A köztársasági elnök hatásköri vitája a kormánnyal - A Göncz-ügy összefoglalása

Napjaink egyik legmegosztóbb közjogi és politikai vitája Sulyok Tamás köztársasági elnök tisztségéből való eltávolításának kérdése. Magyar Péter miniszterelnök ugyan a kampány során elmondta, hogy hatalomra kerülése esetén Sulyok Tamásnak és más közjogi méltóságoknak „menniük kell”, ám az egyes tisztségviselők nem távoztak önként a hivatalaikból. Az országgyűlés ezek után az Alaptörvény módosításával kívánja megszüntetni többek között a köztárasági elnök mandátumát is, ami súlyos és messzire mutató alkotmányossági aggályokat vet fel. 

A Sulyok Tamás köztársasági elnökkel szemben megfogalmazott kritika szerint a köztársasági elnök méltatlanná vált a hivatala betöltéséhez és elvesztette az emberek bizalmát. Jól érzékelhető tehát, hogy a hatályos rendelkezések értelmében e kritikák alapvetően nem jogi, hanem politikai természetűek. Ezzel összefüggésben számos elemzés látott napvilágot. Vannak, akik a felvetést ab ovo a jogállami működéssel összeegyeztethetetlennek tartják, vannak, akik a célt ugyan legitimnek ismerik el, de az eszközt – az Alaptörvény tizenhetedik módosításának szövegét – a tisztességes eljárás követelményébe ütközőnek tekintik, és vannak olyanok is, akik szerint mind a cél, mind az eszköz elfogadhatónak minősül.

Jelen elemzés nem közvetlenül a fenti vitában igyekszik állást foglalni, célja viszont, hogy bemutasson egy olyan eseményt, nevezetesen a ’90-es taxisblokádot, amelyben az akkori kormány (Antall-kormány) és az akkori köztársasági elnök (Göncz Árpád) között valós és súlyos hatásköri vita alakult ki, és amelynek nyomán az Alkotmánybíróság első ízben és elvi éllel tisztázta a köztársasági elnöki intézmény hatásköreinek határait. Az elemzés a jelenkori viták szempontjából annyiban releváns, hogy rávilágít: az 1990-es években még egy ilyen súlyú ügy nyomán sem merült fel olyan érv vagy igény a kormányoldal részéről, hogy Göncz Árpádnak le kellene mondania. Még úgy sem, hogy valójában a mostanihoz hasonló módon abban az időszakban is – a rendszerváltás óta eltelt időszak harmadával egyező módon – kohabitációban kellett kormányozni az országot.

A vizsgált ügy tanulsága éppen az, hogy a politikai felelősség és a közjogi státusz elválasztása a magyar alkotmányosság egyik legalapvetőbb követelménye. A köztársasági elnök és a Kormány közötti konfliktusok elsődleges rendezési eszköze tehát a hatásköri szabályok értelmezése és az alkotmányos intézmények működtetése, nem pedig az intézmény személyi alapú átalakítása, amint azt a jelenlegi országgyűlési többség elérni kívánja. Tekintettel pedig arra, hogy a köztársasági elnök státuszára vonatkozó alkotmányos szabályok érdemét tekintve a rendszerváltoztatás óta változatlanok, az Alkotmánybíróság ismertetett 48/1991. (IX.26.) határozata is iránytűként kell szolgáljon a tizenhetedik Alaptörvény-módosítás körüli közéleti, közjogi vitában.