RICHARD KILMINSTER EMLÉKÉRE

Richard Kilminster (1942-2026) halálával a brit szociológia egyik meghatározó gondolkodója távozott. Életművének középpontjában a tudásszociológia, valamint Norbert Elias munkásságának értő vizsgálata állt. Munkáit azonban egy ennél tágabb tudományelméleti kérdés is összekapcsolta: miként őrizheti meg a szociológia saját megismerési szempontjait egy olyan közegben, ahol a társadalomtudományi kutatást erőteljes politikai és erkölcsi elvárások övezik. Kilminster munkásságának jelentősége részben abban rejlik, hogy ezt a problémát nem elszigetelt jelenségként, hanem a szociológia történeti fejlődésének összefüggésében vizsgálta. Gondolkodására döntő hatást gyakorolt Norbert Elias. A hatvanas és hetvenes évek erősen átpolitizált brit szociológiai közegében ismerkedett meg a német szociológus munkáival és személyével. Elias tárgyilagos attitűdjében olyan kutatói hivatástudatot fedezett fel, amely a hosszú távú társadalmi folyamatokat állította a vizsgálat középpontjába, miközben tudatos távolságot tartott a napi politikai küzdelmektől. Ez a szemlélet később Kilminster saját munkásságát is meghatározta, különösen a tudományos megismerés és a politikai elköteleződés kapcsolatának elemzésében.

Kilminster visszatérő témája volt a „kritikai” jelző használata a társadalomtudományokban. Megfigyelése szerint a fogalom a kortárs szociológiában fokozatosan olyan jelentésekkel gazdagodott, amelyek már túlmutattak a módszeres elemzésen vagy az elméletek következetes bírálatán. A „kritikai” önmeghatározás sok esetben politikai törekvésekhez köthető állásfoglalást is kifejezett, különösen a baloldali szociológiai hagyomány különböző irányzataiban. Kilminster ezt a jelenséget egyfajta kódrendszerként írta le: a fogalom egyrészt az egyenlőtlenségek, az elnyomás és az igazságtalanság csökkentése iránti általános elköteleződést fejezte ki, másrészt közös identitást teremtett azok között az értelmiségiek között, akik hasonló elméleti nyelvet használtak. E diagnózis középpontjában a tudományos önigazolás problémája állt. Kilminster szerint ugyanis egy kutatási irányzat fogalomhasználata önmagában is erkölcsi legitimitást sugallhat, ha az alkalmazott kategóriák eleve kijelölik a kívánatos társadalmi állapotot. Az emancipáció, a felszabadítás, az egyenlőség, a társadalmi igazságosság vagy a társadalmi átalakulás eszméi könnyen ilyen szerephez juthatnak. Ilyenkor a társadalmi valóság értékelése előre rögzített normatív mércékhez igazodik, a kutatás figyelme pedig elsősorban a hiányokra, az egyenlőtlenségekre és a társadalmi rend igazságtalannak tekintett vonásaira összpontosul. Kilminster e gondolkodásmód történeti gyökereit a hegeli és marxista kritikafogalomban kereste. Értelmezése szerint az eszményített társadalmi állapot olyan viszonyítási pontként működik, amelyhez képest a fennálló intézmények szükségszerűen elégtelennek tűnnek. A szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás tiszta eszményei abszolút mérceként szolgálnak, így a társadalmi intézmények értékelése szinte állandó kritikai pozícióból történik. Kilminster szerint a modern kritikai elmélet egyik alapvető sajátossága éppen ebből a hagyományból érthető meg: az ideális végállapot gyakran nagyobb hangsúlyt kap, mint a történetileg kialakult társadalmi viszonyok tényleges működésének vizsgálata.

