Bognár Bulcsu: Vallás és társadalom Európában

A vallás térbeli újrarendeződése

Bognár Bulcsu: Vallás és társadalom Európában. A társadalmi terek, a politikai diskurzus és a vallásosság kapcsolata. Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2026.

Bognár Bulcsu 2026-ban megjelent, mintegy 221 oldalas kötete azt vizsgálja, hogy az egyházi vallásosság visszaszorulása mellett miként él tovább a transzcendencia iránti érdeklődés, hogyan terjednek a személyes spiritualitás különböző formái, és miként növekszik a vallási identitás politikai jelentősége bizonyos társadalmi összefüggésekben. A könyv központi állítása szerint a jelenkori vallásosság átalakulása szorosan összefügg a társadalmi terek szerkezetének módosulásával.

Bognár Bulcsu szociológus, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Karának oktatója. Munkásságának meghatározó vonulatát a társadalomelmélet, a vallásszociológia, a politikai szociológia és a térszociológia kérdésfelvetéseinek összekapcsolása adja. Tanulmányaiban kiemelt figyelmet szentel a vallásosság átalakulásának, a társadalmi térszerkezet változásainak, az értékrend és a politikai preferenciák összefüggéseinek, valamint a spiritualitás individualizálódó formáinak. 

A kötet két nagy egységre tagolódik. Az első rész négy társadalomelméleti fejezete a hibrid terek kialakulását, a testre összpontosító spiritualitást, a vallás morális geográfiáját,[1] valamint a vallásosság és az önkéntesség változó kapcsolatát tárgyalja. A második rész négy empirikus elemzése Kelet-Közép-Európa vallásos életvilágával, a meleg emberek társadalmi megítélésével, a magyarországi „moralizálás nélküli hittel”, továbbá a vallásosság és az autoriter politikai vezetés kapcsolatával foglalkozik. Bognár megközelítésének újdonsága abból fakad, hogy a vallásszociológiai kutatásokban meghatározó időbeli folyamatok mellé a térbeli viszonyok elemzését helyezi.[2] A szekularizáció, az individualizáció és az intézményes vallásosság gyengülése így térszerkezeti változásként is értelmezhető. A társadalmi terek az emberi cselekvések eredményeként jönnek létre, majd kialakult szerkezetük visszahat a tapasztalatokra, az identitásokra és az értékválasztásokra. A könyv e kölcsönhatás következményeit követi végig a személyes spiritualitástól az önkéntességen át a politikai pártok iránti elköteleződés témájáig.

Bognár Bulcsu kiindulópontja szerint a társadalmi terek szerkezete aktívan formálja a vallási tapasztalatot, miközben a vallásos cselekvések maguk is részt vesznek e terek létrehozásában és átrendezésében. A modernitás szekularizált nyilvánossága a vallásosságot elsősorban a magánélet és a „morális közösségek” területére szorította, a posztmodern társadalom cseppfolyósabb és átjárhatóbb térviszonyai viszont ismét szélesebb nyilvános megjelenést biztosítanak számára. Az intézményes vallási autoritások gyengülése megnöveli a személyes választás szerepét, és elősegíti a különböző hagyományok elemeiből felépülő, úgynevezett patchwork-vallásosság terjedését. A szakrális és a profán terek kölcsönös áthatása egyszerre jelenik meg a vallási tartalmak nyilvános térnyerésében, valamint a hagyományos szakrális helyek kulturális és közösségi funkcióinak átalakulásában. Az online kommunikáció tovább erősíti ezt a tendenciát, mivel transznacionális vallási tartalmakat, új közösségi formákat és személyre szabott spirituális gyakorlatokat tesz hozzáférhetővé. Bognár szerint a kortárs vallásosság megértéséhez elengedhetetlen a társadalmi térszerkezet változásainak vizsgálata, hiszen ezek alapvetően alakítják a vallási identitást, a transzcendens tapasztalat formáit és a vallás társadalmi integrációban betöltött szerepét.

