatására. Álláspontját a prágai kommunista hatalomátvétellel, az 1953-as keletnémet felkeléssel, valamint az 1956-os lengyel és magyar eseményekkel támasztotta alá, amelyekben a nyugati politikai vezetés gyengeségének és cselekvésképtelenségének bizonyítékát látta. A nyugat-európai kormányokat mindenekelőtt azért bírálta, mert nem nyújtottak katonai segítséget a szovjet rendszer ellen fellépő mozgalmaknak. A defenzív politika helyett ezért forradalmi cselekvést, valamint Kelet-Európára irányuló aktív ideológiai és politikai hadviselést sürgetett. Thiriart a kommunitárius Európa ígéretével kívánta megnyerni a szovjet blokk munkásságát és fiatalságát, a felszabadítás stratégiai eszközeit pedig a pszichológiai hadviselés, a felkelések támogatása és az európai nacionalizmus terjesztése jelentette volna.

Az ötödik fejezet alkotja a mű társadalom- és gazdaságelméleti középpontját, amelyben Thiriart három társadalomtípust különít el: a kollektivista rendszert, amely az egyént az állami apparátusnak rendeli alá, az önző társadalmat, amely a magánérdekek korlátlan érvényesülésének kedvez, valamint a kommunitárius berendezkedést, amely a személyes kezdeményezést állami fegyelemmel és közösségi felelősséggel kapcsolja össze. Az emberi szabadság gazdasági feltételeit a tulajdonban és az önálló munkavégzésben látta, mivel az államtól teljesen függő személyt politikailag is kiszolgáltatottnak tekintette. Ezért a magántulajdont széles körben fenn kívánta tartani, a stratégiai ágazatokat pedig állami ellenőrzés alá kívánta helyezni. Ezt a gazdaságpolitikai szemléletet Thiriart a „dimenzionális szabályozás” elvében foglalta össze, amely minden gazdasági tevékenység számára a saját jellegéhez és társadalmi funkciójához igazodó tulajdoni, illetve irányítási formát írt elő. A kommunitárius gazdaság ennek megfelelően ösztönözte volna a versenyt, felszámolta volna a monopóliumokat, a pénzügyi oligarchiák kialakulásának megakadályozását pedig az állam feladatává tette volna. E gazdasági rendszer társadalompolitikai alapját a „deproletarizálás” programja képezte, amely tulajdont, szakmai képzést, politikai felelősséget és társadalmi felemelkedési lehetőséget biztosított volna a dolgozóknak, miközben a pártpolitikától függetlenített szakszervezeteket egységes európai szervezetekbe integrálta volna. Thiriart a vállalatvezetőt és a munkást tényleges gazdasági hozzájárulásuk alapján egyaránt termelőnek tekintette, a társadalmi osztályok helyére pedig a képességre, a teljesítményre és a közösség szolgálatára épülő hierarchiát állított volna, amely valamennyi társadalmi rétegből lehetővé tette volna az elit kiválasztását. E belső gazdasági és társadalmi átalakítást szorosan összekapcsolta az európai szuverenitás megteremtésével, amelynek egyik alapfeltételét a nyersanyagforrásokhoz való hozzáférésben látta. Értelmezése szerint az Egyesült Államok a dekolonizáció folyamatán keresztül vonta ellenőrzése alá Európa korábbi erőforrásait, ezért a Földközi-tenger térsége és Afrika ellenőrzését egyszerre tekintette gazdasági, katonai és társadalompolitikai célnak, a gyarmati viszonyokat pedig az európai önellátás egyik eszközeként kezelte. Az általa elképzelt kontinentális gazdasági tér Nyugat-Európa ipari infrastruktúráját Kelet-Európa mezőgazdasági erőforrásaival kapcsolta össze, és ezzel a viszonylagos autarkia megteremtését, valamint a kontinens külső függőségének számottevő mérséklését szolgálta. 

