Berger Viktor: Az életvilág mediatizálódása

Látlelet a mindennapi élet mediatizálódásáról

Berger Viktor: Az életvilág mediatizálódása, Budapest: L’Harmattan, 2023.

A különböző technológiai eszközök mára a mindennapi élet szerves részévé váltak: rajtuk keresztül szerzünk információkat, tartjuk a kapcsolatot másokkal, jelenítjük meg önmagunkat, valamint a térbeli tájékozódásunkat is segítik. Éppen ezért könnyű természetesnek venni a jelenlétüket, hiszen folyamatosan hatással vannak arra, hogy miképp formáljuk társas kapcsolatainkat, mit tartunk szórakoztatónak, vagy akár fenyegetőnek. Berger Viktor Az életvilág mediatizálódása című kötete ezt a hétköznapivá vált, mégis mélyreható változást állítja vizsgálata középpontjába, miközben arra keresi a választ, miként formálják át a digitális technológiák a mindennapi élet szerkezetét.

Berger Viktor szociológus, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának oktatója. Doktori tanulmányait az ELTE Szociológia Doktori Iskolájában végezte, értekezését 2016-ban védte meg. Kutatásainak középpontjában a szociológiaelmélet, a társadalmi térbeliség, a médiaszociológia és az online társadalmi jelenségek állnak. Korábbi monográfiája, a Térré szőtt társadalmiság 2018-ban jelent meg, elméleti munkásságát pedig 2017-ben a Magyar Szociológiai Társaság Némedi Dénes-díjjal ismerte el.

A kötet 2023-ban jelent meg a L’Harmattan Kiadó gondozásában. A mintegy 177 oldalas kiadvány öt nagy fejezetre tagolódik. Berger már a bevezetésben kijelöli a kötet társadalomelméleti kereteit. Érvelése szerint a klasszikus szociológia a társadalmi rend kialakulását többnyire az emberi cselekvésekből, az interakciókból és a kollektív képződményekből vezette le, miközben viszonylag kevés figyelmet szentelt a kommunikáció technikai közvetítettségének. A szerző ezzel szemben arra hívja fel a figyelmet, hogy a médiumok már a korábbi komplex társadalmak szerveződésében is alapvető szerepet játszottak. Az írás, a nyomtatás és a távolsági kommunikáció fejlődése tette lehetővé a nagy területre kiterjedő, időben tartós társadalmi rendszerek kialakulását és működését. Ennek megfelelően a kötet kiemelt hangsúlyt helyez a technikai eszközök révén lehetővé váló mediatizáció társadalomformáló hatásának feltárására. A médium ugyanis nem pusztán továbbítja az üzenetet, hanem alakítja annak létrehozását és értelmezését, valamint az interakció szerkezetét is. Berger elsősorban a cselekvők tapasztalataira, értelemtulajdonításaira és mindennapi gyakorlataira összpontosít, megközelítése ezért alapvetően fenomenológiai jellegű.[1] Az internet történeti áttekintése az ARPA és az ARPANET hidegháborús fejlesztéseitől indul, majd a TCP/IP-szabvány, a világháló és a kereskedelmi internet kialakulásán keresztül jut el a közösségi média korszakáig. A fejezet az állami finanszírozás, az egyetemi kutatás és a piaci szereplők egymásra épülő szerepét emeli ki. A későbbi időszakban ugyanakkor már a nagyvállalati platformok térnyerése, az algoritmikus tartalomrendezés és a felhasználói adatok gazdasági hasznosítása vált meghatározóvá.