A szerző a térbeli fordulat és a fenomenológia[3] fogalmi keretében vizsgálja a spiritualitás individualizálódását, valamint a test felértékelődését a kortárs vallási élményben. Bognár Bulcsu érvelése szerint a szakrális és szekuláris terek határainak elmosódása hibrid társadalmi tereket hozott létre, amelyek relativizálták az intézményi vallásosság autoritását, és szélesebb mozgásteret biztosítottak az egyéni értelemadás számára. A vallásos személy egyre inkább saját preferenciái, testi érzékletei és jólléti igényei alapján választja ki a számára jelentős transzcendens tartalmakat, miközben az online terek és a globális kulturális áramlások tovább erősítik a vallási szinkretizmust. A fejezet központi fogalma, a testre fókuszált spiritualitás olyan holisztikus szemléletet jelöl, amely test és lélek egységéhez, a belső harmónia megteremtéséhez, valamint a fizikai és mentális egészség helyreállításához kapcsolja a szakrális tapasztalatot. Az ima, a meditáció, a jóga, a különféle gyógyító eljárások és a testet alakító gyakorlatok ebben az összefüggésben az önértelmezés és az öngyógyítás eszközeivé válnak. A fenomenológiai elemzés a testet a szakrális téridő létrehozójaként és a transzcendens élmény elsődleges helyeként értelmezi, amely lehetővé teszi a hétköznapi valóságból a vallás értelmileg zárt szubuniverzumába történő átlépést. A testi észlelésre épülő spiritualitás az identitás formálódását, a túlvilághoz fűződő viszony átalakulását és a karizma szubjektivizálódását is meghatározza. A második fejezet fő tézise szerint a test „posztmodern rehabilitációja” a társadalmi térszerkezet átalakulásából következik, és a jelenkori vallásosság dinamikus, kereső, személyes tapasztalatokra épülő formáját alapozza meg.

A kötet harmadik elméleti fejezete azt vizsgálja, miként alakítják át a térszerkezeti változások a vallás morális üzenetét és a vallásos emberek értékorientációját. Bognár Bulcsu a térbeli fordulat perspektívájából indul ki, és abból a feltevésből, hogy a társadalmi cselekvés közegei aktívan formálják a jóról, a rosszról, a kötelességről és a felelősségről alkotott elképzeléseket.[4] A szekuláris és szakrális terek összefonódása növeli a vallási tartalmak nyilvános láthatóságát, miközben a domináns szekuláris értékrend hatása fokozatosan relativizálja a hagyományos vallási normákat. A szakrális terek átalakulása, az intézményes vallásosság visszaszorulása, valamint a személyes terek felértékelődése az egyéni önértelmezéshez és a belső harmónia kereséséhez kapcsolja a vallási moralitást. Ezt a folyamatot tovább erősítik az online terek, amelyek kiszakítják a vallásos személyt a lokális értékközösségek közegéből, és elősegítik a különböző hagyományok elemeiből felépülő patchwork-vallásosság kialakulását. A térszerkezeti átalakulás egyúttal új vallási közösségi csomópontokat is létrehoz: a hitalapú és teremtésvédelmi szervezetek, valamint a szigorú etikai elvek köré szerveződő zárt közösségek a vallási moralitást az identitásképzés és a társadalomkritika forrásává teszik. A fejezet fontos megállapítása a morális pluralizmus kibontakozása, amely az absztrakt igazságosság mellett nagyobb szerepet biztosít a gondoskodásnak, a személyes felelősségnek és a kontextuális mérlegelésnek. A gondolatmenet fő tézise szerint a társadalmi terek átalakulása újrarajzolja a vallás morális geográfiáját: a vallási értékrend számos területen közeledik a szekuláris társadalom normáihoz, bizonyos közösségi és identitásképző terekben pedig megnövekszik a sajátos vallási moralitás jelentősége.