A hatodik fejezetben Thiriart civilizációelméleti alapokra helyezi politikai programját, amikor a kultúrát teremtő szellemi erőként, a civilizációt pedig ennek anyagi és technikai kibontakozásaként határozza meg,[4] Európát pedig olyan önálló kulturális közösségként írja le, amelynek történeti folytonossága az antik görögségtől a modern természettudományokig ível. A filozófia, a matematika, a művészet, a technika és a tudomány meghatározó eredményeit ehhez az európai fejlődési vonalhoz kapcsolta, az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót pedig az európai civilizációból kialakult, származékos formákként értelmezte. E történelmi teljesítményekre hivatkozva fogalmazta meg Európa vezető szerepének igényét. Gondolatmenetében az individualitás az európai kultúra egyik alapvető tulajdonságává vált,[5] miközben az amerikai társadalmat a fogyasztói konformizmus, a szovjet rendszert pedig az állami kollektivizmus uralmával azonosította. Mindkét berendezkedést olyan rendszerként mutatta be, amely elősegítette a „tömegember” kialakulását. Az európai kommunitárius társadalom feladatát ezért fegyelmezett, önálló és alkotó személyiségek nevelésében jelölte meg.

A hetedik fejezet az európai politikai egyesítés lehetséges útjait vizsgálja. Thiriart már gondolatmenetének kiindulópontján elutasította azt a modellt, amely a kontinenst valamely vezető nemzet hatalmi központja körül szervezte volna meg. Értelmezése szerint Napóleon Franciaországa és Hitler Németországa egyaránt azért vallott kudarcot, mert saját nemzeti uralmát kívánta kiterjeszteni egész Európára. Az új politikai közösségnek ezért már kialakulása során egységes európai jelleget kell öltenie. E koncepció a nemzetet tudatos politikai alkotásként határozta meg, amelynek létrejöttét történelmileg uralkodók, katonai vezetők és szervezett kisebbségek kezdeményezték, a társadalom szélesebb rétegei pedig az állam megszilárdulását követően azonosultak az így kialakított közösséggel. Thiriart ennek megfelelően fokozatos folyamatként képzelte el Európa létrejöttét: kezdetben egy elszánt kisebbség politikai akarata teremtette volna meg az egység alapjait, amely később szerződéses közösséggé, végül megszilárdult és magától értetődő nemzeti valósággá fejlődött volna. E felfogásból következett, hogy a tárgyalásokra, parlamenti kompromisszumokra, kormányközi egyeztetésekre és nemzeti vétójogokra épülő egyesítési kísérleteket életképtelennek tartotta, mivel azok értelmezése szerint fenntartották a kontinens politikai széttagoltságát. Az európai állam létrehozását ezért egy következetesen központosító politikai erő feladatává tette. A Közös Piacot e folyamat fontos előkészítő intézményeként értékelte, mivel a gazdasági integráció fokozatosan lebontotta a belső határokat, közelítette egymáshoz az érdekeket, és megteremtette a politikai egyesítés anyagi feltételeit. Ezt a fejlődést a német vámunió történelmi szerepéhez hasonlította. A római szerződés nyomán kialakult gazdasági rendszer önmagában még nem hozta volna létre az európai államot, ugyanakkor olyan szerkezeti alapot biztosított volna, amelyre egy forradalmi politikai erő felépíthette volna a kontinens egységét.

A nyolcadik fejezet az élcsapat pontos szerepét tárgyalja.[6] Thiriart abból a feltevésből indult ki, hogy az új államok létrejöttét rendszerint egy tudatos, fegyelmezett és cselekvő kisebbség kezdeményezte. A szerző e tétel történelmi igazolását a bolsevik párt, a kínai kommunista mozgalom, a jugoszláv partizánok és különböző nemzeti egyesítő mozgalmak példájában vélte felfedezni. Felfogása szerint az európai pártnak már saját szervezeti felépítésében előre kellett vetítenie a létrehozandó állam egységét, ezért közös tagságra és ideológiára, egységes vezetésre, valamint központosított parancsnoki struktúrára épült volna. E szervezeti modell szigorú kiválasztási eljárást feltételezett, amelyben a pillanatnyi lelkesedésnél nagyobb jelentőséget kapott volna a kitartás, a fegyelem, a megbízhatóság és a hosszútávú elköteleződés. A jezsuita rendet, a szabadkőművességet és a kommunista pártot a feltétlen szervezeti lojalitás példáiként említette, a vezetés rendszerét pedig felülről lefelé építette volna ki. 