A második fejezet három technikafilozófiai elmélet bemutatásával alapozza meg a digitális életvilág későbbi elemzését. Martin Heidegger értelmezésében a technológia nem pusztán eszközök összessége, hanem sajátos világfeltárási mód. A modern technika a létezőket hozzáférhető, kiszámítható és felhasználható készletként tárja fel, ezáltal az ellenőrzés és az uralom logikáját a természetre, az emberekre és a társadalmi kapcsolatokra egyaránt kiterjeszti. A korai Heidegger szerszámelemzése további fontos felismeréssel szolgál: a megfelelően működő eszköz használat közben visszahúzódik a figyelem hátterébe, és szinte észrevétlenül válik a cselekvés közvetítőjévé. Berger a heideggeri elméletet erőteljes kordiagnózisként értékeli, ugyanakkor rámutat arra is, hogy az egyes technikai gyakorlatok sokféleségét és konkrét társadalmi beágyazottságát csak korlátozottan képes megragadni. Albert Borgmann az eszközparadigma fogalmával írja le a modern technológia működésmódját. A technikai berendezések könnyen és kényelmesen hozzáférhető termékeket, illetve szolgáltatásokat kínálnak, miközben az ezeket előállító összetett gépezet a háttérbe húzódik. Ez a struktúra jelentősen megkönnyítheti a mindennapi életet, ugyanakkor gyengítheti az anyagi környezettel és az embertársakkal folytatott kapcsolattartást. Borgmann az úgynevezett fokális dolgokban és gyakorlatokban látja az értelemteli élet lehetséges forrásait. Ilyen tevékenység lehet például a főzés, a kertészkedés, a futás, az olvasás vagy az asztal körüli társalgás. Ezek a tevékenységek offline jelenlétet, tartós figyelmet, képességfejlesztést és társas bevonódást igényelnek. Berger szerint az online világ értelmezése során Borgmann elmélete elsősorban a fogyasztói logika térnyerésére, a figyelem felszínessé válására, valamint a fizikai és társadalmi környezettől való eltávolodás veszélyére irányítja rá a figyelmet. Don Ihde posztfenomenológiája ezzel szemben a konkrét ember–technika viszonyokat helyezi az elemzés középpontjába. A megtestesülési viszonyban az eszköz beépül a felhasználó testsémájába, ahogyan ez a szemüveg, a játékkontroller vagy bizonyos navigációs eszközök használata során történik. A hermeneutikai viszony esetében az ember a technológia által létrehozott reprezentációkat értelmezi, például egy hőmérő, egy digitális kijelző vagy egy biometrikus adatokat gyűjtő alkalmazás adatait. A mássági viszonyban a technika önállósággal rendelkező, reszponzív partnerként jelenik meg, míg a háttérviszony során észrevétlenül alakítja a tapasztalás körülményeit. Ihde multistabilitásfogalma arra utal, hogy ugyanaz a technikai tárgy különböző társadalmi helyzetekben eltérő jelentéseket és használati módokat kaphat. A technikai intencionalitás ennek megfelelően jelöli ki a valószínű cselekvési irányokat, de nem határozza meg teljesen a felhasználás módját, így teret hagy a társadalmi gyakorlatok változatosságának és kreatív átalakításának.

A harmadik fejezet alkotja a kötet elméleti középpontját. Berger Alfred Schütz, Thomas Luckmann, Nick Couldry és Andreas Hepp munkáira támaszkodva kapcsolja össze az életvilág fenomenológiai fogalmát a mediatizáció elméletével. A fenomenológiai szociológia az életvilágot az értelemteli tapasztalatok magától értetődő horizontjaként értelmezi. A cselekvők típusképzetek, kategóriák, cselekvési minták és gyakorlati tudás segítségével tájékozódnak benne, míg a természetes beállítódás a mindennapi valóság evidens jellegét jelöli. A szemtől szembeni helyzetek gazdag érzéki jelrendszert kínálnak a másik személy szándékainak, érzelmeinek és cselekvéseinek értelmezéséhez. A digitális kommunikáció elterjedésével ugyanakkor megjelenik a mediatizált embertárs alakja, aki nem közvetlen testi jelenlétében, hanem technikai közvetítés révén válik hozzáférhetővé. A fejezet a mediatizáció történetét egymásra épülő hullámok sorozataként mutatja be. A „mechanizáció” korszakában a könyvnyomtatás és a sokszorosítás terjesztették ki az írásos kultúra hatókörét. Az elektrifikáció a távíró, a telefon, a rádió és a televízió hálózatainak kialakulását hozta magával, míg a digitalizáció az internetet tette a különböző médiumok közös infrastruktúrájává. Ez a folyamat a datafikáció, ami a nagy mennyiségű adat gyűjtésének, elemzésének és társadalomszervező felhasználásának térnyerését jelöli. A mély mediatizáció állapotában a társadalmi élet szinte valamennyi területe szorosan összekapcsolódik a digitális infrastruktúrákkal, így azok már nem pusztán közvetítik, hanem egyre inkább alakítják is a társadalmi folyamatokat.