Bognár azt is vizsgálja, hogy miként módosította a társadalom morális geográfiájának átalakulása a vallásos értékrend és az önkéntes tevékenység korábban szoros kapcsolatát. A kutatási előzmények áttekintése szerint a vallásos közösségek erkölcsi tanításai, kapcsolathálózatai és közös rítusai hagyományosan erősítették a szolidaritást, az együttműködési készséget és az önkéntesség iránti elköteleződést. Az újabb európai vizsgálatok már e kapcsolat gyengülését jelzik, miközben a rendszeres istentisztelet-látogatás és az aktív felekezeti részvétel továbbra is növeli az önkéntes munkavégzés valószínűségét. A szerző három térszerkezeti folyamaton keresztül értelmezi az átalakulást. A szekuláris nyilvánosság közelíti egymáshoz a vallásos és a világi értékrendet, a spiritualizmus előretörése pedig az intézményi normák helyett a személyes jóllétet és a belső harmóniát helyezi előtérbe. Ebben a szemléletben az önkéntesség egyéni választássá válik, amelynek jelentőségét a személyes megelégedettség határozza meg. Az online terek tovább erősítik az individualizált vallásosságot, ugyanakkor szerveződési lehetőséget biztosítanak a hitalapú és a zárt vallási közösségek önkéntes tevékenységei számára is. A negyedik fejezet fő tézise szerint fokozatosan csökken a vallásos és a nem vallásos emberek önkéntességi hajlandósága közötti különbség. Az önkéntesség jövőbeli társadalmi súlyát ezért egyre inkább az általános bizalom, a szolidaritás, a segítő kapcsolathálózatok, a civil szervezetek ereje és az intézményi támogatás alakítja.[5]

Az elméleti fejtegetések után következik a kötet empirikus szakasza. Bognár a társadalom különböző tereinek értékformáló szerepét Bryan Wilson és Jürgen Habermas elméleti megközelítésével kapcsolja össze, majd a European Values Study négy, 1990 és 2020 közötti hullámának adatait elemzi Csehországban, Horvátországban, Lengyelországban, Magyarországon, Szlovákiában és Szlovéniában. Az eredmények szerint a gazdaság és az igazgatás rendszerjellegű területein a vallásosság csekély mértékben befolyásolja az állami juttatások jogosulatlan igénybevételéhez, az adócsaláshoz és a vesztegetéshez kapcsolódó ítéleteket. A vallásos értékrend az életvilág személyesebb szféráiban válik markánssá: a vallásos válaszadók szigorúbban ítélik meg a válást, az alkalmi szexuális kapcsolatot és a prostitúciót, valamint erősebben elutasítják az abortuszt, az eutanáziát és az öngyilkosságot. A legerőteljesebb eltérés a válás és az élet védelméhez kapcsolódó kérdések megítélésében mutatkozik. Ez a mintázat a vizsgált három évtized során tartósnak bizonyul, miközben az értékek általános liberalizálódása a vallásos népességet is érinti. Az országok vallási környezete az eltérések mértékét alakítja: Lengyelországban hangsúlyosabban, Csehországban és Magyarországon mérsékeltebben érvényesül a sajátos vallási orientáció. A fejezet központi tézise szerint a vallásos életvilág ereje a személyességhez, az intimitáshoz és az élet szentségéhez kötődő társadalmi terekben őrződik meg, ahol a szekuláris racionalitás kevésbé határozza meg az értékválasztásokat.