A kritikai szociológia elemzése során Kilminster különös figyelmet fordított arra, miként alakul ki a társadalmi elégedetlenség. Úgy vélte, hogy ha a társadalmat folyamatosan egy elérhetetlenül magas normatív mércéhez viszonyítjuk, könnyen háttérbe szorulhatnak azok a történetileg formálódott eredmények, amelyek ténylegesen javították az emberek együttélésének feltételeit. Ennek a jelenségnek a leírására vezette be az „overcritique”, vagyis a túlkritika fogalmát. A túlkritika heves érzékenységgel reagál a társadalmi kudarcokra, az egyenlőtlenségekre és a szenvedés különböző formáira, ugyanakkor hajlamos kevésbé észrevenni azokat a sikereket és eredményeket, amelyek hosszú történeti folyamatok során halmozódtak fel. Kilminster szerint ezek számbavétele nem a fennálló rend igazolását szolgálja, hanem a társadalmi folyamatok tárgyszerű megértésének elengedhetetlen része. Rámutatott arra, hogy az emberi együttélés számos intézménye, normája és viszonylagos egyensúlya nem tudatos tervezés eredményeként jött létre, hanem hosszú, sokszor nem szándékolt társadalmi folyamatok során alakult ki. Éppen ezért a kialakult intézmények hatásai rendszerint túlmutatnak azoknak a szereplőknek az eredeti céljain, akik létrejöttükben részt vettek. Kilminster nagyra értékelte azokat a társadalmi és tudományos eredményeket, amelyek hosszú történeti folyamatok során jöttek létre, és amelyek megőrzése a társadalmi stabilitás fenntartásához is hozzájárulhat. Ezzel összefüggésben bírálta a társadalmi problémák „főbűnöseinek” keresését is. Elias nyomán arra figyelmeztetett, hogy az elemzésekben gyakran megszemélyesített, nagy absztrakciós szintű fogalmak, például a kapitalizmus vagy a modernitás jelennek meg a társadalmi bajok okozóiként. Szerinte az ilyen magyarázatok leegyszerűsítik a társadalmi összefonódások összetettségét. 

Kilminster a baloldali kritikai szociológiával szembeni fenntartásait elsősorban a tudományos megismerés szempontjából fogalmazta meg. Kilminster szerint a társadalomtudomány értékét az empirikus megalapozottság, a fogalmi pontosság és a meggyőző magyarázatok adják. Norbert Elias nyomán különös jelentőséget tulajdonított annak, amit Elias a detour via detachment, vagyis a távolságtartáson keresztül vezető kerülőút kifejezéssel írt le. E felfogás szerint a kutatónak képesnek kell lennie arra, hogy vizsgálódása során időlegesen félretegye politikai meggyőződéseit és utópikus vágyait. Csak így nyílhat lehetőség arra, hogy a társadalmi jelenségeket azok összetettségében, összehasonlító és empirikus elemzés révén értse meg. A módszer mögött az a felismerés húzódik meg, hogy maga a kiinduló kérdés is átalakulhat a kutatás során. A társadalmi összefüggések tágabb rendszere ugyanis olyan kapcsolódásokat és következményeket tehet láthatóvá, amelyek az eredeti politikai vagy erkölcsi problémafelvetés keretei között rejtve maradtak. Kilminster számára ez a kutatói önfegyelem egyik legfontosabb próbája volt. A társadalomtudósnak mindig számolnia kell azzal a lehetőséggel, hogy az empirikus eredmények saját előfeltevéseinek felülvizsgálatára késztetik. E szemlélet sajátos közéleti felelősségfelfogáshoz is vezetett. Kilminster értelmezésében a jó szociológia képes különbséget tenni a különböző mértékben alakítható társadalmi folyamatok között, figyelembe veszi a beavatkozások nem szándékolt következményeit, és számot vet azokkal az eredményekkel is, amelyek hosszú történeti fejlődés során jöttek létre. A szociológia feladata ebben a felfogásban nem elsősorban a politikai állásfoglalás megerősítése, hanem a társadalmi valóság minél pontosabb megértése.

Richard Kilminster életművének egyik legfontosabb üzenete a szociológiai önfegyelem jelentősége volt. Írásaiban következetesen elemezte azokat a helyzeteket, amikor a tudományos kutatás összefonódik politikai elköteleződésekkel, és különös figyelmet fordított a morális önigazolás tudományos következményeire. Meggyőződése szerint a társadalmi folyamatok megértéséhez történeti érzékenységre, fogalmi pontosságra és türelmes elemzőmunkára van szükség. A társadalmi rendet nem pusztán hatalmi viszonyok vagy normatív eszmék kifejeződéseként értelmezte, hanem hosszú távon kialakuló összefüggések, kölcsönös függések és nem szándékolt folyamatok eredményeként. Ezért hangsúlyozta, hogy a társadalom értékes intézményei és gyakorlatai többnyire nem tervezés útján jönnek létre, hanem nemzedékek tapasztalatainak lassú felhalmozódásából formálódnak. Megértésükhöz nemcsak történeti perspektívára, hanem saját előfeltevéseink folyamatos felülvizsgálatára is szükség van.