Berger szerint az időbeliség átalakulását az azonnali kommunikáció, az állandó elérhetőség, a párhuzamos tevékenységvégzés és az információs túlterhelés jellemzi. A különböző cselekvések időritmusai egyetlen, folyamatosan kiterjesztett jelenben torlódnak össze. Az értesítések megszakító hatása és az azonnali válaszadás elvárása csökkenti az elmélyülésre és a reflexióra fordítható időt. Ez a folyamat megnehezítheti a tapasztalatok összefüggő elbeszélését, és ezáltal az élettörténeti identitás koherens fenntartását is. Ehhez hasonlóan a térérzékelés is megváltozik, ugyanis a térbeliség átalakulása hibrid terek létrejöttéhez vezet. A cselekvők fizikai tárgyakat, távoli személyek digitális reprezentációit, adatokat és képernyőn megjelenő elemeket kapcsolnak össze egyetlen tapasztalati térben. A találkozások helye és ideje rugalmasabbá, egyúttal hozzávetőlegesebbé válik, mivel a résztvevők útközben is folyamatosan összehangolhatják mozgásukat. A digitális rendszerek emellett a fizikai és virtuális terekhez való hozzáférést is szabályozzák algoritmusok, adatbázisok és különféle azonosítási eljárások révén.

Az adatok társadalmi szerepét egyre inkább az automatizált tudásképződés határozza meg. A platformok folyamatosan rögzítik a kereséseket, a kattintásokat, a helyváltoztatásokat, a vásárlásokat és a kommunikáció során keletkező digitális nyomokat. Ezekből olyan társadalmi tudás jön létre, amely elsősorban az adatokat kezelő szervezetek szempontjaihoz és érdekeihez igazodik. Az algoritmusok tartalmakat rangsorolnak, kapcsolatokat és partnereket ajánlanak, kockázatbecslést végeznek, valamint hozzáférési lehetőségeket értékelnek fel vagy éppen le, ezáltal közvetlenül is alakítva a cselekvők döntéseit és mozgásterét. Ez pedig hatással van az emberek önképére is. Az én mediatizálódásával az önábrázolás, az énelbeszélés és az identitásképzés korábban nem tapasztalt mértékben válik láthatóvá és hozzáférhetővé. A blogok, a közösségi médiában közzétett bejegyzések, a fényképek és a videók tartós digitális nyomokat hagynak, amelyek az önbemutatás és az önértelmezés részévé válnak. Az elképzelt közönség, valamint a lájkok, megosztások és hozzászólások már a tartalmak létrehozásának folyamatában formálják az önreprezentációt. Ennek következtében a külső visszajelzések egyre nagyobb szerepet kapnak az identitás alakításában. A digitális jelenlét így egyre kevésbé opcionális, helyette egyre inkább a társadalmi cselekvés egyik szükséges feltételévé válik.

Berger különbséget tesz a médiaalapú és a mediatizált csoportok között. A médiaalapú közösségek kizárólag digitális platformok közvetítésével jöhetnek létre; ebbe a körbe sorolhatók például az online szerveződő rajongói közösségek, a gamer szubkultúra és a fórumok köré szerveződő csoportok. A mediatizált kollektívumok ezzel szemben már a digitális technológiák elterjedése előtt is léteztek, működésükben azonban mára meghatározó szerepet töltenek be az online kommunikációs eszközök és infrastruktúrák. A datafikáció mindemellett olyan aggregátumokat is létrehoz, amelyek tagjait nem közös identitás vagy kölcsönös összetartozás, hanem vállalati kategorizáció, algoritmus alapú besorolás vagy marketinges szándék kapcsolja össze.

A negyedik fejezet az előző részekben kidolgozott elméleti fogalmakat konkrét életvilágbeli területek elemzésére alkalmazza. Az online jelenlét vizsgálata a jelenlétkutatásra, a relacionális térelméletre, valamint a zárt értelemtartományok fenomenológiájára támaszkodik. Eszerint a jelenlét nem egységes és változatlan állapotként, hanem különböző intenzitási fokozatokban valósul meg: megjelenhet testi észlelésként, cselekvési bevonódásként, társas közelségként vagy akár intenzív hiperjelenlétként is.[2]