A következő fejezet a European Values Study 1990 és 2020 között lezajlott négy adatfelvételi hullámára épül, és Csehország, Horvátország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia, valamint Szlovénia társadalmi folyamatait hasonlítja össze. A kutatás a homoszexualitás erkölcsi megítélését és a meleg személyek szomszédként való elfogadását többdimenziós vallásossági mutató, társadalmi háttérváltozók és országos kontextuális tényezők bevonásával elemzi. Az eredmények a meleg emberek elfogadottságának általános növekedését jelzik, amely Csehországban és Szlovéniában mutatkozik a legerőteljesebben. A vallásosság továbbra is szignifikáns kapcsolatban áll az elutasítóbb attitűdökkel, ugyanakkor a vallásos válaszadók körében is érzékelhetővé vált az elfogadás fokozatos erősödése. A vizsgálat nem igazolta egyértelműen azt a feltételezést, hogy a vallásos emberek főként a homoszexualitást ítélik el, és a meleg személyek iránt lényegesen elfogadóbbak, mivel a kétféle attitűd hasonló mintázatot követett. A fejezet legfontosabb felismerése a politikai diskurzus identitásformáló szerepéhez kapcsolódik: azokban az országokban, ahol a pártpolitikai és egyházi kommunikáció a melegjogokat a nemzeti és keresztény identitás veszélyeztetéseként jelenítette meg, növekedett a vallásos és a nem vallásos csoportok közötti értékrendi távolság. Ez a folyamat Lengyelországban jelentkezett a legerőteljesebben, és kisebb mértékben Horvátországban is megfigyelhetővé vált. Magyarországon mérsékeltebb polarizáció rajzolódott ki, amelyet a szerzők részben a történelmi egyházak visszafogott közéleti szerepvállalásával magyaráznak. Csehországban, Szlovéniában és Szlovákiában a kérdés kevésbé vált a nemzeti identitáspolitika eszközévé, így a vallásos és a nem vallásos emberek álláspontjai között sem alakult ki hasonló mértékű távolság. A fejezet központi tézise szerint a vallásos identitás tartalmát a társadalmi és politikai diskurzusok folyamatosan alakítják, ezért a vallásosság eltérő környezetekben elfogadóbb és elutasítóbb értékorientációkhoz egyaránt kapcsolódhat. 

A következő fejezet egy 2017-ben felvett, ezerfős, a 18–65 éves internethasználókra reprezentatív mintára épül, és az államilag szankcionált normaszegésekhez, a házastársi hűtlenséghez, valamint a homoszexualitáshoz fűződő attitűdöket hasonlítja össze. A kutatás a vallásosság több dimenzióját is figyelembe veszi, köztük az általános vallásosságot, az egyház tanítása szerinti vallásgyakorlást és a személyes Istenbe vetett hitet. Az eredmények szerint az adócsalás, a jogosulatlan segélyigénylés, a kenőpénz elfogadása, a bliccelés és a számlaadás elmulasztása megítélésében a vallásos és a szekuláris csoportok lényegében azonos értékorientációt követnek. Az egyházi kötődés és a személyes Istenbe vetett hit sem kapcsolódik szigorúbb állásfoglaláshoz ezeken a területeken. A házastársi hűtlenség értékelésében szintén gyenge különbségek rajzolódnak ki, míg a homoszexualitás megítélése őrzi leginkább a vallási tradicionalizmus nyomait: a vallásos válaszadók elutasítóbbak a meleg és leszbikus kapcsolatokkal, valamint azok nyilvános megjelenésével szemben. A szerző a tapasztalt mintázatot a „szekularizált vallásosság” és a „moralizálás nélküli hit” fogalmával ragadja meg. Ez a vallásosság hitelveiben továbbra is elkülönül a szekuláris világlátástól, társadalmi és erkölcsi kérdésekben viszont nagyrészt a szélesebb társadalom értékrendjéhez igazodik. A fejezet ezt a jelenséget a magyar társadalom történeti megszakítottságaival, a vallási tradíció átörökítésének gyengeségével, a szekularizált nyilvánosság hatásával és a modern individuális értékrend térnyerésével magyarázza. Központi tézise szerint a magyarországi vallásosság sajátos hitbeli identitást őriz, miközben társadalmi cselekvéseket irányító morális normái egyre kevésbé különülnek el a szekuláris társadalom értékválasztásaitól.