Thiriart a politikai hatalom átalakításának egyik lehetséges útját a fennálló rendszer kulcsintézményeinek fokozatos ellenőrzés alá vonásában látta.[7] Elképzelése szerint a sajtó, a szakszervezetek, az ifjúsági szervezetek és az állami intézmények befolyásolása fokozatosan megbéníthatta volna a rendszer működését, ezért ezt az eljárást a gerillaháború politikai megfelelőjeként értelmezte. A stratégia végrehajtásában központi szerepet szánt az élcsapatnak, amelynek történelmi legitimitását tagjai áldozatvállalásából vezette le. E felfogásból bontakozott ki az új politikai arisztokrácia elmélete, amely az elit uralmát erkölcsi szolgálatként határozta meg, kiválasztódását pedig a teljesítményhez, a felelősségvállaláshoz és a személyes helytálláshoz kötötte.

A zárófejezetben Thiriart az emberi minőségben látta a politikai intézmények megfelelő működésének legfontosabb feltételét. Úgy vélte, hogy a jogi és alkotmányos formák értékét végső soron az azokat fenntartó és működtető emberek bátorsága, önfegyelme, szolgálatkészsége és vezetői képessége határozza meg. E felfogás alapján a politikai jogok gyakorlását tényleges erőhöz és közösségi kötelezettségek teljesítéséhez kötötte, ezért a teljes értékű állampolgárságra azt tartotta méltónak, aki vállalja a közösség védelmét, részt vesz terheinek viselésében, és szükség esetén katonai szolgálatot teljesített. Ugyanezen szemlélet alapján utasította el a pacifizmust és a feltétlen toleranciát, amelyeket a politikai önvédelem feladásaként értelmezett. A parlamentáris rendszer bírálatát vezetéselméleti szempontból bontotta ki, mivel a választási népszerűséget alkalmatlannak tartotta a megfelelő politikai vezetők kiválasztására. A természetes vezető legfontosabb tulajdonságai közé az előrelátást, a döntési képességet, a személyes tekintélyt és a veszélyvállalást sorolta, mivel a politikai döntések rendszerint bizonytalan jövőbeli körülmények között és hiányos információk alapján születnek. A vezetés feladatát ezért a közösség fennmaradását és erejét leginkább szolgáló döntés meghozatalában határozta meg. E gondolatmenethez kapcsolódik a fejezet végén bevezetett „antielit” fogalma, amelybe a társadalmi sérelmeikből politikai gyűlöletet kialakító személyeket, a sikertelen értelmiségieket és a közösségi normákat elutasító csoportokat sorolta. Thiriart a kommunista mozgalmak társadalmi bázisát jelentős részben ezekből a rétegekből eredeztette. Értelmezése ugyanakkor a társadalmi konfliktusokat elsősorban pszichológiai eredetű torzulásokra vezette vissza, és kevés figyelmet szentelt azok gazdasági és történelmi összefüggéseinek.

Összességében Thiriart műve a hidegháborús Európa megosztottságára adott ambiciózus és belsőleg következetes politikai válaszkísérletként értékelhető. Jelentősége mindenekelőtt abban áll, hogy az európai integrációt nem pusztán gazdasági együttműködésként, hanem önálló politikai, katonai és geopolitikai cselekvőképesség megteremtéseként fogta fel. Érzékenyen ismerte fel a kontinens politikai széttagoltsága, külső függősége és korlátozott nemzetközi érdekérvényesítő képessége közötti összefüggéseket, és ezek meghaladására átfogó államszervezeti, társadalmi és gazdasági programot dolgozott ki. Koncepciójának sajátossága ugyanakkor, hogy az európai egységet erősen központosított államhatalomhoz, militáns politikai vezetéshez és közös történelmi célhoz kapcsolta, ezért a demokratikus pluralizmusnak és a tagállami önállóságnak viszonylag szűk teret hagyott. Más szavakkal, az egységes külpolitika, hadsereg, jogrend és központosított államhatalom terve a nemzeti döntéshozatalt, a történelmileg kialakult állami kereteket és a népek önrendelkezését egy szupranacionális birodalmi központnak rendelné alá. Bár Thiriart célja Európa amerikai és szovjet függésének megszüntetése, modellje csupán a külső alávetettséget cserélné fel belső centralizációval. Így koncepciója a nemzeti szuverenitást nem megerősíti, hanem egy közös európai hatalmi struktúrában feloldja. Mindazonáltal Thiriart gondolkodása az európai új jobboldal későbbi geopolitikai elképzeléseinek egyik fontos előzményének tekinthető.