Berger külön vizsgálja az online videójátékokat, mert ezek sajátos értelemtartományokat alkotnak, amelyek önálló szabályokkal, időrenddel, célokkal és társas szerkezettel rendelkeznek. A játékos az avatárt saját cselekvő testének kiterjesztéseként érzékelheti, miközben a kontroller, a képernyő, a fizikai környezet és a virtuális játékvilág együttesen hozza létre a játék hibrid terét. Az e-sportolók esete különösen jól szemlélteti ezt a folyamatot, hiszen teljesítményük testi habitualizációt, gyors reakciókat, csapaton belüli összehangolódást és tartós elköteleződést követel. A szerző mindemellett a videótelefonálást is vizsgálja, ami két egymástól távoli fizikai környezetet kapcsol össze. A résztvevők a képernyő, a hang és saját közvetlen környezetük együttes érzékelésével közös társas teret hoznak létre. A Zoomon és más hasonló platformokon zajló interakciók ugyanakkor fokozott önmegfigyelést, korlátozottabb testmozgást és a kommunikációs jelek tudatosabb értelmezését igénylik. Ezek a sajátosságok tartós használat esetén hozzájárulhatnak az úgynevezett Zoom-fáradtság kialakulásához. A közösségi médiában ezzel szemben elsősorban a társas jelenlét, az állandó elérhetőség és a folyamatos tartalomáramlás tapasztalata kerül előtérbe.

A fejezet második nagy egysége Erving Goffman dramaturgiai szociológiájának fogalmait alkalmazza a mediatizált interakciók értelmezésére. Az okostelefonok a nyilvános terekben bevonódási pajzsként működhetnek: használatuk azt jelzi a környezet számára, hogy tulajdonosuk pillanatnyilag korlátozza a személyes kommunikációs kezdeményezések lehetőségét. Hasonló szerepet tölthet be a fejhallgató viselése is, amely nemcsak a külső ingerek kizárását szolgálja, hanem a másoktól való távolságtartás szándékát is közvetítheti. Míg ezek az eszközök elsősorban a közvetlen interakcióból való részleges kivonulást teszik lehetővé, a közösségi média éppen ellenkező irányú folyamatot indít el: egyre több lehetőséget teremt önmagunk bemutatására, és a közzétett tartalmakat hosszú időre megőrzi.[3] A színházi alakítás logikája mellé így a kiállítás logikája társul. A felhasználók rögzített fényképeket, videókat, bejegyzéseket és hozzászólásokat tárnak különböző, gyakran csak elképzelt közönségek elé. A tartalmak elérhetősége, kereshetősége és algoritmikusan szabályozott láthatósága növeli az önbemutatás tudatosságát és megtervezettségét. A számszerű visszajelzések, például a kedvelések, a megosztások és a követőszámok a népszerűség, a vonzerő és a társadalmi érték mutatóivá válhatnak. A platformok vizuális kultúrája ezáltal közvetlenül is alakíthatja a testképet, az önértékelést és a társadalmi összehasonlítás gyakorlatait. A Tinder ennek a platformok által formált önbemutatásnak egy sajátos és kiélezett esetét jeleníti meg. Berger itt azt mutatja be, hogy a technikai felület logikája a kapcsolatteremtés módját és az egymásról kialakítható benyomásokat is átszervezi. A gyors lapozásra és vizuális értékelésre épülő swipe-logika leszűkíti a másik személyről hozzáférhető információk körét, miközben felgyorsítja a döntéshozatalt. A profilokban gyakran hagyományos nemi szerepek, státuszjelzések, valamint a fizikai vonzerőre és az életmódra utaló motívumok szervezik az önbemutatást. A platform működésmódja azonban nem határozza meg egyértelműen a kapcsolatok kimenetelét, és nem zárja ki a tartós viszonyok kialakulását sem. A használat eredményét jelentős mértékben alakítják a felhasználók céljai, kommunikációs stratégiái és digitális kompetenciái.

A fizikai és az online világ határterületét a self-tracking és a GPS-alapú navigáció esetei világítják meg. A biometrikus adatokkal operáló alkalmazások kvantifikált adatokat hoznak létre az emberi test, a mozgás, az alvás, vagy akár a fizikai teljesítmény nyomon követése érdekében. Ezek az adatok nagyobb fokú kontrollt jelenthetnek az adott egyén élete kapcsán, ugyanakkor normatív mércéket is közvetítenek az egészségről, a produktivitásról és az ideális testről. Az önmegfigyelés így egyszerre válhat az önreflexió és az önfegyelmezés eszközévé. Berger szerint hasonlóan kettős hatást gyakorol a GPS használat is, ugyanis csökkentheti a környezet részletes észlelését, valamint az önálló útvonaltanulás intenzitását. Ezzel párhuzamosan azonban új, technikailag közvetített térérzékelési formák is kialakulnak. A felhasználó saját helyzetét útvonalak, távolságok, várható érkezési idők és digitális utasítások összefüggésében tapasztalja meg. Berger ezt a folyamatot a hibrid terekbe való beágyazódásként értelmezi. A technológia mértékletes és reflektált használata ugyanakkor lehetővé teheti a digitális segítség és az önálló térbeli tájékozódás összehangolását.