Az utolsó fejezet azt vizsgálja, milyen kapcsolat áll fenn a vallási önmeghatározás, a társadalmi értékrend és a politikai orientáció között a 2010 utáni magyar társadalomban. Az elemzés egy 2017-ben végzett, ezer fős online kérdőíves kutatás adataira épül, és a munkához, a családhoz, a társadalmi kisebbségekhez, az engedelmességhez, valamint a politikai vezetéshez fűződő viszonyt méri fel. Az eredmények szerint a munkahelyi értékek megítélésében alig különülnek el a vallásos és a vallástalan válaszadók: a jövedelem, az előrejutás, az önálló kezdeményezés, a felelősség és a munkahelyi biztonság hasonló jelentőséget kap valamennyi csoportban. A társadalmi értékek területén szintén erőteljes közeledés rajzolódik ki, miközben a vallásos hit, az engedelmesség, a szülők feltétlen tisztelete és részben a házasság tartóssága továbbra is hangsúlyosabb a vallásosak, különösen az egyházi tanítás szerint élők körében. A más rasszhoz tartozó személyek és a romák elfogadásában nem mutatkozik érdemi eltérés, a homoszexuális emberekkel kapcsolatban viszont mérsékelten elutasítóbb attitűd jellemzi a vallásos válaszadókat. A politikai önbesorolás alapján valamennyi csoport a centrum közelében helyezkedik el, a vallásosak csupán enyhén közelítenek a jobboldalhoz. A szerző értelmezése szerint az autoriter, parlamenti és választási korlátoktól mentes vezető elfogadottsága a vallásosak körében magasabb, amit a személyes életvilágban tovább élő engedelmességi mintákkal és a hierarchikus társadalomképpel magyaráz. A fejezet központi fogalma, a „szekularizált hit” olyan vallásosságot jelöl, amely megőrzi a hitbeli önazonosságot, értékválasztásaiban mégis nagyrészt a modern, világi társadalom normáihoz igazodik. Ehhez társul a „vezérkultusz”, vagyis a politikai vezető iránti engedelmesség, amely a szerző szerint történeti, kulturális és vallási hagyományokból egyaránt táplálkozik. 

A Vallás és társadalom Európában című kötet jelentős hozzájárulás a magyar vallásszociológiai és társadalomelméleti szakirodalomhoz. A könyv legfontosabb eredménye egy átfogó kutatási perspektíva kialakítása. Ez a perspektíva összekapcsolja a társadalmi tér átalakulását, az individualizált spiritualitást, a vallási értékeket és a politikai diskurzust. Ugyanakkor a kötet egyik vitatható pontja, hogy a „szekularizált hit” és a vallás „individualizálódása” kifejezésekkel a szerző hajlamos a vallástalanodás folyamatát a vallásosság alakváltozásaként újraértelmezni. Az empirikus vizsgálatok jelentős része arra utal, hogy a vallási önmeghatározás egyre gyengébb prediktív erővel rendelkezik a viselkedés és az értékválasztás területén, miközben a vallásos csoportok normái fokozatosan belesimulnak a liberális társadalmi kánonba. Bognár értelmezése feltűnően háttérben tartja a szekularizáció és a vallási hagyományvesztés narratíváját, ezért a fogalmi keret olykor elfedi az intézményes és normatív vallásosság tényleges visszaszorulását. Hasonló probléma jelenik meg a spiritualitás tárgyalásában is: a testre irányuló gyakorlatok, a jóllét keresése, az öngyógyítás és a belső harmónia hangsúlyozása elsősorban a modern pszichologizálás és a terápiás kultúra jegyeit hordozza. Az így leírt spiritualitás sok esetben közelebb áll a modern testkultuszhoz és az önmenedzselés technikáihoz, miközben transzcendens tartalma elvékonyodik, ezért vallási jelenségként való értelmezése igencsak problémás.