A zárófejezet összegzi a kötet legfontosabb elméleti eredményeit. Berger következtetése szerint a mediatizáció alapvetően átalakítja a tudás létrejöttének módját, az idő és a tér megélését, az identitás felépítését, valamint a társas kapcsolatok szerkezetét. Az online világok nem pusztán a fizikai valóság másodlagos vagy kevésbé valóságos kiegészítései, hanem a cselekvők számára önálló interakciós közegeket alkotnak, amelyek valós érzelmi, gazdasági és társadalmi következményekkel járnak. Ebben a megváltozott kommunikációs rendszerben a szemtől szembeni találkozás már nem az interakció kizárólagos vagy magától értetődően elsődleges formája, hanem a társas érintkezés egyik lehetséges módjaként jelenik meg.

Az autenticitás minimális követelményeit Berger Jürgen Habermas és Heidegger gondolatai alapján dolgozza ki. A habermasi megközelítés az önismeret, az őszinte önkifejezés, a kölcsönös megértés és az egyenrangú kommunikáció jelentőségét hangsúlyozza. Az autentikus cselekvés e felfogásban feltételezi, hogy az egyén képes számot adni saját szándékairól, nyitott mások nézőpontjára, és nem pusztán stratégiai céljai megvalósításának eszközeként tekint kommunikációs partnereire. A heideggeri értelmezés ezzel szemben az önálló választás, a társadalmi rutinokra és konvenciókra irányuló reflexió, valamint a mindennapi szétszórtsággal szembeni ellenállás fontosságát emeli ki. Ehhez hozzátartozik a fecsegés, a céltalan kíváncsiság és az állandó figyelmi szétszóródás korlátozása is.

Az autentikus élet maximális követelményei ennél összetettebb életvezetési ideált rajzolnak ki. Ide tartozik a koherens élettörténet kialakítása, a végesség tudatosítása, a választott célok melletti elköteleződés és kitartás, valamint a testi és gyakorlati képességek elmélyítése. Ugyancsak lényeges a világ új rétegeinek kreatív feltárása, vagyis az a képesség, hogy az egyén ne csupán fogyasztóként használja a technológiát, hanem új tapasztalatok, tudásformák és cselekvési lehetőségek kialakítására is képes legyen. Az autenticitás ugyanakkor nem kizárólag egyéni teljesítmény, hanem társas beágyazottságot is feltételez. Ezért meghatározó szerepet kap benne a közösségi hovatartozás, a kölcsönös felelősségvállalás és a mások iránti szolidaritás.

A kötet nem vezet sem technológiai optimizmushoz, sem egyértelmű kultúrkritikai elutasításhoz. Berger nyitva hagyja a fő kérdést, ugyanis az internet hatását nem önmagában a technológia, hanem a használat módja, a felhasználók önismerete, kommunikációs kompetenciája és társadalmi helyzete alakítja. A digitális platformok elősegíthetik a figyelem széttöredezését, a megtévesztő önábrázolást és a kapcsolatok instrumentalizálódását. Ugyanakkor a mértéktartó és tudatos használat támogathatja az önismeret elmélyítését, a tartós kapcsolatok fenntartását, a közösségi részvételt és az egyéni képességek kibontakoztatását. Az autentikus digitális élet lehetősége ezért nem magától értetődő adottság, hanem gyakorlati, kulturális és társadalmi feltételekhez kötött teljesítmény.

A kötet egyik fontos felismerése, hogy a digitális technológiák használatát nagyrészt azok a kulturális minták, közösségi kötelékek és erkölcsi normák alakítják, amelyekbe az egyén beleszületik. Minden új technika megbontja a társadalmi élet korábban kialakult egyensúlyát, ezért jelentőségét végső soron az dönti el, hogy milyen célok szolgálatába állítják, és milyen közösségi rendbe illesztik. A digitalizáció különösen a figyelem, a hűség, a kölcsönös felelősség és a nemzedékek közötti kapcsolatok teherbírását teszi próbára. Az autentikus digitális jelenlét tudatos technológiahasználatot, önfegyelmet és tartós elköteleződést kíván. A digitális eszközök társadalmi értékét ezért az mutatja meg, hogy mennyiben erősítik az emberi együttélés kialakult formáit és a közösség fennmaradását.